Fővárosi Lapok 1878. május (100-125. szám)
1878-05-28 / 123. szám
123. szám Tizenötödik évfolyam Kedd, 1878. május 28. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...........................8 frt. Negyedévre.......................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. . Az elátkozott lakás. ■■J ' j (Víg elbeszélés.) * J ' ■ M i I k ó I z i d o r t ó I. ’ (Folytatás.) Gedeon úr minden lépése a napnak bizonyos óráját mutatja. Ismerősei közül néhány maliciózus gúnyolódó azt állítja, hogy Gedeon, ha hivatali szolgálatra képtelenné válik, eladja magát egy gazdag mágnásnak csalhatatlan és élethossziglan jól járó óra gyanánt valamelyik múzeum melletti szalon díszítéséül. Napirendjének egyéb pontjai: nyolctól kilencig sétál jó és rossz időben egyaránt, akár verőfényes nap van, akár horotv hullanak az égből. Kilenctől kettőig fogalmazgazzal a páratlan lelkiismeretességgel, mely csak az ő sajátja. Két órakor ebédelni megy a Szikszayba, hol a legrégibb törzsvendégek közé tartozik. Délután két órahosszig otthon ül lakásán, olvasgat, leveleket ír magánügyeiben, sat. Pontban öt órakor már a Schölában ül, hol újságot olvas és pikettez egészen hétig, amikor vacsorálni megy. Ez a téli életrend. Hősünk nyári életmódjához semmi közünk, mert történetünk télen játszik. Aki különben mélyebben érdeklődik Gedeon úr iránt, az bővebb értesítést kaphat inasától, Benjámintól, aminisztérium hivatalszolgájától (illő borravalóért), de udvarias fölszólításokra magam is kész vagyok fogalmazónk nyári életmódjáról fölvilágosítással szolgálni. III. — De hát mikor hegedűl Májassy úr, ha egész nap el van foglalva ? — kérdi vagy legalább kérdhetné egyike számtalan olvasóimnak, mire én kiegészítem kitűnő hősünk napirendjét és tisztelettel közlöm, hogy hegedülni Gedeon este szokott, mikor vacsorájától hazajön, egész addig, amíg csak el nem álmosodik, körülbelől tizenegy óráig. Volt ugyan a házban egy-két lakó, akinek ez a naponkint ismétlődő esteli mulatság nem volt ínyére, de remélem, hogy az olvasónak nincs ellene semmi kifogása, mert a hegedűlés saját lakásán és saját hegedűjén sem hazánk törvényei, sem a Meyer-féle ház különben nagyon is szigorú rendtartása által eltiltva nincs. Különben, ha Benjámin, aki csak közel volt mindig urához, szívesen hallgatta ennek játékát, nem látom át, micsoda jogszerű kifogást tehetnének az ellen mások, kik bírhatnak ugyan több zenei képzettséggel és értelemmel, mint derék Benjáminunk, de azért nincs joguk a mi hősünk belügyébe avatkozni. Miután pedig én Gedeon úr hegedülését sem zenei, sem rendészi szempontból nem tartom kárhoztatandónak s e véleményemet egész Európa előtt kijelentettem, az ügy fölött napirendre térhetünk. Nem tudom, szükséges-e a fönnebb közlöttek után megjegyeznem, hogy Májussy Gedeon boldog volt ? Igen, oly boldog, amilyen egy reménybeli min. titkár és valóságos mint fogalmazó csak lehet. Teljes boldogságához legfeljebb csak egy rokon lélek hiányzott, akivel délutánonkint pikettezzen. Sok évi játszótársát ugyanis pár nappal történetünk kezdete előtt hirtelen elvesztette. Mondhatnám azt is, hogy e férfiú elköltözött Pestről vagy más kávéházat választott, ahol jobb a szolgálat, vagy hogy beteg (amivel előkészíthetném az olvasót egy még nagyobb csapásra), de — mert első az igazság! — nem tagadom a szomorú valót és bánatos szívvel tudatom önökkel, hogy a kitűnő férfiú (mert az volt: de mortuis nil nisi bene!) a hallotti szentségek ájtatos felvétele után meghalt. A temetésen hősünk is jelen volt. A jobblétre szenderült helyébe egy új áldozatkész és türelmes játszótársat találni, — ez volt most Májassy úr legfőbb gondja. A pincéreknek ki volt adva a rendelet, hogy hősünk számára mielőbb angazsírozzanak egy a pikett-játék nemes művészetében kellő jártassággal bíró egyént, süz váratlanul gyorsan találkozott. Fogalmazónk legkellemesebb meglepetésére ugyanis a főpincér egy magas, szikár alakú úriemberrel odalépett hősünk asztalához. — íme, Herr von Májassy, ez az úr itt pikettet! Meghatta magát és kecses léptekkel elszökdelt. A két ur hajlongott egymás előtt egy ideig s aztán »munkához« láttak. Az »uj ember« igen ügyes játszó s a mellett kedélyes jó társalgó volt, a ki elmés tréfáival kellemesen fűszerezte az egyhangú játékot. Májussynak ez a modor annál is inkább tetszett, mert ő maga kevés szavú ember volt. Jobban szeretett mulatni, mint mulattatni. No, az előbbihez több tehetsége is volt. IV. Sietek kijelenteni, hogy a történetünkben előforduló összes nevek költöttek, s így a Lépessy úré is, akit csak azért nevezek így, hogy egyátalán ne maradjon név nélkül. Neki különben igen jó hangzású neve van, melyet a magyar irodalom pártolói előfizetés útján megjelent több kötet novelláitól jól ismernek. Igen, Lépessy ura író. Amit ha nem is ép dicséretére említek, de nem is azért, hogy ócsároljam a jeles férfiút, akinek elég baj az, hogy a Kisfaludy-Társaság tagválasztásai alkalmával több ízben megbukott, ami ellen csak azzal vigasztalhatja magát, hogy megválasztották a Petőfi-Társaságba. De ez — mint némelyek mondják — csak sovány vigasztalás. El fogják nekem engedni, hogy írótársunk részletes személyleírását közöljem. Hiszen ez ép annyi volna, mint nevét megmondani! Annyi tény, hogy Májassy rokonszenvet érzett iránta mindjárt első alkalommal. Igen jól elmulattak s mikor a parthienek vége volt, melegen kezet szorítottak egymással, azzal az ígérettel válva el, hogy holnap a játéknak »folytatása következik.« Egymás kilétét nem tudakolták, mert hisz az kávéházi ismeretségeknél nem szokás. Pedig jó lett volna a neveiket megkérdezni ! De ne előzzük meg az eseményeket. Lépessy Kristóf írótársunk szintén garzon volt. Szereti magát a »veterán írók közé számítani, nem veheti tehát rossz néven, ha »agglegény«-nek nevezzük. Megülte már e múlt esztendőben huszonötéves írói jubileumát, nem ugyan nagy bankett, díszelőadás, küldöttségek, sat., mellett, hanem csak szűk baráti körben, szerényen, polgáriasan, ahogy illik olyan novellistához, aki két könyvkereskedő bukását segített előidézni. Ez oka annak, hogy újabb és legújabb novellái előfizetés útján jelennek meg. Ő ugyan ellehetne beszélg írás nélkül is, mert van egy kis része egy családi ház nagy jövedelméből s szerény földbirtokának olyan bérlője van Békés megyében, a ki lehető pontossággal küldi el neki az évi árendát. Hanem ki szenvedélyből. Schlegel talán azt mondaná, hogy — kicsapongásból. Anyagi függetlenségének köszönheti, hogy kivéve tán a könyvkiadókat, mindenkivel jó viszonyban élhet. Szívesen kölcsönözget apróbb összegeket egyikmásik írótársának és készséggel bemutatja ezeket a magasabb körökben, hol neki, mint régi nemes család ivadékának, salvus conductus-a van. Lépessy egyébiránt most is, negyvennégy éves korában, tetőtől talpig gavallér ember, megfordul a főváros előkelő társas köreiben, látogatásokat tesz szalmaszín kesztyűben, kocsiba ül, ha egy kicsit permetezik az eső, nyáron Balaton-Füreden lakik, minden bálban kabitnoskedik, az álarcos bálok egyik legállandóbb és leginkább »körülfogott« alakja, megfordul a világot jelentő deszkákon, tagja a nemz. kaszinónak, monoklit hord s duellumoktól sem retten vissza. Az ilyen életmód nem kevésbe kerül. Hogy tehát szerény jövedelméből megélhessen, kis lakást tart, nem »fogad« senkit és nem jár Marchalhoz ebédelni. Ne csodálkozzék tehát senki, hogy Lépessy Kristóf a Májassy úr szomszédságában levő két szobából, egy konyhából, sat., álló lakást bérelte ki és aznap, amikor vele az első parthie kártyát eljátszotta. Be is költözött, anélkül hogy azt a hivatalában elfoglalt Májassy észrevette volna. Ez a lakás ugyan »elátkozott« is volt, meg valami nagyon kényelmesnek sem bizonyult; de Lépessy, a ki még csak inást sem tartott, hanem a házmesterné leányát fogadta meg »bejáródnak, meg volt vele elégedve. A lakás olcsósága meg épen lehetetlenné tett minden habozást. Csak a vékony deszkafal nem tetszett neki, de ebbe is belenyugodott, mikor a fecsegő házmesterné (elég lett volna annyit írnom, hogy házmesterné — a többi magától érthető) elmondta a házaspár történetét. Erre aztán egyet sóhajtott, hálát adva istennek, hogy nem házasodott meg. A házasulás, az ő nézete szerint, fölösleges olyan embernek, akinek pénzre nincs szüksége. Meg volt győződve, hogy a férfiak csak a mammonért lépnek Hymen igájába. Szerelemből ? Hát akkor mirevaló a két fővárosi színház ballettestülete ? Volt írótársunkban valami egy aggszűzből is: papagályokat tartott. Ezek voltak az ő »múzsái«, amint maga mondani szokta. Bennük volt ereje, mint Sámsonnak a hajában. Csak olyankor tudott írni, ha ezek üvöltöttek. Tolla tőlük nyerte hatalmát. Voltak egyéb bogarai is. De ránk nézve csak papagálymániája bir különös fontossággal. (Folyt. köv.) Kis bajok, nagy gondok. (Rendőri beszély.) Írta Ave Lallemant. (Folytatás.) VI. Seelen Ottó, a rendőrfőnök, nem a legjobb hangulatban ült lakásában. Ép most kapta a daru éjjeli jelentését, ki nem késett gyűlöletes és túlzó modorában Meyer Tódor elfogatását tudtal adni, hogy az albiztos jelentésének elébe vágjon, melyet rendesen csak a rendőri épületben adtak át, vagy hogy mentve legyen a megrovástól az elfogatás miatt, ha jelentéséhez csatolt panasza II. Müller bánásmódja felett nem volna hatással. Már az ismeretes zenész személyisége, kinek soha sem volt baja a rendőrséggel, biztosítéka volt annak, hogy elfogatása hiábavaló, sőt sértő is volt. A rendőrfőnök azonnal magához hivatta N. Müllert, hogy attól az egésznek lefolyását megtudja, s látván hogy feltevése nem csalt, elhatározta a fegyelmi vizsgálat megindítását. A legtöbb időt a daru és az éji őr elleni vizsgálat foglalta el. A kihallgatottak vallomásai oly egyhangzók és világosak voltak, hogy az éji őrség kihágása kétségtelennek bizonyult, az ítélet azonban másnapra halasztatott, mert az igazgató az öreg zenészszel akart még beszélni. Senki sem örült ennek jobban ST. Müllernél, mert hamarabb mehetett el az órára. Alig kezdtek azonban a tanuláshoz, vígan beperdült az öreg Gerstenfeld. Meglátva a rendőrt, kővé meredt ijedtében és majd barátjára, majd az albiztosra nézett, míg csodálkozó arckifejezése dühössé vált és fogait fenyegetve csattogtatta. — Jó reggelt, Gerstenfeld, — szólítá meg őt az öreg zenész, — most órát adok; ez itt Müller albiztos, a ki bőgőzni tanul, ez pedig Gerstenfeld Godefréd kántor, negyven év óta jó barátom. — Cambyses! Negyven éves barátság, ha a rendőrség zenél ? Ez álarc, árulás, csalás és képmű-