Fővárosi Lapok 1878. május (100-125. szám)
1878-05-30 / 125. szám
Csütörtök, 1878. május 30. 125. szám Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...........................8 frt. Negyedévre.......................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, b Barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Mizanthropia. Itt a pokol, itt a földön, A sátánok köztünk laknak, S bántalmaink parázsából Alánk izzó tüzet raknak. Ha nem ég jól, ha bántalmunk Még eléggé nem lobognak: Az ördögök sziveinkre Háladatlanságot hordnak; Mert az a tűz fáj legjobban, Melynek mi ültettük fáját, Hűs árnyékot vártunk tőle S ebből raknak nekünk máglyát. Itt a pokol, a hol annyi Szent érzésre nyelvet öltnek, Azok, kiknek nincs szivük, vagy Roszabb van, mint az ördögnek. Mélyen szenvedsz ... talán egy szó Megmenthetne, boldogítna, S ki nem mondják azt a kis szót... Mi ehhez a pokol kínja ? Volt nagy eszméd, melyért éltél, De a célból semmi nem lett, Tested roskad, lelked lankad, Saját lángod emésztett meg. Hányszor meghalsz s újra ébredsz, Uj ábránd hí, vonzó, gyújtó . .. S kínaidon végig kacag Egy pár boldog, gazdag Plútó. Tóth Kálmán: Az elátkozott lakás. (Víg elbeszélés.) Milkó Izidortól. (Folytatás.) Meyer úr azonban nem ügyelve a félbeszakításra, folytatá: — És ne papucsban, hanem harisnyában végezze szobasétáit. Én pedig majd megpróbálom Májassy úr előtt bebizonyítani, hogy nem tud hegedülni. De önt, mint újabb lakót, illeti az első lépés. Mialatt Meyer úr beszélt, Lépessy úr ott ült a karosszékben, mintha valami nagyon kíméletlen kritikának a szele ütötte volna meg. Ez a váratlan támadás, melyet felségsértésnek tartott s őt legszentebb érzelmeiben — papagályai iránti szeretetében — sértette meg, egészen megtörte. De ez az állapot nem tartott soká. Fölegyenesedett s a legnagyobb indignáció hangján igy szólt: — Hogyan? levetkeztem ősi szokásaimat, a melyekkel együtt jutottam föl a Parnasszusra, megtagadjam irói egyéniségemet, melylyel egyedül állok az egész világirodalomban ? Hallott ön valaha irót emlegetni, a ki papagályainak fecsegése közben irja halhatatlan műveit? — Valóban soha. De engedje meg — Lépessy azonban nem akart semmit sem engedni és könyörtelenül folytatá: — Szomszéd uram pedig, úgy látszik, már panaszkodott. Jó. Ha háborút akar, meglesz. Rajtam nem fog múlni. Papagályaim ma jobban fognak ordítani, mint valaha! E szavak után meghaltá magát Meyer ur előtt s fölment lakására, papagályait csúfnevekre tanítani, a melyekkel Májassy Gedeont üdvözölték. A mi irótársunk nagyon maliciózus ember volt, ha felbőszítették. VII. Mikor Májassy Gedeon aznap ebéd után hazament, a lépcsőn találkozott a háziúrral. — Nos? Végzett valamit a szomszéddal? — kérdé tőle. — Sajnos, nem sokat. Ő maga volt nálam és kijelentette, hogy a papagályok ő rá és a magyar irodalomra nézve életkérdés. Hallani sem akar azoknak megfojtásáról. — De hát, az istenért, mit tegyünk ? — Talán az egyezség útját kellene megpróbálni. Ha ön lemondana az esti órákban való hegedűlésről, akkor tán Lépessy úr is hajlandó volna az engedékenységre. Hanem ő ez irányban nem akarja az első lépést megtenni. Ön mint békülékeny szellemű ember . De Májassy Gedeon nem békülékeny szellemű ember, ha a hegedűjéről van szó, s fölkiált: — Semmi egyezkedés! Nem fogadok el föltételeket. Legyen harc közöttünk, kegyetlen háború ! Hegedülni ma egy órával tovább fogok, mint tegnap. Belrobant szobájába és hamisra hangolta hegedűjét, hogy szomszédjának annál nagyobb legyen a zenei élvezete. A mi szelíd fogalmazónk is tudott maliciózus lenni, ha dühbe hozták. VIII. A háború csakugyan megkezdődött és folyt mindkét a részről a legnagyobb elkeseredéssel. Irótársunk lemondott egyelőre az irodalmi foglalkozásról s megkezdett novellájának bevégzésére sem gondolt. Minden idejét papagályainak oktatásával töltő , el is érte velük azt a fényes eredményt, hogy ordítottak, mint a fenevadak. Májussy meg nem akarván adós maradni semmivel, oly vadul húzta a vonat hegedűjén, hogy még Benjáminnak is borsódzott a háta. Az pedig már megszokta. Aki azt hiszi, hogy hőseink ezzel megelégedtek, az nagyon csalódik. A kölcsönös gyűlölet oly magas fokra hágott náluk, hogy egész életcéljuk abban kulminált : egymást halálra boszantani. Az akartak lenni egymásnak, amit a francia »scie«-nek nevez : kínzó eszköz, mely nem ismer kíméletet. Az írónak nem volt elég boszú a papagályüvöltés: ő maga is részt akart venni a pokoli koncertban, egy kiszolgált s igy jobb sorsra érdemes — trombitán próbálgatva tüdejének erejét. Májassy pedig nem elég csciec-nek tartotta hegedűjének hamis hanghullámait s Benjáminnal kést és villákat csörgettetett. Lépessy meg akarván mutatni, hogy ő is ért a zenéhez, egy kis verklit szerzett be s azon játszta húszszor egymásután a »kegyelem-áriá«-t. Májussy erre méltóbban nem felelhetett, mint egy kri-kki szemtelen hangjával, így folyt ez mindig éjfélig. Ekkor mindketten letették fegyvereiket; nem azért, hogy aludjanak, hanem, hogy éjjen át új meg új terveket főzzenek ki egymás életének a keserítésére. Egyszer tett mégis kivételt Májassy úr, mikor két órakor éjfél után eszébe jutott, hogy minő kitűnő »sole« volna szegeket verni a falnak ama részébe, ahol Lépessy úr ágya volt. Oly jó ötlet, amelyet rögtön végre kellett hajtani. Lépessy egyike a termékenyebb magyar beszélyíróknak, de még sokkal termékenyebb volt kigondolásában a legraffináltabb kínzószereknek. Másnap nagy élénkséggel lapdázott a falnak ama részén, ahol kombinációja szerint ellenfelének íróasztala állott. Májussy a szegek beverésével felelt. Amaz viszonválaszul két kardot ütögetett egymáshoz, emez végválasz gyanánt dobolni kezdett. S csak aztán, mikor már mindketten halálra fáradtak, állott be egy kis fegyverszünet a két ellenséges tábor között. Heteken át tartott a küzdelem. Hőseink gyűlölték egymást, anélkül hogy ismerősek lettek volna. Egészen különböző életrendjük lévén — kivéve a kávéházban töltött időt — nem találkoztak soha a lépcsőn. Finnek következtében csak annyit tudtak egymásról, hogy Májassy Gedeon a leghitványabb ember, Lépessy Kristóf pedig a legalábbvaló zsivány. Mindkettejük életének sivatagján szép oázist képezett a délutáni pikettjátszma. Ez volt a vigasztaló és kibékítő elem megkeserített életükben. Ezért történt talán, hogy a már nem fiatal fogalmazó s a »veterán« író az ifjúság ábrándjával csüngtek egymáson. Két életet éltek. Az egyik tele volt a rossz szomszédság kérlelhetlen gyűlöletével, folyton tartó kínjaival, a másik tele élvezettel, baráti gyönyörrel, költészettel. Hogy e nagy vonzalom dacára nevüket és állásukat nem tudakolták, könnyen megleli magyarázatát ama félelemben, a melyet tápláltak: hátha a játszótárs a fokozott bizalmasság következtében meg fog látogatni s házi életem perpatvarait észre fogja venni ? Ettől pedig isten mentsen! Az pedig igen okos volt tőlük, a pincérnél nem tudakolózni egymás neve után, mert akkor én rögtön letehetném a tollat, az olvasó pedig a könyvet: elbeszélésemnek vége volna, így azonban folytatom tovább. Kétórai játék után az érezte magát boldognak, aki vesztett. Mily szívesen fizették le a vesztett hatásokat ! Vitam et sangvi nem adták volna örömest egymásért! Májussy Gedeon már nem is olvasott a kávéházban lapokat s megelégedett annak az egynek tartalmával, a melyet járatott. Mikor neki élvezetesebb volt az asztali szomszéd társalgása! — Hej csak az a másik szomszéd is ilyen kedves ember volna; — sóhajtott nem egyszer s hasonló gondolatok keringtek irótársunk agyában is. De azért névjegyet mégsem cseréltek. Hanem hat órakor Májassy úr fölkelt, kifizette kávéját s hazament — a hegedűjét meghangolni. Irótársunk pedig kevéssel azután benézett egy kis irodalmi pletykára valamelyik szerkesztőségbe. Onnan vacsorára sietett s nyolc óra körül hazaballagott ő is, készen — harcra, háborúra. IX. Egy este valamelyik napilap szerkesztőségében ülve, eszébe jutott Lépessynek a »sole«-nek egy olyan új neme, a melylyel szomszédját még jobban megkínozhatja. Volt egy eszköz kezében, a melylyel Májassy nem bírt s a mely nagy előnyt biztosított neki fölötte: a sajtó. Ennek segítségével akarta ellenségét megtréfálni. Irt egy újdonságot s átadta azt a szerkesztőségnek. Ez véletlenül ép ama lapnál történt, amelynek Májassy úr is előfizetője volt. Ennek következtében ez mindjárt másnap reggel értesült az attentatumról a melyet ellene a rossz szomszéd intézett. Tehát a mondott nap reggelén Májassy úr ott ült ideája mellett és olvasta a lapot. Nagyon ki volt merülve az elmúlt év szenvedéseitől, szokása ellenére mellőzte a lapnak politikai részét, egyedül csak a napi újdonságokat futva át. Így történt, hogy hősünk elébb jutott ama kedélyállapotba, melyben azonnal látni fogjuk, mintha azt a vezércikknél kezdte volna olvasni. Mikor a köznapiasság és csöndélet embere váratlanul és ritkított betűkkel nevét egy hírlap hasábjain olvassa, az ilyenkor meglepetve szokott lenni. Májussy úr az első percekben nem is volt képes a rávonatkozó sorokat elolvasni. A világ forgott s a betűk táncoltak előtte, s ezért nem tudta, hogy önvagy rablógyilkossággal van-e a neve kapcsolatba hozva ? Soká tartott, mig annyi nyugalomra tehetett szert, hogy a rövid újdonságot végig betűzheté. Ha azt mondanám, hogy az újság, melyből olvasott, száz darabra szakadt széjjel kezének vészterhes pusztításai közt, a valóságot még csak meg sem közelíteném. Mondhatlan düh vett erőt a különben galambszelid emberen. Toporzékolt a méregtől s félőrülten rohant szobájában föl s alá, Benjámin legnagyobb ámulatára, aki urát még ily állapotban nem látta soha. (Vége köv.)