Fővárosi Lapok 1878. július (149-174. szám)
1878-07-02 / 149. szám
Kedd, 1878. julius 2. 141* *. szám. ^ Q 2~- tj Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...................... . 6 frt. negyedévre ...... 4 . Megjelenik , ünnep utáni napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívás »„FŐVÁROSI LAPOK“ julius—decemberi folyamára. Vádnál Károly mint szerkesztő s Tóth Kálmán mint laptulajdonos tisztelettel felhívják a »Főv. Lapok» olvasó közönségét az előfizetések megújítására. Folytonos törekvések, jeles írók közreműködésével állandóan fentartani e szépirodalmi napilapot az érdekesség, tartalmasság, jó ízlés színvonalán s ekkép mindig méltóvá tenni azt a műveit hazai közönség ama nagymérvű pártolására, melyben tizenöt év óta folyvást emelkedőleg részesül. Az »Athenaeum« társulat, mint kiadó, gondoskodik a lap csinos kiállításáról és pontos szétküldéséről, s az előfizetéseket (évnegyedre 4 ft, félévre 8 ft, egész évre 16 ft) e cím alatt kéri beküldetni: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Budapesten.« A beküldés legcélszerűbb módja a postautalvány. Nem bánt a nagyra vágyás... Nem bánt a nagyravágyás álma, Dicső hírnév, arany hegyek ... Ne égbe nyúló büszke pálma, Csak kis csalit-bokor legyek! A melynek forgó árnyékában Vándor mindig enyhelyre lel, A napfény megszűrődik lágyan S nem szikkad el a zöld levél, Most az a lomb árnyalja, most ez Fogja föl a nap-Sugarat, S az ibolya annál illatosb Minél szinetlenebb maradté A boldogságnak sok fény , Sem napsütött magas tető. Nem vakító erős színekkel, De illatával üdítő. Maradj hát, nagyravágyás álma, Dicső hirnév, arany hegyek! Ne égbe nyúló büszke pálma, Csak kis csalit-bokor legyek, Mely nem vonja az ég villámát, Nem szállják sudarát sasok, De kis patak locsolja lábát És szüntelen susog, csacsog; Melynek lombját vész nem zilálja, Agát vihar nem töri le, S zavartalan dalolhat árnyalús rejtekén a fülmise ... ^ Szász Károly. , ___!!■· A müasztalos ur. (Elbeszélés.) irta Tolnai Lajos. Első fejezet. Magyarázatot fognak hallani a künsztlerségről avagy művészségről. Az első legény Fodor Árpád épen egy pompás, jól kiszárított diófadeszkát erősített a szorító közé, mikor a nagy, tágas kertre nyíló széles, világos műhelybe benyitott Rajcsák úr, Homokvár egyik leggazdagabb, és így természetesen legrátartóbb asztalosmestere. Szivar fityegett a szájában, és jóféle kötött házisapka ült a fején. Szétnézett, úgy tett, mintha gondolkoznék, és drága aranygyűrűit forgatta. Rajcsák úr örökké igy szokott mikor válogatott legényei , mint valamely alkalmas szerszámok között. Mindig ügyelt arra, hogy kit hová küldjön, mivelhogy eleitől fogva az volt előtte a fő, hogy: »az böcsület az műhelyből soha ki ne fogyjon.« Nem is küldött soha egyet is olyan helyre a honnan szégyen szakadott volna rá. De roppant szépen is ment az állapot. Rend, tisztaság, jó koszt, pontos fizetés. Igenis, mint ahogy a széknél a négy láb, úgy az igazi jóravaló asztalosműhelyben is ez a négy fődolog szerzi meg a biztos állást. — Árpád------No persze a le. ~*úl* iá.1, úgymint a vezérladnál dolgozó Fodor Árpád mindjárt megállott. Az izmos, öles természetű, széles és világos vereses arcú, apró kékszemű legény úgy nézett asztala mellől a majszter úrra, mintha most a világon a legfontosabb dologról lenne szó. Amin hogy egy tisztességes asztalos-legény, a ki tudja , a kötelesség és illendőség — nem is nézhet máskép mesterére soha. Rögtön leverte körtyéről a forgácsot és készséggel várta az intézkedés . — Most az a műnk: elhagyódik, Árpád. Érti ? — Értem, céhmester ur. — Az ágyak azok, ut, jy-e? A vén Markos kanonokhoz ? — Igenis a méltóság S Markos kanonok főtisztelendő úrhoz. — Hmeblelke sok ' sövér papja — mormogá a céhmester ur, mintegy old idöfötten, — de megadja nekik az titulust. — Meg, céhmester — Látszik, hogy báror fia volt, Árpád. — Az voltam,a nagyapám meg sekrestyés, — de különben is tudom, hogy ki kell adni mindenkinek a mi dukát. — Jó, jó, — tördelék céhmester úr, mint valamely kemény mogyorót — s áttért a legényekhez. — Vencel, — szólt így kis köpcös, kopasz legényhez, — hagyja azt a koporsót most, álljon Árpád asztalához, de aztán fájunl, amúgy istenesen ám. Fodor Árpád ma rámegy farasztosra, ahhoz a cseh grófhoz, a kihez a m’-1*’ zt a fekete zongorát szállítottuk. Árpád, mafea úgy tartom érti a német ’ szót? — De tótul is tudok valami keveset — válaszolt az első legény eltitkolhatlan méltósággal. — Halljátok ezt, legények ? ez ám a szép! — fordult a céhmester a fiúkhoz. — A ki három nyelvet beszél — — De töröm a deákot is valamelyest. — Még hozzá. Hát mondok, aki négy nyelvet beszél , az olyan mintha négy élő mestersége volna, kik közül ha kettő, avagy három nem menne, megy a negyedik. Én csak magyarul tudok, pedig hát apám — nyugodjék az prágai szép temetőben — muzsikus volt a Franz Károlyoknál. Igaz, hogy rémítő kitűnő egy muzsikus. A nagy dobot verte, akit egy förtelmes óriási kutya húzott — de úgy verte, hogy sírni lehetett rajta. A szakálas botos karmester hiába emelgette olyan kevélyen a csákós fejét, mert bizony az apám nélkül egy fakovát sem ért. Hanem én mégsem tudok németül, nem, mivelhogy az édesanyám ispán leánya volt, s én az ő nevelése vagyok. Úgymint hát Fodor — itt a levél fogja, magáért irt ki a gróf. Fodor a két ujjával elkapta a koportás levelet, s ahogy hirtelen egy tekintetet vetett rá: elmosolyodott és el is pirult. — Nem a gróf írása, — mormogá vidáman a legény. — Hát kié ? hogyne volna! Hisz én talán nem hazudom. — Nem, nem, de a gróf kisasszony irta. S Árpád most még jobban elpirult. — Csak azt vettem ki belőle, hogy a szegény jó német kívánsága az volna, hogy Fodor Árpád menjen. — Hogyne mennék ? — válaszolt a legény derülten. 1 ' % — Árpád, vigyen magával jó ruhát, mert annál a becsületes németnél vagy cseh grófnál úgy hallom egy asztalnál ül a jóravaló mesterember a famíliával. — Mert igaz, — erősítő büszke tekintettel Fodor. — Bezzeg oda nem ültetnék a mi koldus kurta uraink — nem egy világért. No csak szép attól az embertől. Látszik, jóféle ur. — Bizony szép, bizony jóféle — mert a legjava, — tört ki villogó szemekkel Árpád. — Egy kicsit szegényesebb gróf, az igaz, de a szive meg a nevelése megérne százezreket. — Ezt a köves gyűrűt — s a céhmester úr csak lehúzott ám egy szép köves gyűrűt a kövér bütykös kis ujjáról — beleköti Árpád a legszebbik zsebkendője csücskibe, s mikor ebédhez ülnek, a gyűrűt húzza fel mindig. Érti? — Értem, céhmester úr, hogyne érteném — de — — No ha érti, hát várjon, még nem végeztem el. Azt akarom, tudja, hogy az a becsületes német lássa meg: a milyen az adjon isten, olyan a fogadj isten. Ha ő meg tudja, mert mi is meg tudjuk a jóravaló embert becsülni. Hát ezt a gyűrűt azért húzza fel, hogy legyen meg egész kereken a tisztesség. Árpád átvette a gyűrűt, akart valamit mondani — de elhallgatta. — Jól esik az a becsületes embernek ugye legények — szólt büszkeséggel a céhmester úr, hatalmas füstöt bocsátva ki a ritkás bajuszán át — ha megmutatjuk, hogy az én fiaim nem afféle ágról szakadtak, meg hogy a Rajcsák József műhelyében van respekt és böcsület, s hogy az én segédeim miatt egy úr sem szégyelheti meg magát az asztala mellett. Mi nem úgy van-e? Természetesen,hogy lett vidám hahota, egyező helybenhagyás, megelégedés. — Árpád, válesz$zn" -*» »lem.' való inast, «mosmályaha otL • • • • • ^ hétig. A levélről igen úgy vettem ki, hogy ott valami stafirozásra készülnek. Árpád intett a fejével s mosolyogva mondott valami olyast. — Te, Miska! — intett a céhmester úr egy vaskos fiúnak, — állj elő. Kimegy te Fodor Árpáddal — — Bízza rám, céhmester úr, — szólt közbe Árpád, — most nem viszek mast. — Hisz maga csak nem végez tán mindent ? — Elvégezünk ketten. — Kivel? — Virág Sándorral. Ő úgyis beteges, a falusi levegő használ neki. Aztán ha úgy fordulna, ledolgozom én az ő részét is. A tágas műhely belsejéből egy magas szál, halvány, beteges férfi tekintett a beszélők felé. — Nem bánom, — jegyzé meg a céhmester úr, — csakhogy aztán két személyre majd kicsi lesz a diurnum. — Eligazítjuk, Sándor, hagyd abba a mibe belekezdtél, megyünk Harasztosra. — A pap meg a kántor — suttogták tréfásan is, irigykedve is a többiek. A suttogásra, a szinte athletai termetű legény megjártatta tekintetét a hozzá képest törpe kollegákon, s azzal a komoly bizodalmas felszólítással fordult feléjük, melyből tisztán kivehette mindegyik, hogy Fodor bácsival ezerszerte alkalmasabb békében lenni, sem mint viszongásban. Egy óra múlva — sok fontos és szükséges intézkedés után, melyek hogy mik legyenek, csak egy derék, szemes asztalos legény tudná megmondani — a két kollega ott állott a »Grólya« fogadó szekerekkel megrakott tévés udvarán. Fodor Árpád, a mint azt az ötvenes évek végén megindult lelkes szép divat hozta magával — magyarosan volt öltözve. Zsinórnak, rojtnak, vitézkötésnek kellemetes bősége vola ruházatlan. Nagy, erős termetéhez egy kevéssé formátlanul mért kicsinyes fejét újdonatúj pörge kalap fedte; széles mellén ezüst lánc mutatta, hogy az öblös zsebben óra vagyon; vastag ujjain több rendbeli gyűrű csillogott — de a céhmesteré nem volt közöttök. (Folyt. köv.)