Fővárosi Lapok 1878. szeptember (200-224. szám)

1878-09-01 / 200. szám

Alkalmasint nagyon megzavarta a közelgő rész előjele, s e gondolat csökkentette lelkemben az iránta keletkezett tisztelete­t Én bátornak képzeltem őt. A­mi a vaskos élelmezési biztost illeti: nyilván lát­­hatólag remegett minden padkájában. A szél dühöngése hihetetlen gyorsasággal foko­zódott. A minket szállító állatok nyugtalankodva, vo­nakodtak tovább menni. — Uraim, — szólt ekkor kalauzunk, látva a kitörő vihart a hegységben, — nem titkolom, hogy életünk veszélyben forog. — Kedves, drága barátom, az isten szerelméért! — jajveszékelt Dufour, — mentsen meg engem s fizetek önnek annyit, a mennyit csak kíván! — A szent szűz egyedül az, ki minket most megmenthet, — válaszolt a kalauz, keresztet vetve magára . . . Azonban talán mégis segíthetünk ma­gunkon valamikép, — tévé utána. Egyszerre megdördült az ég, százszorosan viszhangoztatva a sziklák egyegy hosszan tartó dörejt. A sötét fellegek gyorsan összetolultak fejünk fölött s oly sötét árnyat vetettek ránk, hogy az ég villámai nélkül alig láthattuk volna meg a keskeny ut mellett tátongó mélységet. Az élelmezési biztos most már csak nagy elször­­nyűködése által fejezte ki rettegését, mely fölött minden más esetben kacajra lehetett volna fakadni. Hol egy-egy szikladarabot zúdított alá a vihar, hol egy-egy fát tört ki nagy recsegéssel, mely csak­nem előttünk zuhant alá, hogy aztán a mélységben tűnjék el. — Barátom, — szóltam ekkor Perezhez, — én itt nagyon veszedelmesnek tartom helyzetünket . .. De annál több okunk van rá, hogy eszünkön legyünk. Én itt sehol sem látok oly menedékhelyet, ahol meg­­duzzódhassunk ... Előre haladjunk-e avagy vissza­térjünk ? — Ha mi dán Joséval egyedül lennénk, — válaszolt halkan a kalauz, — találhatnánk valamely módot a megmenekülésre. De tekintsen ön erre a nyúlszivű emberre, — folytatá a villámfénynél Du­­fourra mutatva, ki egyre jajveszékelt, — képes-e ez magát valamire elszánni ? .. . Azonban nekem, mint kalauznak és keresztyénnek, nem szabad ő elhagy­nom . . . E szavakra a kékzubbonyos, ki eddig nagy kö­­zönbösséget tanúsított, látva hogy a helyzet valóban veszélyessé vált, közeledett a kalauzhoz, míg mi mindinkább összeszorultunk, hogy a viharral köny­­nyebben dacolhassunk.­­ — Én úgy hiszem, önöket mindnyájokat meg­menthetem, — szólt az ismeretlen. — Nehány évvel ezelőtt ép ily vihar tört ki, midőn e hegységben jár­tam az öreg Andorrain-nel, ki ez egész hegylánco­latban valamennyi menedékhelyet ismert. Jól emlé­kezem, midőn egy ösvényre tért át, mely innen kissé fentebb esik, csakhamar eljutunk mi azon a szénége­tők korcsmájához, hol a vihar múltáig megvonul­­hatunk. — Nos, akkor miért késlekedik ön? — kérdő Perez. — Ha önnek oly hű az emlékezőtehetsége, hát vezessen minket. De úgy hiszem, én is ismerem híré­ből a kérdéses posadát, — tévé utána pillanatnyi gondolkozás után s komorabb hangon; — nem a »tizenkét apostol« című az? — Vagy talán a »tizenhárom apostol« című, tudást is beleértve, — viszonzá tréfásan az idegen; — biz én nem igen törődtem a cégjével. — Akkor, én inkább kiteszem magamat a zivatar veszélyeinek, — viszonzá hevesen kalauzunk. — A mint önöknek tetszik, — szólt az ismeret­len. — Részemről, örömestebb ülök a jó fenyőfa­­hasábok tüze mellé, semmint e borzasztó viharnak tegyem ki magamat s megbotolva, nyakamat törjem .. Ha önök, uraim helyeslik gondolkozásmódomat, kö­vessenek nyomban, mert én nem tétovázom. Ezzel öszvéren előrehaladt. Nem tudtam, mire határozzam el magamat. Nagyon csekély bizalmon volt e különös idegenben. De még Perez sem tökélte még el magát semmire. Még inkább fokozódott habozásom, mikor a villámok futólagos fényénél észrevettem, hogy don José a ka­lauzt gyors, titkos jelek által figyelmeztette. Vájjon megértette-e ezt vezetőnk? ... Oly mozdulatot tett, mintha karabélyát le akarná akasz­tani. De a Hernandez keze gátolta őt ebben, a­mint karjára támaszkodott. Majd, a­nélkül hogy szót is vesztegetett volna, öszvérével az idegené után sietett, ki úgy látszott, számított rá, hogy a kalauz tisztét ő veszi át, mert nem nagyon sietve haladt előttünk. Az ösvény annyira szűkülni kezdett, hogy nem lehetett rajta párosával haladni. Hogy Dufourt kissé megnyugtassam, közvetlen a mi derék kalauzunk után engedtem menni, ki az ő öszvérének a kantárszárát is kezébe vette. Az élelmező engedelmeskedett; de mi­dőn megkisérlem a sort bezárni, magam előtt eresztve a világtalan némát, hogy igy jobban őrködhessem fölötte és szükség esetében védelmére lehessek, oly megfoghatatlan makacssággal találkoztam, mely en­­i­gém bámulatba ejtetett. A hidalgó kézhadarászásá­ból azt hittem megérteni, hogy az ő paripája meg­­csökönyösödik, ha nem képezheti a hátvédet. Nem erőtettem hát a dolgot. Mindamellett sem oszlott el tejesen aggodal­mam, midőn tapasztaltam, mily könnyedén halad elővédünk a meredek ösvényen, melyet oly jól ismerni látszott. Alig haladtunk mintegy százlépésnyire a mere­dély mellett, mely egy folyam fölött emelkedett, mi­dőn a zivatar teljes erejében tört ki. A szél iszonyúan üvöltött s dühösen tördelte a fenyők gályáit. A villám föl-fölvillant koronkint. A zápor által síkossá vált gránit talajon lehe­tetlen volt megállapodnunk. A­mint egy hatalmas villámlás után nagyot dörrent az ég s az eső még erősebben omlott alá, nagy meglepetésemre azt vettem észre, hogy egy kéz érinti kezemet, nyergem kápájába kapaszkodva. . . Csodálkozva pillanték alá ... Kimondhatlan megdöbbenés vett rajtam erőt. Don José mellettem haladt gyalog . . . Szeme versenyzett a villámmal!... De nemcsak jól látott ő, hanem beszélt is! Mert kengyelembe fölhágva, fülemhez hajlott s halkan ezt mondta: — Sennor alferez, önnek van fegyvere s a mi több, bátorsága is; ön francia ... Önnek szük­sége lesz arra ez éjjel a »tizenkét apostol«-nál. Bízza ön magát egészen Perezre s ne veszítse el szem elől a remegő élelmezési biztost, ha ugyan némi érdekelt­séggel van ön iránta. A viszontlátásig! Nem­sokára visszatérek ... ha valamely szerencsétlenség nem történik velem. Ha valaki csodálkoznék eltűntem felett, mondja ön, hogy az alattunk hömpölygő fo­lyamba zuhantam alá. Isten oltalmazza önt! Egyetlenegy szót sem tudtam hamarjában vá­laszolni, oly nagy volt csodálkozásom. Mikor szólni akartam, az ál-néma és vak levette kezét vállamról, melyre könnyedén támaszkodott s leszökkenve a ken­gyelből, eltűnni látszott a habzó árban, mely a mély után zuhogott alá. Kalandra szomjaztam Spanyolországban. De ez, a mely most jelentkezett, annyira különösnek és ve­szélyesnek látszott, hogy ha tisztességes úton-módon visszahúzódhattam volna, anélkül hogy gyávasággal bélyegeztetem meg, örömmel visszavonulok. Azonban jól számot vetve a helyzettel, lehet­­tetlen volt ezt tennem. Minden lelki erőmet össze­­kellett szednem, hogy a bármely pillanatban mutat­kozó veszélyre készen álljak. (Folyt. köv.) A lovagok kora. II. A lovagok a középkorban kiváló tisztelet tár­gyát képezték. Csak ilyenek lehettek hivatalosak a királyi asztalhoz, közülök választottak a követek, ők lehettek királyi tanácsosok. A vitézebbeknek megen­gedtetett, hogy lándzsáikon lobogót (saját színeikkel) viseljenek. Róbert Károly királyunk ama főnemesek­nek, kik bandériumokat állítottak s vezettek a harcba, megengedte, hogy saját szineik és címereik alatt har­colhassanak. A lovagi szellem ébrentartására szolgáltak a csaták, lovagjátékok, később a kalandkeresés. A ke­resztes hadakban fontos szerepet játszottak a lovagok. Bouillon Gottfried, Hugo, Vermandois grófja, Tanc­­red, az első keresztes hadban szerepeltek. A máso­dik hadban már ott voltak a templomosok, jánosvi­­tézek, vagy ispotályosok, nagymestereikkel együtt. A harmadik háborúban találkozunk Barbarossa Fri­gyes, Oroszlánszívű Rikárd, Fülöp Ágost fejedelmi lovagokkal, s a német lovagrend első nagymesterével Bassenheim Henrikkel. S így harcoltak vitéznél vi­­tézebb lovagok majdnem két századon át az ozmánok ellen, sőt a három nagy lovagrend (templomosok, jánosvitézek, német lovagok) még a keresztes há­borúk után is hosszasan küzdöttek az ozmánsággal. Midőn megszűnt a harc kelet és nyugat közt, a lovagok harcjátékokban kerestek dicsőséget. A hely, hol az ilyen tartatott, korlátokkal volt beke­­rítve. A nők és előkelő nézőközönség erkélyen, emel­vényen foglaltak helyet, köröskörűl pedig a nép gyü­lekezett. A vívó párok, kik már előzőleg, sorshúzás, rang, vagy kihívás következtében összeállíttattak, harci zene közt festői pompában vonultak be a so­rompókon. Egy hírnök egyenkint és név szerint hívta föl a párokat a viadalra, kivévén ha valamely lovag leeresztett sisakrostélya alatt ismeretlen akart ma­radni. A bíráknak azonban tudni kellett kilétét. A harcjáték törvényei szerint éles fegyvereket használni sebesíteni. A vivők törekvése az volt, hogy egymást a nyeregből kiüssék. Az a lovag, ki a harc minden nemében győzött, a bírák ítélete szerint a legelőbb kető s legszebb hölgy kezeiből véve a jutalmat: aranyláncot, kardkötőt, gyűrűt, serleget vagy egyéb becses ajándékot. A lovag, ki ilyennel díszíttetett, jogosítva volt a hölgyet, ki hozzá ennyi kegyességet tanusíta, ajkán megcsó­kolni, az ünnepi ebédnél pedig a győző ama kitün­tetésben részesült, hogy fegyvereit nők verék el, ezek ölték rá a pompás ünnepi köntöst, s a legszebb höl­gyek közt foglalhatott helyet. *) A lovagkor hanyatlásával a lovagok nem elé­gedtek meg a lovagjátékok dicsőségével, hanem a kalandok izgalmait keresve áldicsőség után kapkod­tak. A lovag, ki megunta az otthon­ülést, elindult dicsőséget keresni, szerencsét próbálni. Épen mint a regebeli hősök, elment ismeretlen országokba, bele­kötött úton-útfélen mindenkibe, s egy-két évig hírét sem hallották otthon. Sokszor haza sem jutott, ha pedig visszaérkezett, rendesen rongyosan, üres er­szénynyel, megrongált testi szervezettel, s néhány sebhelylyel tért ősei sasfészkébe. Útja közben a lo­vagvárakban kedves vendég volt, mindenütt terített asztallal várták, s bámulva hallgatták véghezvitt hőstetteit, melyek legtöbb esetben oly igazak voltak, mint Garay »Obsitos«-ának hősies cselekedetei. Az olyan lovagok, kik nem akartak messze­­földet bejárni, de szomjúhoztak dicsőség után, s szí­vesen odaadták értte a becsületet is, hozzáférhetlen váraikban biztosan érezvén magukat, rablólovagokká aljasultak, s rémei lettek a környéknek. A németor­szági interregnum Habsburgi Rudolf előtt, úgyszin­tén hazánkban az Árpádok kihalta utáni időszak, na­gyon kedveztek az ilyen rablólovagoknak. Még Má­tyás királynak is baja volt közülök Giskrával, a leg­hatalmasabbal s legmerészebbel. Egy-egy erélyes urak­­élén utódok alatt annál inkább elhatalmasodtak, míg végre az újkor szelleme lassan kint kiirtotta őket, így aljasult lassan-lassan a nagylelkűség bitvágygyá, a vallásosság istenkáromlássá a nők iránti tisztelet fajtalansággá, a gyöngék védése azok elnyomásává, s a becsület üres szóvá. Ez okozta azután, hogy az eleinte tisztelt rend üldözés, gyűlölet tárgyává lett, s magában hordván a romlás magvait, lassan kint tönkrement. A lovagsággal kapcsolatban létesültek a címe­rek is, a hősiesség jelképei. A lovagok pajzsaikon és felöltőiken viselték címereiket, s később a szolgák, fegyvernökök is uraik címerét hordták. A címer jelképileg rendesen amaz eseményre emlékeztetett, mely alkalmával birtokosa azt nyeré, így Bouillon Gottfried Jeruzsálem ostrománál egy nyíllal lőtt le három repülő galambot, s innét a lotharingi ház címerében vörös mezőben a három repülő galamb. A Montmorency család címerében tizenhat madár az ellenségtől elvett ugyanannyi zászlót jelent. A Bu­diács család címerében levágott láb van, mert őse saját lábának levágásával mentette meg vele egy láncra fűzött urát, Jakusichot, Oroszlánkő birtoko­sát. A Hunyady-ház címerében ismeretes a holló, arany gyűrűvel. Erről a rege úgy szól, hogy midőn a kis Hunyady Jánost anyja föl­vitte Budára, bemu­tatni apjának (Zsigmondnak), egy holló kikapta a gyermek kezéből a csillogó jegygyűrűt, melylyel a kicsiny játszott. A címerekkel kapcsolatban keletkeztek a jel­szók is, miket a lovag pajzsára írt, s aztán családjá­nak örökségévé vált a címerrel együtt. Ily jelszók va­lónak : Serviendo regno (szolgálva uralkodom), Un Dieu, un roi (egy isten, egy király), Casusne Deus­­ne (a sors-e vagy isten ?) A Bourbon család jelszava: Eperenance; az angol uralkodóházé: Dieu et mon droit, az Anjouké: Les. Ugyancsak a lovagság adott léteit a titkos tér-Folytatás a mellékleten. *) Becker, VII. k. 972

Next