Fővárosi Lapok 1878. szeptember (200-224. szám)
1878-09-01 / 200. szám
Alkalmasint nagyon megzavarta a közelgő rész előjele, s e gondolat csökkentette lelkemben az iránta keletkezett tiszteletet Én bátornak képzeltem őt. Ami a vaskos élelmezési biztost illeti: nyilván láthatólag remegett minden padkájában. A szél dühöngése hihetetlen gyorsasággal fokozódott. A minket szállító állatok nyugtalankodva, vonakodtak tovább menni. — Uraim, — szólt ekkor kalauzunk, látva a kitörő vihart a hegységben, — nem titkolom, hogy életünk veszélyben forog. — Kedves, drága barátom, az isten szerelméért! — jajveszékelt Dufour, — mentsen meg engem s fizetek önnek annyit, a mennyit csak kíván! — A szent szűz egyedül az, ki minket most megmenthet, — válaszolt a kalauz, keresztet vetve magára . . . Azonban talán mégis segíthetünk magunkon valamikép, — tévé utána. Egyszerre megdördült az ég, százszorosan viszhangoztatva a sziklák egyegy hosszan tartó dörejt. A sötét fellegek gyorsan összetolultak fejünk fölött s oly sötét árnyat vetettek ránk, hogy az ég villámai nélkül alig láthattuk volna meg a keskeny ut mellett tátongó mélységet. Az élelmezési biztos most már csak nagy elszörnyűködése által fejezte ki rettegését, mely fölött minden más esetben kacajra lehetett volna fakadni. Hol egy-egy szikladarabot zúdított alá a vihar, hol egy-egy fát tört ki nagy recsegéssel, mely csaknem előttünk zuhant alá, hogy aztán a mélységben tűnjék el. — Barátom, — szóltam ekkor Perezhez, — én itt nagyon veszedelmesnek tartom helyzetünket . .. De annál több okunk van rá, hogy eszünkön legyünk. Én itt sehol sem látok oly menedékhelyet, ahol megduzzódhassunk ... Előre haladjunk-e avagy visszatérjünk ? — Ha mi dán Joséval egyedül lennénk, — válaszolt halkan a kalauz, — találhatnánk valamely módot a megmenekülésre. De tekintsen ön erre a nyúlszivű emberre, — folytatá a villámfénynél Dufourra mutatva, ki egyre jajveszékelt, — képes-e ez magát valamire elszánni ? .. . Azonban nekem, mint kalauznak és keresztyénnek, nem szabad ő elhagynom . . . E szavakra a kékzubbonyos, ki eddig nagy közönbösséget tanúsított, látva hogy a helyzet valóban veszélyessé vált, közeledett a kalauzhoz, míg mi mindinkább összeszorultunk, hogy a viharral könynyebben dacolhassunk. — Én úgy hiszem, önöket mindnyájokat megmenthetem, — szólt az ismeretlen. — Nehány évvel ezelőtt ép ily vihar tört ki, midőn e hegységben jártam az öreg Andorrain-nel, ki ez egész hegyláncolatban valamennyi menedékhelyet ismert. Jól emlékezem, midőn egy ösvényre tért át, mely innen kissé fentebb esik, csakhamar eljutunk mi azon a szénégetők korcsmájához, hol a vihar múltáig megvonulhatunk. — Nos, akkor miért késlekedik ön? — kérdő Perez. — Ha önnek oly hű az emlékezőtehetsége, hát vezessen minket. De úgy hiszem, én is ismerem híréből a kérdéses posadát, — tévé utána pillanatnyi gondolkozás után s komorabb hangon; — nem a »tizenkét apostol« című az? — Vagy talán a »tizenhárom apostol« című, tudást is beleértve, — viszonzá tréfásan az idegen; — biz én nem igen törődtem a cégjével. — Akkor, én inkább kiteszem magamat a zivatar veszélyeinek, — viszonzá hevesen kalauzunk. — A mint önöknek tetszik, — szólt az ismeretlen. — Részemről, örömestebb ülök a jó fenyőfahasábok tüze mellé, semmint e borzasztó viharnak tegyem ki magamat s megbotolva, nyakamat törjem .. Ha önök, uraim helyeslik gondolkozásmódomat, kövessenek nyomban, mert én nem tétovázom. Ezzel öszvéren előrehaladt. Nem tudtam, mire határozzam el magamat. Nagyon csekély bizalmon volt e különös idegenben. De még Perez sem tökélte még el magát semmire. Még inkább fokozódott habozásom, mikor a villámok futólagos fényénél észrevettem, hogy don José a kalauzt gyors, titkos jelek által figyelmeztette. Vájjon megértette-e ezt vezetőnk? ... Oly mozdulatot tett, mintha karabélyát le akarná akasztani. De a Hernandez keze gátolta őt ebben, amint karjára támaszkodott. Majd, anélkül hogy szót is vesztegetett volna, öszvérével az idegené után sietett, ki úgy látszott, számított rá, hogy a kalauz tisztét ő veszi át, mert nem nagyon sietve haladt előttünk. Az ösvény annyira szűkülni kezdett, hogy nem lehetett rajta párosával haladni. Hogy Dufourt kissé megnyugtassam, közvetlen a mi derék kalauzunk után engedtem menni, ki az ő öszvérének a kantárszárát is kezébe vette. Az élelmező engedelmeskedett; de midőn megkisérlem a sort bezárni, magam előtt eresztve a világtalan némát, hogy igy jobban őrködhessem fölötte és szükség esetében védelmére lehessek, oly megfoghatatlan makacssággal találkoztam, mely enigém bámulatba ejtetett. A hidalgó kézhadarászásából azt hittem megérteni, hogy az ő paripája megcsökönyösödik, ha nem képezheti a hátvédet. Nem erőtettem hát a dolgot. Mindamellett sem oszlott el tejesen aggodalmam, midőn tapasztaltam, mily könnyedén halad elővédünk a meredek ösvényen, melyet oly jól ismerni látszott. Alig haladtunk mintegy százlépésnyire a meredély mellett, mely egy folyam fölött emelkedett, midőn a zivatar teljes erejében tört ki. A szél iszonyúan üvöltött s dühösen tördelte a fenyők gályáit. A villám föl-fölvillant koronkint. A zápor által síkossá vált gránit talajon lehetetlen volt megállapodnunk. Amint egy hatalmas villámlás után nagyot dörrent az ég s az eső még erősebben omlott alá, nagy meglepetésemre azt vettem észre, hogy egy kéz érinti kezemet, nyergem kápájába kapaszkodva. . . Csodálkozva pillanték alá ... Kimondhatlan megdöbbenés vett rajtam erőt. Don José mellettem haladt gyalog . . . Szeme versenyzett a villámmal!... De nemcsak jól látott ő, hanem beszélt is! Mert kengyelembe fölhágva, fülemhez hajlott s halkan ezt mondta: — Sennor alferez, önnek van fegyvere s a mi több, bátorsága is; ön francia ... Önnek szüksége lesz arra ez éjjel a »tizenkét apostol«-nál. Bízza ön magát egészen Perezre s ne veszítse el szem elől a remegő élelmezési biztost, ha ugyan némi érdekeltséggel van ön iránta. A viszontlátásig! Nemsokára visszatérek ... ha valamely szerencsétlenség nem történik velem. Ha valaki csodálkoznék eltűntem felett, mondja ön, hogy az alattunk hömpölygő folyamba zuhantam alá. Isten oltalmazza önt! Egyetlenegy szót sem tudtam hamarjában válaszolni, oly nagy volt csodálkozásom. Mikor szólni akartam, az ál-néma és vak levette kezét vállamról, melyre könnyedén támaszkodott s leszökkenve a kengyelből, eltűnni látszott a habzó árban, mely a mély után zuhogott alá. Kalandra szomjaztam Spanyolországban. De ez, a mely most jelentkezett, annyira különösnek és veszélyesnek látszott, hogy ha tisztességes úton-módon visszahúzódhattam volna, anélkül hogy gyávasággal bélyegeztetem meg, örömmel visszavonulok. Azonban jól számot vetve a helyzettel, lehettetlen volt ezt tennem. Minden lelki erőmet összekellett szednem, hogy a bármely pillanatban mutatkozó veszélyre készen álljak. (Folyt. köv.) A lovagok kora. II. A lovagok a középkorban kiváló tisztelet tárgyát képezték. Csak ilyenek lehettek hivatalosak a királyi asztalhoz, közülök választottak a követek, ők lehettek királyi tanácsosok. A vitézebbeknek megengedtetett, hogy lándzsáikon lobogót (saját színeikkel) viseljenek. Róbert Károly királyunk ama főnemeseknek, kik bandériumokat állítottak s vezettek a harcba, megengedte, hogy saját szineik és címereik alatt harcolhassanak. A lovagi szellem ébrentartására szolgáltak a csaták, lovagjátékok, később a kalandkeresés. A keresztes hadakban fontos szerepet játszottak a lovagok. Bouillon Gottfried, Hugo, Vermandois grófja, Tancred, az első keresztes hadban szerepeltek. A második hadban már ott voltak a templomosok, jánosvitézek, vagy ispotályosok, nagymestereikkel együtt. A harmadik háborúban találkozunk Barbarossa Frigyes, Oroszlánszívű Rikárd, Fülöp Ágost fejedelmi lovagokkal, s a német lovagrend első nagymesterével Bassenheim Henrikkel. S így harcoltak vitéznél vitézebb lovagok majdnem két századon át az ozmánok ellen, sőt a három nagy lovagrend (templomosok, jánosvitézek, német lovagok) még a keresztes háborúk után is hosszasan küzdöttek az ozmánsággal. Midőn megszűnt a harc kelet és nyugat közt, a lovagok harcjátékokban kerestek dicsőséget. A hely, hol az ilyen tartatott, korlátokkal volt bekerítve. A nők és előkelő nézőközönség erkélyen, emelvényen foglaltak helyet, köröskörűl pedig a nép gyülekezett. A vívó párok, kik már előzőleg, sorshúzás, rang, vagy kihívás következtében összeállíttattak, harci zene közt festői pompában vonultak be a sorompókon. Egy hírnök egyenkint és név szerint hívta föl a párokat a viadalra, kivévén ha valamely lovag leeresztett sisakrostélya alatt ismeretlen akart maradni. A bíráknak azonban tudni kellett kilétét. A harcjáték törvényei szerint éles fegyvereket használni sebesíteni. A vivők törekvése az volt, hogy egymást a nyeregből kiüssék. Az a lovag, ki a harc minden nemében győzött, a bírák ítélete szerint a legelőbb kető s legszebb hölgy kezeiből véve a jutalmat: aranyláncot, kardkötőt, gyűrűt, serleget vagy egyéb becses ajándékot. A lovag, ki ilyennel díszíttetett, jogosítva volt a hölgyet, ki hozzá ennyi kegyességet tanusíta, ajkán megcsókolni, az ünnepi ebédnél pedig a győző ama kitüntetésben részesült, hogy fegyvereit nők verék el, ezek ölték rá a pompás ünnepi köntöst, s a legszebb hölgyek közt foglalhatott helyet. *) A lovagkor hanyatlásával a lovagok nem elégedtek meg a lovagjátékok dicsőségével, hanem a kalandok izgalmait keresve áldicsőség után kapkodtak. A lovag, ki megunta az otthonülést, elindult dicsőséget keresni, szerencsét próbálni. Épen mint a regebeli hősök, elment ismeretlen országokba, belekötött úton-útfélen mindenkibe, s egy-két évig hírét sem hallották otthon. Sokszor haza sem jutott, ha pedig visszaérkezett, rendesen rongyosan, üres erszénynyel, megrongált testi szervezettel, s néhány sebhelylyel tért ősei sasfészkébe. Útja közben a lovagvárakban kedves vendég volt, mindenütt terített asztallal várták, s bámulva hallgatták véghezvitt hőstetteit, melyek legtöbb esetben oly igazak voltak, mint Garay »Obsitos«-ának hősies cselekedetei. Az olyan lovagok, kik nem akartak messzeföldet bejárni, de szomjúhoztak dicsőség után, s szívesen odaadták értte a becsületet is, hozzáférhetlen váraikban biztosan érezvén magukat, rablólovagokká aljasultak, s rémei lettek a környéknek. A németországi interregnum Habsburgi Rudolf előtt, úgyszintén hazánkban az Árpádok kihalta utáni időszak, nagyon kedveztek az ilyen rablólovagoknak. Még Mátyás királynak is baja volt közülök Giskrával, a leghatalmasabbal s legmerészebbel. Egy-egy erélyes urakélén utódok alatt annál inkább elhatalmasodtak, míg végre az újkor szelleme lassan kint kiirtotta őket, így aljasult lassan-lassan a nagylelkűség bitvágygyá, a vallásosság istenkáromlássá a nők iránti tisztelet fajtalansággá, a gyöngék védése azok elnyomásává, s a becsület üres szóvá. Ez okozta azután, hogy az eleinte tisztelt rend üldözés, gyűlölet tárgyává lett, s magában hordván a romlás magvait, lassan kint tönkrement. A lovagsággal kapcsolatban létesültek a címerek is, a hősiesség jelképei. A lovagok pajzsaikon és felöltőiken viselték címereiket, s később a szolgák, fegyvernökök is uraik címerét hordták. A címer jelképileg rendesen amaz eseményre emlékeztetett, mely alkalmával birtokosa azt nyeré, így Bouillon Gottfried Jeruzsálem ostrománál egy nyíllal lőtt le három repülő galambot, s innét a lotharingi ház címerében vörös mezőben a három repülő galamb. A Montmorency család címerében tizenhat madár az ellenségtől elvett ugyanannyi zászlót jelent. A Budiács család címerében levágott láb van, mert őse saját lábának levágásával mentette meg vele egy láncra fűzött urát, Jakusichot, Oroszlánkő birtokosát. A Hunyady-ház címerében ismeretes a holló, arany gyűrűvel. Erről a rege úgy szól, hogy midőn a kis Hunyady Jánost anyja fölvitte Budára, bemutatni apjának (Zsigmondnak), egy holló kikapta a gyermek kezéből a csillogó jegygyűrűt, melylyel a kicsiny játszott. A címerekkel kapcsolatban keletkeztek a jelszók is, miket a lovag pajzsára írt, s aztán családjának örökségévé vált a címerrel együtt. Ily jelszók valónak : Serviendo regno (szolgálva uralkodom), Un Dieu, un roi (egy isten, egy király), Casusne Deusne (a sors-e vagy isten ?) A Bourbon család jelszava: Eperenance; az angol uralkodóházé: Dieu et mon droit, az Anjouké: Les. Ugyancsak a lovagság adott léteit a titkos tér-Folytatás a mellékleten. *) Becker, VII. k. 972