Fővárosi Lapok 1878. szeptember (200-224. szám)

1878-09-11 / 208. szám

— Hiszik-e, hogy ez a sárga rózsa-bokréta cso­dálatosan ifjúságom egyik eseményét juttatá eszembe ? Öt percig megint húszéves voltam, öt percig szívem újra tüzesen és élénken dobogott, öt percig ismét szerelmes voltam egy nőbe, ki ha még él, most hat­vanéves lehet. Elmondom e történetet. Egész éle­temre nagy befolyással volt ez esemény, és ha rá gon­dolok, vérem nagyon felizgul, ámbár benne több hév alig van, mint mennyi a triktrak-játszmához szük­séges. Lehet úgy negyven éve, hogy húszéves korom­ban kikerültem az egyetemről, mert akkor nem kel­lett ott addig tanulni, mint most. Miután atyám nél­külem határozott sorsom felett, egy reggel tudatta velem, hogy számomra az ** ezredben, mely egy auvergne-i városban van, hadnagyi helyet szerzett és megparancsolta, hogy három nap múlva legyek készen az útra. Több okból nagyon megijedtem. Először nem szerettem a katonaságot, de mit használt volna köny­­nyen legyőzhető ellenvetésem: csinos egyenruha, né­hány dicsvágyó frázis és kevés zene hamar Achillest vagy Caesart csinálhatott volna belőlem. De én sze­relmes voltam, és ezt a világért sem mondtam volna meg atyámnak, mert egyetlen felelete az a parancs lesz, hogy még az este útra készüljek. Szerencsére volt egy nagybátyám, és még mi­lyen nagybátyám! Olyan idős lehetett akkor, mint én most, de fiatal maradt — nem magára nézve, mert öreg ember soha több kellemmel nem mondott le az ördögről és kísértéseiről,­­hanem másokra nézve. Sze­rette az ifjúságot és megértette, féltékenység nélkül. Senkitől sem irigyelte meg az érveket, melyekről le kellett mondania; de azt sem képzelte, hogy gyen­gesége előny, sem azt, hogy az öregség bölcseség. Mivel oly jó és okos volt, mások­ szerencséjében élt. Az ifjúság minden nagylelkű csínyében, előkelő ostobaságában részt vett. Minden szerelmi viszony, adósság, remény megbízottja és védője volt. Felke­restem őt. — Nagybátyám, — mondom — boldogtalan vagyok. — Fogadni mernék húsz louisdor-ba, hogy nem vagy ! — viszonzá. — Nagybátyám, ne tréfáljon! Különben is el­vesztené fogadását. — Ha elvesztem, fizetek, mi talán vigaszodva volna. — Oh, nem, nagybátyám, a pénznek nincs köze bámhoz. — Beszélj hát. — Atyám és az imént jelentette ki, hogy az ** ezredben hadnagy vagyok. — Szép szerencsétlenség! Gyönyörű egyen­ruha , a tisztek valódi gavallérok! — De nagybátyám, én nem akarok katona lenni. — Mit ? nem akarsz katona lenni ? Talán nincs bátorságod ? — Nem tudom, nagybátyám. Különben ön az egyetlen, kinek megengedem, hogy ilyesmit kérdez­zen tőlem. — Jól van, fiatal ember, hát miért nem akarsz katona lenni ? •— Mivel nősülni akarok, nagybátyám. — Lárifári! — Nem lárifári! Szerelmes vagyok. — Az ördögbe, és ezt bajnak nevezed, te, há­látlan ! Én is szívesen volnék szerelmes. És ki a tárgya szerelmednek? — Nagy­bátyám, az egy angyal. — Jól tudom, mert ilyenkor mind angyal. Ké­sőbb inkább nőt kívánnál. De milyen emberi névre hallgat ez angyal ? — Noéminek hívják. — Nem azt kérdem. »Noémi« az csak neked szól. Különben szép név. De nekem, ki tudni akarom, ki ez angyal és milyen családból való, mondd meg vezetéknevét. — Amelot urhölgy, nagybátyám. — Ördögbe! Ő több az angyalnál: nagy, kar­csú, barna hölgy, fekete bársony­szemmel. Nem ellen­zem választásodat. (Vége köv.) A sors regéje. (Csevegés.) Igazítsa meg kissé a lámpát, kérem. Jól van. Köszönöm. Oly kellemes érzést kelt bennünk a félho­mály. Elmerengünk és újra előttünk lebegnek a dajkamesék azokkal a phantasztikus alakokkal, kris­tálypalotákkal. Tud ön mesélni, uram? Nem? No akkor majd mesélek én egy csodás, bohó regét, mely régi már, de mindig új marad. Ne higgye ám, hogy túl vezetem az üveg hegye­ken« meg az »Óperenciás tengeren.« De mit is használna egy tündérrege az ön bús gondolatainak ? Önnek, kit bánt a hálátlanság, melylyel fára­dalmait az új törvénykezési változásnál jutalmazták. És ilyenkor tündérekről beszéljek. Soha. Igazítsa meg még egyszer a lámpát. Ha megszűnik a félhomály,tán elmondhatok egy igazi regét, a sors regéjét. Nem képzelet­ alkotta rege lesz ez, mely boldog­sággal végződik és ezért ön, Eötvös hive, úgy sem hinné el, hanem való, az életből vett. Figyeljen tehát. Egyszer nagyon zúgolódtak az emberek. Zúgo­lódtak ezek mindig, az igaz, de ekkor már lármájuk elviselhetlenné vált. A sors hiába tétette be ablakait, hiába tömte fülébe a sok pamutot, a zaj mindig erősebbé vált és komolyan veszélyeztető füldobjait. Végre türelmetle­nül kiáltott fel: — Ugyan mit adjak már nekik, hogy felhagy­janak e lármával ? Aztán felállott pamlagáról és úgy tett, mint ama szeretetreméltó mamák, kiket boszant a gyer­mekek lármája és cukorkákkal akarják hallgatásra bírni őket. Ő is csalétekhez folyamodott és oda lépett szekrényéhez. K­inyitotta. Szép rendben volt elhelyezve minden. A legfelső fiókon az ész és tudomány nevét olvasta. Mellette a másikra erény volt írva. A harma­dikra: becsület. Negyedikre: egésség. Ötödikre: hosszú élet. Hatodikra: gyönyör. Hetedikre: pénz. E fiók erős vaslakatokkal volt elzárva. A sors tűnődve állott szekrénye előtt. — Mit adjak nekik ? — kérdé magától. Talál­gatta és ha leány lett volna, bizonyosan ujjain is vé­gig kérdezgeti: »ezt vagy azt?« Végre abban állapodott meg, hogy egyik a má­sik nélkül mit sem segíthet,­­így már valamennyit el kell küldeni. Hat kis dobozba helyezte el szekrénye tartal­mát, a pénzt pedig egy erős ládába tette. Aztán be­hívta leányait, elosztotta köztük a dobozokat és el­­külde őket a siralom-völgybe, a zúgolódó emberek közé: árusítsák el a dobozok tartalmát. Legelőször az ész és tudomány árusa érkezett meg és egy fényes palotába ment. Meglepte a pom­pás kiállítás a sok értékes tárgy, mely a tulajdonos gazdagságára mutatott. Reménytelien nyitott be egy pazar fénynyel be­rendezett szobába. A házi ur pamlagán ült s élvezte a semittevők gyönyörét, az ásítást. — Méltóztassék észt és tudományt venni, uram, — szól belépve. —• leghasznosabb minőség. — Mit? észt és tudomány. Nekem? Hát nem tudja, hol jár ? Nem látja e fényt, mely környez ? Tudja meg, hogy e ház egy milliomosé, kinek nincs szüksége az ön portékáira. Azt hiszem, kevésbbé be­csülnének, ha azokkal birnék. Keressen más vevőt! Az árus eltávozott és egy ligetbe tért, hol nagy­számú közönség gyűlt össze. Először a fiatal leányo­kat kínálta meg. — Hogy is ne! — kiálta egyszerre száz mama torka. — Észt és tudományt a leányoknak! Hisz ez va­lóságos veszedelem volna. Elgyötrenék vele magukat, halványak lennének és soha sem akadnának jó par­tiéra. Ezt a dolgot Rozi néni a kávésasztalok elnöke és a nyelv­harcok főtábornoka sem helyeselné, sem hadsegédei, a sok Pepi, Lotti, Minna, Fáni, Mari nénik. (Pedig jaj annak, ki az ő nézeteikkel ellenke­zőleg tesz.) Ezek erős, visszariasztó érvek voltak. Hát még az utána következők. — Csak forgassák a főzőkanalat s ne a köny­veket, — szólt közbe egy terjedelmes gazdasági írnok, ki attól félt, hogy egy észszel és tudománynyal biró feleség mellett kárt szenvedne az ő nagy gonddal ápolt étvágya. Mégis akadt néhány atya, ki hajlandó lett volna leányát a hasznos árucikkekkel megörven­deztetni, de ekkor egy hatalmas »urrrrram« kiáltásra rémülten fordultak el. — Hová gondolnak ? — folytatá a hang, mely a közművelődési társulatok elnökének hangja volt. — Az erkölcstelenséget akarják terjeszteni? Mennél eszesebb, tudományosabb a nő, annál erkölcs­telenebb. Erre a borzasztó logikára már az árus is úgy megijedt, hogy árucikkét egy csoport ifjúnak kínálta. — Ész és tudomány ? Inkább egy protektort hozzon nekünk — mondá egy felnőtt »enfant terrible«, ki most véletlenül fején találta a szeget. — Ha megveszszük árucikkét, soha sem jutunk álláshoz. A szegényeket is megkínálta. — Nem kell, — volt a szomorú válasz. — A tudomány nekünk csak elkeseredést okoz. Az e­l­i­s­m­e­r­é­st nem vehetjük meg. Szegények vagyunk. Az árus, sikertelen fáradozásai után, eltávozott. Jött a második. Finom dobozban, gondosan elzárva hordozá azt a gyönge kis virágot, az erényt. Felkereste a szalo­nokat. Itt nincs szükség rá.E »ridicule«-től csak meg­óvják magukat. A gazdagok nem vették meg. Az ara­nyos ruha alatt senki sem keresi. A nők nem akartak vele bajlódni, mert megőrzése sok gondot okoz. A szegényeknek minek? Úgy sem hiszi el senki, hogy bíznak vele. A második árus is elégedetlenül távozott tehát. Jött a harmadik. Hozta a becsületet. Erre már akadtak vevők. A dandyk párbajjal, a gazdagok pénzzel, a bankigazgató öngyilkossággal, a férjek válópörrel és a nők házassággal akarták meg­venni. Ezektől meg az árus ijedt meg és kincsét, mely igen törékeny jószág, gondosan elrejtve előlük, eltá­vozott. Jött a negyedik. Kínálta az egésséget. Ez oly szép, kedves, ritka kincs, hogy sokan mosolyogtak rá. Csak a gyógyszerészek néztek szomorúan a bal­zsamos­üvegekre, meg az orvosok vetettek bús pillan­tásokat az egésség által penészedésre kárhoztatott diplomáikra. Na meg a fürdő­igazgatók is sóhaj­toztak. A szalonokban azonban szívesen fogadták, de midőn megtudták, hogy épségben tartásához mérték­letes élet és előttük a legborzasztóbb módszer: a munka kell: kiűzték körükből, így tettek a fiatal emberek is, kiknek pedig legnagyobb szükségük lett volna rá. — Hogyan ? — kérdék, — rendes időben lefe­küdni, korán kelni és csak vizet inni nekünk, Bakhus tisztelőinek­, és semmi mulatság ? Elmehet. Kínálta a nőknek. De ezek is lemondtak róla, midőn meghallották, hogy ha meg akarják őrizni, le kell mondaniuk a blanchette-ről és páncélos eszközök­ről, óvakodni a Ponson du Terrail- és Montepin-féle regényektől. (Nyilvánosan persze elájulnak csak emlí­tésénél is, de titokban annál élvezetesebben olvassák.) És a Török József hasonlíthatlan »ravissante«-járól meg a többi »orvost boszantó« szerekről. Végre, ha az egésséget bírják, mi lesz az ürügy a fürdőzésre ? Ez már határozottan győzött és az egésséget ők is visszautasíták. Vettek volna még a gazdagok, de ezek már annyiszor tapodtak lábbal, hogy hozzájuk meg az egésség nem akart betérni. A szegények óhajtották legjobban, de nekik nem voltak eszközeik, (tiszta lakás, tápláló étkek,) fentar­­tásához. És így az egésség is eltávozott. Jött a negyedik. Udvariasan kínálta a hosszú életet. Az emberek most úgy jártak, mint a mesebeli öreg­ember, ki mindig hívta a halált, s midőn végre megjelent, esdre kérte, hagyja meg még életét. Az örökké zúgolódó emberek is azt kezdték most mon­dani, mit egy elégedett franciától hallottak: »la vie est une bonne chose« — és az árus köré gyűltek. Kivéve nehány családtalan gazdag nagybácsit, kit az örökösök tartóztattak vissza. Nehány reménytelen szerelmest. Egy pár nőt, kiknek férjeik tiltották meg a vásárlást. Férjeket, kiknek feleséget »a nagynénik kerestek.« Meg egy-két iskolás fiút, kik leckéjüket nem tanulták meg. — Szívesen — felelt az árus, — de árucikkemet csak annak adhatom, ki az előbbiektől is vett. Mit ér a hosszú élet, ész és tudomány, erény, becsület és egésség nélkül ? A vevők megszégyenülve hagyták el az árust, ki elvitte a hosszú életet. Jött a hatodik. Alig jelentette ki, hogy gyönyöröket árul, mindjárt megtámadták. Elvették dobozát, széttépték, úgyhogy a teker­csek elszóródtak a földön. A nagy kapkodásban elcserélték a csomagokat. A »backfish« helyett (bocsánat!, a »Csöndes Órák« egyik találékony munkatársa fedezett már fel erre magyar szót is: a »pipiské«-t,­ tehát a pipiskék helyett az agg hajadonok bontották fel az uszályos ruhák cso magát, pedig ők félrövidet kerestek. Lehe­tett látni nőket hosszúszárú pipák, szivarok, szeszes italok, vadászatok után kapkodni. Férfiakat a kávé, édességek és illatszerek után. Gyermekeknek politikai lapok jutottak, aggoknak nádparipa meg szerelmi kalandok. Öreg asszonyok a bálok és tánc, fiatal leányok 1010

Next