Fővárosi Lapok 1878. szeptember (200-224. szám)
1878-09-11 / 208. szám
— Hiszik-e, hogy ez a sárga rózsa-bokréta csodálatosan ifjúságom egyik eseményét juttatá eszembe ? Öt percig megint húszéves voltam, öt percig szívem újra tüzesen és élénken dobogott, öt percig ismét szerelmes voltam egy nőbe, ki ha még él, most hatvanéves lehet. Elmondom e történetet. Egész életemre nagy befolyással volt ez esemény, és ha rá gondolok, vérem nagyon felizgul, ámbár benne több hév alig van, mint mennyi a triktrak-játszmához szükséges. Lehet úgy negyven éve, hogy húszéves koromban kikerültem az egyetemről, mert akkor nem kellett ott addig tanulni, mint most. Miután atyám nélkülem határozott sorsom felett, egy reggel tudatta velem, hogy számomra az ** ezredben, mely egy auvergne-i városban van, hadnagyi helyet szerzett és megparancsolta, hogy három nap múlva legyek készen az útra. Több okból nagyon megijedtem. Először nem szerettem a katonaságot, de mit használt volna könynyen legyőzhető ellenvetésem: csinos egyenruha, néhány dicsvágyó frázis és kevés zene hamar Achillest vagy Caesart csinálhatott volna belőlem. De én szerelmes voltam, és ezt a világért sem mondtam volna meg atyámnak, mert egyetlen felelete az a parancs lesz, hogy még az este útra készüljek. Szerencsére volt egy nagybátyám, és még milyen nagybátyám! Olyan idős lehetett akkor, mint én most, de fiatal maradt — nem magára nézve, mert öreg ember soha több kellemmel nem mondott le az ördögről és kísértéseiről,hanem másokra nézve. Szerette az ifjúságot és megértette, féltékenység nélkül. Senkitől sem irigyelte meg az érveket, melyekről le kellett mondania; de azt sem képzelte, hogy gyengesége előny, sem azt, hogy az öregség bölcseség. Mivel oly jó és okos volt, mások szerencséjében élt. Az ifjúság minden nagylelkű csínyében, előkelő ostobaságában részt vett. Minden szerelmi viszony, adósság, remény megbízottja és védője volt. Felkerestem őt. — Nagybátyám, — mondom — boldogtalan vagyok. — Fogadni mernék húsz louisdor-ba, hogy nem vagy ! — viszonzá. — Nagybátyám, ne tréfáljon! Különben is elvesztené fogadását. — Ha elvesztem, fizetek, mi talán vigaszodva volna. — Oh, nem, nagybátyám, a pénznek nincs köze bámhoz. — Beszélj hát. — Atyám és az imént jelentette ki, hogy az ** ezredben hadnagy vagyok. — Szép szerencsétlenség! Gyönyörű egyenruha , a tisztek valódi gavallérok! — De nagybátyám, én nem akarok katona lenni. — Mit ? nem akarsz katona lenni ? Talán nincs bátorságod ? — Nem tudom, nagybátyám. Különben ön az egyetlen, kinek megengedem, hogy ilyesmit kérdezzen tőlem. — Jól van, fiatal ember, hát miért nem akarsz katona lenni ? •— Mivel nősülni akarok, nagybátyám. — Lárifári! — Nem lárifári! Szerelmes vagyok. — Az ördögbe, és ezt bajnak nevezed, te, hálátlan ! Én is szívesen volnék szerelmes. És ki a tárgya szerelmednek? — Nagybátyám, az egy angyal. — Jól tudom, mert ilyenkor mind angyal. Később inkább nőt kívánnál. De milyen emberi névre hallgat ez angyal ? — Noéminek hívják. — Nem azt kérdem. »Noémi« az csak neked szól. Különben szép név. De nekem, ki tudni akarom, ki ez angyal és milyen családból való, mondd meg vezetéknevét. — Amelot urhölgy, nagybátyám. — Ördögbe! Ő több az angyalnál: nagy, karcsú, barna hölgy, fekete bársonyszemmel. Nem ellenzem választásodat. (Vége köv.) A sors regéje. (Csevegés.) Igazítsa meg kissé a lámpát, kérem. Jól van. Köszönöm. Oly kellemes érzést kelt bennünk a félhomály. Elmerengünk és újra előttünk lebegnek a dajkamesék azokkal a phantasztikus alakokkal, kristálypalotákkal. Tud ön mesélni, uram? Nem? No akkor majd mesélek én egy csodás, bohó regét, mely régi már, de mindig új marad. Ne higgye ám, hogy túl vezetem az üveg hegyeken« meg az »Óperenciás tengeren.« De mit is használna egy tündérrege az ön bús gondolatainak ? Önnek, kit bánt a hálátlanság, melylyel fáradalmait az új törvénykezési változásnál jutalmazták. És ilyenkor tündérekről beszéljek. Soha. Igazítsa meg még egyszer a lámpát. Ha megszűnik a félhomály,tán elmondhatok egy igazi regét, a sors regéjét. Nem képzelet alkotta rege lesz ez, mely boldogsággal végződik és ezért ön, Eötvös hive, úgy sem hinné el, hanem való, az életből vett. Figyeljen tehát. Egyszer nagyon zúgolódtak az emberek. Zúgolódtak ezek mindig, az igaz, de ekkor már lármájuk elviselhetlenné vált. A sors hiába tétette be ablakait, hiába tömte fülébe a sok pamutot, a zaj mindig erősebbé vált és komolyan veszélyeztető füldobjait. Végre türelmetlenül kiáltott fel: — Ugyan mit adjak már nekik, hogy felhagyjanak e lármával ? Aztán felállott pamlagáról és úgy tett, mint ama szeretetreméltó mamák, kiket boszant a gyermekek lármája és cukorkákkal akarják hallgatásra bírni őket. Ő is csalétekhez folyamodott és oda lépett szekrényéhez. Kinyitotta. Szép rendben volt elhelyezve minden. A legfelső fiókon az ész és tudomány nevét olvasta. Mellette a másikra erény volt írva. A harmadikra: becsület. Negyedikre: egésség. Ötödikre: hosszú élet. Hatodikra: gyönyör. Hetedikre: pénz. E fiók erős vaslakatokkal volt elzárva. A sors tűnődve állott szekrénye előtt. — Mit adjak nekik ? — kérdé magától. Találgatta és ha leány lett volna, bizonyosan ujjain is végig kérdezgeti: »ezt vagy azt?« Végre abban állapodott meg, hogy egyik a másik nélkül mit sem segíthet,így már valamennyit el kell küldeni. Hat kis dobozba helyezte el szekrénye tartalmát, a pénzt pedig egy erős ládába tette. Aztán behívta leányait, elosztotta köztük a dobozokat és elkülde őket a siralom-völgybe, a zúgolódó emberek közé: árusítsák el a dobozok tartalmát. Legelőször az ész és tudomány árusa érkezett meg és egy fényes palotába ment. Meglepte a pompás kiállítás a sok értékes tárgy, mely a tulajdonos gazdagságára mutatott. Reménytelien nyitott be egy pazar fénynyel berendezett szobába. A házi ur pamlagán ült s élvezte a semittevők gyönyörét, az ásítást. — Méltóztassék észt és tudományt venni, uram, — szól belépve. —• leghasznosabb minőség. — Mit? észt és tudomány. Nekem? Hát nem tudja, hol jár ? Nem látja e fényt, mely környez ? Tudja meg, hogy e ház egy milliomosé, kinek nincs szüksége az ön portékáira. Azt hiszem, kevésbbé becsülnének, ha azokkal birnék. Keressen más vevőt! Az árus eltávozott és egy ligetbe tért, hol nagyszámú közönség gyűlt össze. Először a fiatal leányokat kínálta meg. — Hogy is ne! — kiálta egyszerre száz mama torka. — Észt és tudományt a leányoknak! Hisz ez valóságos veszedelem volna. Elgyötrenék vele magukat, halványak lennének és soha sem akadnának jó partiéra. Ezt a dolgot Rozi néni a kávésasztalok elnöke és a nyelvharcok főtábornoka sem helyeselné, sem hadsegédei, a sok Pepi, Lotti, Minna, Fáni, Mari nénik. (Pedig jaj annak, ki az ő nézeteikkel ellenkezőleg tesz.) Ezek erős, visszariasztó érvek voltak. Hát még az utána következők. — Csak forgassák a főzőkanalat s ne a könyveket, — szólt közbe egy terjedelmes gazdasági írnok, ki attól félt, hogy egy észszel és tudománynyal biró feleség mellett kárt szenvedne az ő nagy gonddal ápolt étvágya. Mégis akadt néhány atya, ki hajlandó lett volna leányát a hasznos árucikkekkel megörvendeztetni, de ekkor egy hatalmas »urrrrram« kiáltásra rémülten fordultak el. — Hová gondolnak ? — folytatá a hang, mely a közművelődési társulatok elnökének hangja volt. — Az erkölcstelenséget akarják terjeszteni? Mennél eszesebb, tudományosabb a nő, annál erkölcstelenebb. Erre a borzasztó logikára már az árus is úgy megijedt, hogy árucikkét egy csoport ifjúnak kínálta. — Ész és tudomány ? Inkább egy protektort hozzon nekünk — mondá egy felnőtt »enfant terrible«, ki most véletlenül fején találta a szeget. — Ha megveszszük árucikkét, soha sem jutunk álláshoz. A szegényeket is megkínálta. — Nem kell, — volt a szomorú válasz. — A tudomány nekünk csak elkeseredést okoz. Az elismerést nem vehetjük meg. Szegények vagyunk. Az árus, sikertelen fáradozásai után, eltávozott. Jött a második. Finom dobozban, gondosan elzárva hordozá azt a gyönge kis virágot, az erényt. Felkereste a szalonokat. Itt nincs szükség rá.E »ridicule«-től csak megóvják magukat. A gazdagok nem vették meg. Az aranyos ruha alatt senki sem keresi. A nők nem akartak vele bajlódni, mert megőrzése sok gondot okoz. A szegényeknek minek? Úgy sem hiszi el senki, hogy bíznak vele. A második árus is elégedetlenül távozott tehát. Jött a harmadik. Hozta a becsületet. Erre már akadtak vevők. A dandyk párbajjal, a gazdagok pénzzel, a bankigazgató öngyilkossággal, a férjek válópörrel és a nők házassággal akarták megvenni. Ezektől meg az árus ijedt meg és kincsét, mely igen törékeny jószág, gondosan elrejtve előlük, eltávozott. Jött a negyedik. Kínálta az egésséget. Ez oly szép, kedves, ritka kincs, hogy sokan mosolyogtak rá. Csak a gyógyszerészek néztek szomorúan a balzsamosüvegekre, meg az orvosok vetettek bús pillantásokat az egésség által penészedésre kárhoztatott diplomáikra. Na meg a fürdőigazgatók is sóhajtoztak. A szalonokban azonban szívesen fogadták, de midőn megtudták, hogy épségben tartásához mértékletes élet és előttük a legborzasztóbb módszer: a munka kell: kiűzték körükből, így tettek a fiatal emberek is, kiknek pedig legnagyobb szükségük lett volna rá. — Hogyan ? — kérdék, — rendes időben lefeküdni, korán kelni és csak vizet inni nekünk, Bakhus tisztelőinek, és semmi mulatság ? Elmehet. Kínálta a nőknek. De ezek is lemondtak róla, midőn meghallották, hogy ha meg akarják őrizni, le kell mondaniuk a blanchette-ről és páncélos eszközökről, óvakodni a Ponson du Terrail- és Montepin-féle regényektől. (Nyilvánosan persze elájulnak csak említésénél is, de titokban annál élvezetesebben olvassák.) És a Török József hasonlíthatlan »ravissante«-járól meg a többi »orvost boszantó« szerekről. Végre, ha az egésséget bírják, mi lesz az ürügy a fürdőzésre ? Ez már határozottan győzött és az egésséget ők is visszautasíták. Vettek volna még a gazdagok, de ezek már annyiszor tapodtak lábbal, hogy hozzájuk meg az egésség nem akart betérni. A szegények óhajtották legjobban, de nekik nem voltak eszközeik, (tiszta lakás, tápláló étkek,) fentartásához. És így az egésség is eltávozott. Jött a negyedik. Udvariasan kínálta a hosszú életet. Az emberek most úgy jártak, mint a mesebeli öregember, ki mindig hívta a halált, s midőn végre megjelent, esdre kérte, hagyja meg még életét. Az örökké zúgolódó emberek is azt kezdték most mondani, mit egy elégedett franciától hallottak: »la vie est une bonne chose« — és az árus köré gyűltek. Kivéve nehány családtalan gazdag nagybácsit, kit az örökösök tartóztattak vissza. Nehány reménytelen szerelmest. Egy pár nőt, kiknek férjeik tiltották meg a vásárlást. Férjeket, kiknek feleséget »a nagynénik kerestek.« Meg egy-két iskolás fiút, kik leckéjüket nem tanulták meg. — Szívesen — felelt az árus, — de árucikkemet csak annak adhatom, ki az előbbiektől is vett. Mit ér a hosszú élet, ész és tudomány, erény, becsület és egésség nélkül ? A vevők megszégyenülve hagyták el az árust, ki elvitte a hosszú életet. Jött a hatodik. Alig jelentette ki, hogy gyönyöröket árul, mindjárt megtámadták. Elvették dobozát, széttépték, úgyhogy a tekercsek elszóródtak a földön. A nagy kapkodásban elcserélték a csomagokat. A »backfish« helyett (bocsánat!, a »Csöndes Órák« egyik találékony munkatársa fedezett már fel erre magyar szót is: a »pipiské«-t, tehát a pipiskék helyett az agg hajadonok bontották fel az uszályos ruhák cso magát, pedig ők félrövidet kerestek. Lehetett látni nőket hosszúszárú pipák, szivarok, szeszes italok, vadászatok után kapkodni. Férfiakat a kávé, édességek és illatszerek után. Gyermekeknek politikai lapok jutottak, aggoknak nádparipa meg szerelmi kalandok. Öreg asszonyok a bálok és tánc, fiatal leányok 1010