Fővárosi Lapok 1878. október (225-251. szám)
1878-10-01 / 225. szám
Egy kis kenyér, két »Elzevir«, jegyzetekkel borított négy-ötívnyi papír, pipa, egy nagy félselyem zsebkendő, az elmaradhatatlan tintatartó és toll találtak a két nagy zsebben alkalmas helyet. A tintatartó egyszer csak eltört és zsebében fekete tócsa keletkezett. Szerencsére ott volt az a kis darab kenyér s teljesítette a szivacs tisztét! A zsebkendő meg fölitta a tintamaradékot s az elzevir-könyvek nem sokat szenvedtek. Jámbor ember, valódi jámbor ember volt ez a Ferenc: koránt sem ismerte ő sem »Mimi«-t, sem »Musette-et, sem »Rigoletto«-t avagy a »Rose-Epanouse«-t. A tiz éven át való folytonos foglalkozás megőrizte lelkének ártatlanságát és nyugalmát. Soha sem hagyott föl a tanulással. Lett is belőle jogtudorjelölt, tanárjelölt s több efféle. Tudor azonban nem lett. A tudori értekezések sokba kerülnek. Azt a csekély vagyont, melyet atyjától örökölt, diplomákra költötte, noha olykor némi kételye merült föl azoknak haszonnal való értékesíthetésére nézve. Ha esténkint az Odeon-színház bejáratainál az éttermek üvegtáblái előtt elhaladt, sajátságos búskomolysággal sóhajtott föl: »Mindenre hívatott vagyok, csak ily ebédre nem!« Ama nagy tervekben keresett ő ilyenkor vigaszt, melyek agyában egyre kóvályogtak, a minők közé tartozott például a karthagóiak nyelvének fölfedezése. De az éttermek átkozott üvegtáblái még mindig vonzó erőt gyakoroltak rá, és a mint azokon át látta, mennyi vendég üldögél a teremben, néha-néha hinni kezdte, hogy ő kívüle az egész világ étkezik kissé. Szegény Poumier Ferencnek, ki oly jól tudott görögül s ki a karthagóiak nyelvét tanulmányozta, hogy azzal a tudományszomjas nemzedéket megismertesse, meg kellett ismerkednie amaz athenei bölcs történetével, ki teljes életében a gazdagok konyhájának ablakánál tölté az időt, élvezve a ragout-k páráját, meg a pecsenye illatát! Egyszerre erős elhatározás ragadta ki hősünket sóvárgásából; tova sietett s mint valami forgószél toppant be egyik olvasóterembe, melyet a diákoknak már három nemzedéke ismert s mely még most is fenáll, szellemi táplálékául a jövendőbeli ifjúságnak is. A tanulók eme szentélye az Odeon-téren, a Voltaire-utca sarkán van s rézsut irányban a második francia színházra szerencsés tekinthetni. Az egész városrész ismerte Ferencet. No mert nem mindennapi külseje volt. Nevetés szállta meg az embert, mihelyt megpillantá nagy, lompos haját, a mely ziláltan omolt alá magas kalapjának a karimája alól, mely ugyancsak megfakult, megrokkant s ütöttkopott volt már. E rendezetlen hajerdőnek szép barna színe, természetes fénye és göndörsége volt. Ferencet csupán a sors hanyagolta el. Csak mosolyogtak megviselt állapotán, de senki sem tartott csúnyának, mert jóságtól sugárzó szelíd jellegű kék szeme volt. Járása is nagyon különösnek tűnt föl. Úgy tipegett, mint valami barázdabillegtető s aki őt látta ily ballagása közben, azt hihette, hogy ez nála természettől öröklött hiba. Pedig hát keresettség volt. A gyalogjárónak azon kell iparkodnia, hogy a kövezet hepehupáiba gyűlt vizet kerülje. Hiszen oly ócskák voltak a sarui! A diák-városrész mindkét iskolájának növendékeit egyizben szinte görcs fogta el a nevetéstől ama jámbor kalandnál, melynek részese egy téli napon a kopt-sarus Ferenc volt. Ama bizonyos reggel a legkellemetlenebb hideg jelentkezett, aminő csak valaha a Ferenchez hasonló sorsú ifjúnak az öltözékén áthatolhatott. Ferenc a Luxembourg-kert környékén nagy, puszta után ballagott. Csizmájának a talpa keservesen tátongott s igy nem csoda, ha megfázott a lába. Egyszerre megpillantá, hogy a gyalogutat asfaltozzák. A fekete folyadékkal telt üst ugyancsak forrt, pöfögött a gyalú-forgács tüzétől, mely alatta égett. A munkások közelben sehol sem voltak láthatók, és akkor az étkezés ideje volt. Ferencnek egy gondolat villant meg az agyában. Közeledett s egy darab lécet fölvéve a forgácsok mellől, bemártotta azt a forró folyadékba s miután kissé hűlni hagyta a jégen, asfalttalpat gyártott magának. Nem a legfinomabb munka volt lesz ez, de legalább némi meleget tartott vissza; kissé kemény is volt, hanem a nedvesség nem hathatott rajta át, így aztán Ferenc nagy büszkén tért vissza sétájából. Nem riadt többé vissza a kövezet homorulataiban levő víztől, nem szökdécselt immár mint a madár; egyenesen és feszesen lépdelt, akár egy törvényszéki biró, így jutott el az Odeon-térre, bement az olvasókörbe s szokása szerint egyenesen a kandallóhoz sietett. Itt letelepedve, gépiesen terjeszté ki mind a két lábát a parázs felé. Csakhamar erős, fojtó szag törte be a termet, melyben mintegy ötven fiatal ember időzött. Kék láng lobbant föl egyszerre; valamennyi ifjú fölveté a fejét az olvasmányról s egyhangúlag kiáltott föl: — Szent isten! — Ég a lába Poumier Ferencnek ! Hirtelen le kellett rántani a saruit, nehogy jelentékeny égést szenvedjenek a lábai. Másnap, szerencsére, meglátogatta őt egy szerzetes, ki gyakran fordíttatott le vele idegen nyelvből egyes szövegeket s újra ellátta dologgal. E szerzetes atya felebaráti jóindulatából némi előleghez jutván, új sarukat vásárolhatott. Ép a legjobbkor érkezett a derék férfiú a csizmák árával, mert ugyancsak érezhető volt a februári hideg. A föld fagya még nem engedett ki, de a nap már kissé szelidebben mosolygott alá. Hiszen nem messze volt már a tavasz. Mihelyt aztán az első enyhe, verőfényes napok jelenkeztek, Ferenc gyakran hetekig eltűnt ismerőseinek a látköréből Háti tarisznyával, bottal a kezében indult útnak, lassan mendegélve és soha sem egyenest, hanem mint a partra kikötni készülő hajó. Többnyire mohon és pázsiton hált a szép, csillagos ég alatt, így élvezte ő a szünidejét. Nem igen sokat gondolt többé sem aranyszájú szent Jánossal, sem Hannibálnak az anyanyelvével. A szegény Ferencnek ott kattogott némi kis pénz a zsebében, megittasult a jó levegőtől, a szabadságtól s a táj szépségétől. (Folyt, köv.) Hulló csillagok. Őszi levélhullás, őszi csillaghullás! Mind a kettőnek megvan a maga búskomor hatása a lélekre. A levelet sajnáljuk, mert betegen, sárgán válik le az ágról, és a lehulló csillagot ? Mert azt hiszszük talán, hogy egy fényességgel kevesebb maradt az égen, hogy az éj lámpái közül kialudt egy, sőt itt-ott talán, mert a dajkamesék kialvó életéről beszél nekünk a reminiscencia. Pedig a csillagok hullanak évezredek óta, s az égbolton levők száma nem kevesbedik; szabadszemmel nem láthatni többet tízezer csillagnál , lehullani már megfigyeltek százezreket. Azok közül a csillagok közül, melyeket az égbolton ragyogni látunk, nem hull alá egyetlenegy sem, s midőn az irók napokon sőt éveken át szemléltetik regényhősükkel a saját csillagát, melyet aztán egy fatális pillanatban aláhullatnak, hát akkor egyszerűen a saját fantáziájukat és nem a természet törvényét követik. A lehulló csillagot csak akkor láthatjuk, mikor hull, az nem áll meg előttünk óraszámra, hogy tetszőlegesen megbámulhassuk. A hulló csillagok sötét, nem világló testek, melyek kívülről tolakodnak a mi légkörünkbe. A föld a maga középpontja felé vonja őket, s ezt a vonzást követik, mint a magasban eleresztett kő, s pillanatról pillanatra nagyobb sebességgel hullanak lefelé. A sebesség mind nagyobbodik, a levegő mind sűrűsödik mennél közelebb jutnak a föld színe felé, mind nagyobb lesz tehát a súrlódás köztük s a levegő között. Ezáltal mindjobban kezdenek melegedni, elébb lassan, utóbb rohamosan. Egész felületök izzásba megy át, fénylő, világló lesz, lesziporkázik az egész tömegről, s mintegy lehántott köpenyeg, néhány pillanatig fénylő csík gyanánt jelöli a pályát, amerre a test átfutott. A test néha kicsiny, s útjában egészen elég, máskor elég nagy arra, hogy az egész légkörön végigfutva még mindig maradjon belőle valami, ami aztán mint meteor a földre hull alá. Méltóbb hát e pálya az irigylésre, mint a szánalomra. A csillagok közötti tér örök sötétségű tájairól vezet felénk, az örök fény honába. Idegenül, senkitől nem látva közeledik rajta az égi vándor, a kis csillagocska, légkörünk felé. Messziről ragyogó alakban tűnik elébe a föld képes hatalmas vágy fogja el, felé szállani. Szabadon enged a vonzalomnak, egész valóját fogja át a fellobbanó szenvedély, s feltartóz-Minden részében elfogja a láng heve, s kicsinyke létére fényt szór vonzalma tárgya a föld felé, mintha figyelmét akarná magára fordítani, mintha semmivel sem lenne kisebb, mint a felette ragyogó örökéletű csillagok. A fény- és tűzár, melyben úszik, néhány pillanatig veti körötte habjait, aztán a sötétségbe, az ismeretlenbe hull alá, melyből előkerült. Drámai sors minden részletében. De mégsem! A hulló csillag élete alábuktával még véget nem ér. A természet nem ismeri a megsemmisülést, a természet az örökváltozás mellett beszél. Ami volt, az az átalakulások ezernyi változásain mehet át, de el nem veszhet s az új csak régiből állhat elő. A lehulló csillagnak megmarad anyagja is, csakhogy porrá omolva, az erő is, amelylyel a föld felé sietett, csakhogy meleg alakjában, amennyiben a vele érintkező levegő hőmérsékét feljebb emelte. Az a picinyke aláhulló test, és az a roppant kiterjedésű levegő ! Mit melegíthetne a levegőn ez a kis kődarab ?, fogják mondani. Pedig sokat melegít , mert hisz hulló csillagokat nem kivételképen egyenként látunk alászállani, hanem naponta ezrével, talán milliójával szállanak. Sőt az általuk okozott hőnek nem tulajdonítottak kevesebbet, mint az egész földi életnek lehetőségét, mint mindama viszonyoknak megteremtését, melyek között növényi s állati élet egyedül lehet. Tulajdonította ezt pedig neki nem kisebb férfiú, mint az erő örök fenmaradásának első apostola, a kit szülő hazája — az emberiség örök szégyenére, — ép észszel őrültek házába csukatott, mialatt érdemei prioritása felett két nemzet között folyt az irodalmi harc, nem kisebb férfiú mint az örökké halhatatlan Julius von Mayer. Tudvalevő, hogy a földi élet minden részletével együtt a nap hőséről van feltételezve. A nap adja a növény és állat előfejléséhez szükséges meleget, a nap által felidézett szelek hozzák a felhőket, melyek szintén a nap szüleményei, szóval mindenütt és örökké a nap az élet fentartója. Hanem a nap honnan veszi maga is azt a roppant hőt, melyet erre, s egyébre elpazarol. Julius von Mayer azt állítja, hogy a beléje zuhanó hullócsillagoktól. A nap tömege jóval nagyobb mint a földé, nagyobb erővel fogja tehát maga felé vonzani a közelébe jutott tárgyakat, s ezek megfelelően nagyobb hőt fognak előfejteni. Ki lehet számítani, mégpedig nem is valami komplikált számítással. Hogy egy leikilogramm nehézségű test a napba esvén, több mint 8 millió »hőegység«-et fejt elő, azaz akkora hőmennyiséget, amely képes lenne 8 millió kilogramm fagyos vizet forrásba hozni. Alig elgondolható roppant szám, mégis ha ama hővel hasonlítjuk együvé, melyet a nap felülete kisugároz, majd hogy elenyésző csekély. Ez nem kevesebb mint 4847 X1027 azaz oly szám, hol 4847 után még 27 zéró következik. Ha ezt a roppant hőt a nap pusztán a beléje hulló testek által kapná, úgy a nap minden egyes négyszöglábjára legalább is egy-egy félkilogramm tömegnek kellene esnie minden harmadfél órában, és így minden 469 nap alatt egy akkora tömegnek, mint a mi egész földünk. Ugyanezen az okon a Mayer-féle feltevést feladta a legtöbb természettudós, s noha elismerte, hogy a napba hulló csillagok nevezetesen megmelegíthetik annak hőmérsékét, a nap összes hőjét nekik tulajdonítani nem lehet. Hanem ami a világok egymás közötti viszonyát s azok benépesedését illeti, e tekintetben az említettnél nem kevésbbé fontos szerepet tulajdonított hulló csillagainknak a jelenkor legnagyobb physikusa, Thomson glasgowi tanár. Ő, tekintetét ama tényre fordítva, hogy az aláhulló meteorokban néha egész határozottsággal szerves maradványokat lehetett kimutatni, arra a gondolatra jött, hogy a földön felvirult élet legelső csirái ilyen aláhulló meteorok által hozattak ide más világokból. A mag hozzá volt tapadva ez égi vándorokhoz s midőn a kifejlődéséhez szükséges viszonyokat a földön feltalálta, csírázni, hajtani kezdett. S ezt a feltevést egy más körülmény még jobban megerősíteni látszott. Újabban ki lett mutatva ugyanis, hogy a hullócsillagok nem egyes elszórt példányokban, hanem egész összefüggő rajcsoportokban keringenek a mindenségben, mintha valaha létezett, de elzüllött világoknak képeznék maradványait. Ez elmúlt világok életének romjai maradhattak hozzájuk kötötten, s ezeket a maradványokat vihették ők egyik helyről a másik felé. Hanem megfelelő világítás mellett ez a feltevés sem tarthatja meg igazát. A hulló csillagok nem hozhatják hozzánk más világok életének magvait, mert ezek megfagynának és megégnének rajtuk. A hulló csillagok határtalan messzeségekből jönnek hozzánk, hová a nap melegítő ereje el nem hat, honnan a mi 1092