Fővárosi Lapok 1878. október (225-251. szám)
1878-10-25 / 246. szám
Péntek, 1878. október 25. 246. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4. „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Liliomok álma. (Nővéremnek.) Születünk és alig élünk, Alig élünk s meghalunk . Rövid a mi üdvösségünk, Hosszú a mi bánatunk. Ékességünk oh mi tünde, . Csak egy hajnal, csak egy est, S koronánk legott megütve, Sírba hajlik egyenest. A lepkék is elkerülnek Az uj napnak jövetén, Nem is Sejtjük, hogy szivünknek Vágya puszta vak-remény. Harmat nem száll kelyheinkre, A napsugár csak lever, S ki ránk hő vágygyal tekinte, Bennünk már kedvet se lel. * S hervadunk mindegyre jobban, Ránk borul a föld pora, Oh de titkos szózatokban Száll hirünk, száll, száll tova. S merre száll, ott a virág mind Szelidebb lesz ezrivel, Szerényebbre szabja álmit, S meghal, hogyha halni kell. De az ég is megjutalmaz. S ha örömünk volt szegény: Képünk ott él örökké az Angyalok kezében és az Isten-anya kebelén ! Hortenzia. Egy agglegény viszontagságai. (Víg beszély.) Lauka Gusztávtól. (Folytatás.) Rozina a gyászolót vigasztalandó, mint állítá, szerény vacsorára marasztotta. A vaj, méz és birsalmasajt, enyhítő tapaszként hatottak az Oszkár szivfájdalmára. — Asszonyom! Irányomban tanúsított figyelmét aligha leszek képes valaha meghálálni. — Ki tudja! Oszkár vagy nem értette meg, a mire Rozina célozott, vagy félt megérteni s a hála tartozásánál egyebet még nem érzett háziasszonya iránt, és ebbeli tartozását oly nagynak számította, hogy azt nem egykönnyen hitte kifizethetni. Tagadhatatlanul, háziasszonya annyira gyöngéd, gondos és figyelmes volt iránta, hogy Oszkár nemcsak a gémnyakba, csepűszínű hajba belenyugodott, hanem szállását már úgy tekintette, mint amelyből egyenesen a sírkertbe fogják bekvártélyozni. Kétévi zajtalan együtlétekben annyira összeszoktak, hogy Oszkár holdvilágon éjjelenkint már énekelt is a hárfa mellett, Rozina pedig melegebb társalgás közben »te«-nek is szólítgatta. Mért kellett a sorsnak, a paradicsomkert egyik bazsaikomos, fodormentás és zsájos udvarának idylljét megzavarnia ? IV. Lassankint hitté érlelődött Jepurban, hogy életének hátralévő részét Truthahn, született Sovánszky Rozinával kell eltöltenie. Bizonyos neme a bizalmas baráti viszonynak fejlődött ki közöttök, mely észrevétlenül bár, de napról napra erősödött és kellemesebb jövőt ígért együtt, mint külön válva. Oszkár elénekelgetett a hárfa mellett, a nélkül hogy szive erősebben dobogott volna; Rozina pedig azzal a reménynyel kecsegtette magát, hogy a szerelmet az Oszkár szivébe előbb-utóbb belehárfázza. A hanyatló ősz alkonyán Oszkár épen a Lafontaine ,Rafael és Angeliká-jának gyászos történetét hallgatta a Rozina szobájában, mikor az ajtó felpattant s egy mély gyászba öltözött nő zokogással borult a Rozina nyakába. — Nincs férjem többé! Én is özvegy vagyok! Muki elesett Gerenicénél. Többet hamarjában nem szólhatott, mert a könyártól fuldokolni kezdett. — Borzasztó! Oh minő csapás! Hallatlan! — jajveszékelt Truthahnné. • Jepur, mint ismeretlen, csak sóhajtozni mert. — Talán uraságod is ismerte Dermidor János kapitányt, szegény jó férjemet? — Nem volt szerencsém, de mindig részvéttel viseltetem az olyan nők iránt, kik özvegyen maradnak. Oszkár különösen Dermidorné irányában igazat mondhatott, azért is, mert annyit már is kénytelen volt magának bevallani, hogy a kapitányné, első megjelenésével, sokkal igézőbb hatást gyakorolt rá, Truthannénál. Bibianka (a kapitányné keresztneve, ha nem is volt fiatalabb Rozinánál, de testalkatra, a gömbölyűséget és súlyt tekintve, kétszeresen felülmúlta. A természet nagyon is pazarnak mutatta magát iránta, mert a hollófürtök valóságos erdőt, a szemöldökök egy-egy piócát, a szempillák szitakötő-szárnyakat, a keblek havas dombokat képviseltek. Arca lángolt az élettől, ajkai pedig pirosabbak voltak a pipacsnál. Jepur, — vendégbaját leszámítva — eléggé ruganyos öregnek mutatkozott. — Húszévi nyugtalan családi élet és egy folytonosan zsörtörlődő férj után még mindig a tekintetbe vehető legények közé volt sorozható. — Kedves Rozinám! Van-e elfoglalható lakásod ? — kérdé Bibianka, miután magát kellőleg kisírta és kipanaszolta. — Ha egy szobával megelégszel, annyival szolgálhatok , — válaszolt Rozina , kérdőleg tekintve Oszkárra. Oszkár néma maradt, az akaratnak legcsekélyebb kifejezése nélkül. — Istenem! kivánhat-e többet egy szegény özvegy, ki még nyugdíjára nézve sincs tisztában ? Ezalatt a málka is megérkezett. A szomorú özvegyet egyedül hagyták, hogy a különben is tisztán tartott szobát berendezhesse. — Szegény barátnőm! Mindig könnyelmű volt, de jószivű! Családéletökben a derű és ború gyakran váltakoztak, s habár Bibi többször panaszkodott is férje ellen, én azt hiszem, ő többet veszített a halottban, mint az az élőben, — jegyző meg a jó barátnő, alkalmasint nem minden számítás nélkül. — Talán öreges volt Dermidor úr ? — Fiatalnak nem is volt fiatal, de mint katonához és kapitányhoz illő, jól megteremve. — Barátocskám, nem fél-e két özvegytől ily veszedelmes közelségben ? — kérdé a ház asszonya oly hangon, melyben kevéske behatolódzás és csintalanság is rejlett.— Oh istenem! — Az én koromban szemben két nővel, a kiknek egyike bizalmas barátnőm és gyámolóm, a másika meg szeretett férjet sirat? — Na na! A barátság nem zárja ki a szeretet földiebb természetét, a fekete kályhában pedig ép úgy éleszthető tűz, mint a más színűben, s azok nem ritkán még jobban melegítnek. Jepur úgy érezte, mintha jól esett volna neki az a kis vigasztalás. Rozina egész este igen szeretetreméltó volt, annyira, hogy Oszkárt még vacsorára is megmaraszthatta. Az asztalnál úgy rendezkedett, hogy védfalat képezett Bibianka és Oszkár között. — Kérlek, engedj nekem is közel helyet, ez érzékeny szív mellett, aki őszinte sóhajjal vett részt fájdalmamban. Ezeket mondva, úgy foglalt helyet, hogy Jepur és Rozina közé esett. Vacsora alatt csaknem egyedül beszélt, élénk színekkel festve a gerenicei csata részleteit és a Dermidor hősi halálát. — Szólhatott-e még valamit a lélek magasztos kireppenése előtt ? — kérdé Oszkár meghatottam — Ezek voltak utósó szavai: »Viszontlátásra az örökké élők hazájában. Óhajtásom, hogy férjhez menj, mert egy özvegy kapitányné sorsa rendesen válságos. Ekkor ráborultam. (Bibianka zokogni kezdett.) Megcsókoltam homlokát, lecsuktam szemeit azzal az elhatározással, mindent el fogok követni, hogy akaratát teljesíthessem. Rozina gúnyosan húzta félre száját, de mosolyából csak Oszkárnak juttatott. — Mily önzéstelen nemes lélek! — jegyzé meg Jepur, oldalpillantást lopva a Bibianka arcára, mely mint nap a sötét felhők között ragyogott a gyászruha fölött. — Muki ismerte Bibiankát és tudta, hogy nem nagy barátja az özvegyi fátyolnak. — E csípős megjegyzés a Rozina részéről válasz és hatás nélkül hangzott el. Oszkárnak most már két kezet kellett megszorítani, mielőtt lenyugodott. Egy év elmúlt a nélkül, hogy a paradicsomkerti lakásban említésre méltóbb események fordultak volna elő. A Rozina hajlamaira és terveire nézve, titkolódzó lett Bibianka előtt, az pedig az özvegyi fátyol alá rejte érzelmeit, s ha vágyó szemekkel tekintett is olykor Oszkárra, a Rozina részéről keletkezhető féltés gyanúját a fájdalom könyvében igyekezett felolvasztani. Jepur érezte, de nem merte még csak mutatni sem, hogy Bibianka iránt több vonzalommal viseltetik. Amint azonban a gyászév letelt, a kapitány özvegyét mintha kicserélték volna, fekete öltönyével bánatát is a szegre akasztotta és sokkal tartósabban és erősebben turbékolt Truthahnnénál. (Folyt. köv.) Tulipán herceg. (Hollandi beszély.) irta: Ten Brink János. Minden nyári lak közt, melyek virágöv gyanánt terültek el Haarlem déli része körül, kétségkívül a Van Gelderné volt a legpompásabb, mert "Van Geldern urat, — egy vetélytársát kivéve — északi Hollandia leggazdagabb emberének lehetett mondani. Haarlemben, hol nagy gyára volt, száznál több szövőszék működött; a kapun kívül óriási mezők terültek el, melyekre vakító fehér vásznat teregettek , és ez mind a gazdag Van Geldern, a város első tanácsosának, a tartomány-államok tagjainak tulajdona volt, ki előtt mindenki alázatosan vette le kalapját — egynek kivételével, kinek megvetése jobban boszantotta Van Geldernt, mint ahogy a többiek alázatos köszöntése örvendeztette. Van Geldern nemcsak gyártulajdonos és kereskedő, hanem kertész is volt és pedig a fogalom legszélesebb értelmében, hogy már virággyárosnak lehetett nevezni. Ott, hol a vászon fehérítő megszűnt, tulipánágyainak egyes sorai kezdődtek, melyek irka vonalaihoz hasonlítottak, és ha a tavasz beköszöntött, oly illatot és színpompát idézett elő, hogy minden arra menő el volt bűvölve. Van Geldern is el volt ragadtatva , de nem annyira a virágok kedves illata és vakító színpompája által, mint inkább a jó hollandi