Fővárosi Lapok 1878. október (225-251. szám)

1878-10-25 / 246. szám

Péntek, 1878. október 25. 246. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4. „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Liliomok álma. (Nővéremnek.) Születünk és alig élünk, Alig élünk s meghalunk . Rövid a mi üdvösségünk, Hosszú a mi bánatunk. Ékességünk oh mi tünde, . Csak egy hajnal, csak egy est, S koronánk legott megütve, Sírba hajlik egyenest. A lepkék is elkerülnek Az uj napnak jövetén, Nem is Sejtjük, hogy szivünknek Vágya puszta vak-remény. Harmat nem száll kelyheinkre, A napsugár csak lever, S ki ránk hő vágygyal tekinte, Bennünk már kedvet se lel. * S hervadunk mindegyre jobban, Ránk borul a föld pora, Oh de titkos szózatokban Száll hirünk, száll, száll tova. S merre száll, ott a virág mind Szelidebb lesz ezrivel, Szerényebbre szabja álmit, S meghal, hogyha halni kell. De az ég is megjutalmaz. S ha örömünk volt szegény: Képünk ott él örökké az Angyalok kezében és az Isten-anya kebelén ! Hortenzia.­ ­ Egy agglegény viszontagságai. (Víg beszély.) Lauka Gusztávtól. (Folytatás.) Rozina a gyászolót vigasztalandó, mint állítá, szerény vacsorára marasztotta. A vaj, méz és birs­almasajt, enyhítő tapaszként hatottak az Oszkár sziv­­fájdalmára. — Asszonyom! Irányomban tanúsított figyel­mét aligha leszek képes valaha meghálálni. — Ki tudja! Oszkár vagy nem értette meg, a mire Rozina célozott, vagy félt megérteni s a hála tartozásá­nál egyebet még nem érzett háziasszonya iránt, és ebbeli tartozását oly nagynak számította, hogy azt nem egykönnyen hitte kifizethetni. Tagadhatatlanul, háziasszonya annyira gyön­géd, gondos és figyelmes volt iránta, hogy Oszkár nemcsak a gémnyakba, csepűszínű hajba belenyugo­­dott, hanem szállását már úgy tekintette, mint a­melyből egyenesen a sírkertbe fogják bekvártélyozni. Kétévi zajtalan együtlétekben annyira össze­szoktak, hogy Oszkár holdvilágon éjjelenkint már énekelt is a hárfa mellett, Rozina pedig melegebb társalgás közben »te«-nek is szólítgatta. Mért kellett a sorsnak, a paradicsomkert egyik bazsaikomos, fodormentás és zsájos udvarának idylljét megzavarnia ? IV. Lassankint hitté érlelődött Jepurban, hogy­ életének hátralévő részét Truthahn, született So­­vánszky Rozinával kell eltöltenie. Bizonyos neme a bizalmas baráti viszonynak fejlődött ki közöttök, mely észrevétlenül bár, de nap­ról napra erősödött és kellemesebb jövőt ígért együtt, mint külön válva. Oszkár elénekelgetett a hárfa mellett, a nélkül hogy szive erősebben dobogott volna; Rozina pedig azzal a reménynyel kecsegtette magát, hogy a sze­relmet az Oszkár szivébe előbb-utóbb belehárfázza. A hanyatló ősz alkonyán Oszkár épen a La­fontaine ,Rafael és Angeliká­-jának gyászos törté­netét hallgatta a Rozina szobájában, mikor az ajtó felpattant s egy mély gyászba öltözött nő zokogással borult a Rozina nyakába. — Nincs férjem többé! Én is özvegy vagyok! Muki elesett Gerenicénél. Többet hamarjában nem szólhatott, mert a könyártól fuldokolni kezdett. — Borzasztó! Oh minő csapás! Hallatlan! — jajveszékelt Truthahnné. •­ Jepur, mint ismeretlen, csak sóhajtozni mert. — Talán uraságod is ismerte Dermidor János­­ kapitányt, szegény jó férjemet? — Nem volt szerencsém, de mindig részvét­tel viseltetem az olyan nők iránt, kik özvegyen ma­radnak. Oszkár különösen Dermidorné irányában igazat mondhatott, azért is, mert annyit már is kénytelen volt magának bevallani, hogy a kapitányné, első meg­jelenésével, sokkal igézőbb hatást gyakorolt rá, Trut­­hannénál. Bibianka (a kapitányné keresztneve,­ ha nem is volt fiatalabb Rozinánál, de testalkatra, a gömbö­­lyűséget és súlyt tekintve, kétszeresen felülmúlta.­­ A természet nagyon is pazarnak mutatta magát iránta, mert a hollófürtök valóságos erdőt, a szemöl­dökök egy-egy piócát, a szempillák szitakötő-szárnya­kat, a keblek havas dombokat képviseltek. Arca lán­golt az élettől, ajkai pedig pirosabbak voltak a pi­pacsnál. Jepur, — vendégbaját leszámítva — eléggé ruganyos öregnek mutatkozott. — Húszévi nyugta­lan családi élet és egy folytonosan zsörtörlődő férj után még mindig a tekintetbe vehető legények közé volt sorozható. — Kedves Rozinám! Van-e elfoglalható laká­sod ? — kérdé Bibianka, miután magát kellőleg ki­sírta és kipanaszolta. — Ha egy szobával megelégszel, annyival szol­gálhatok , — válaszolt Rozina , kérdőleg tekintve Oszkárra. Oszkár néma maradt, az akaratnak legcseké­lyebb kifejezése nélkül. — Istenem! kivánhat-e többet egy szegény öz­vegy, ki még nyugdíjára nézve sincs tisztában ? Ezalatt a málka is megérkezett. A szomorú özvegyet egyedül hagyták, hogy a különben is tisztán tartott szobát berendezhesse. — Szegény barátnőm! Mindig könnyelmű volt, de jószivű! Családéletökben a derű és ború gyakran váltakoztak, s habár Bibi többször panaszkodott is férje ellen, én azt hiszem, ő többet veszített a halott­ban, mint az az élőben, — jegyző meg a jó barátnő, alkalmasint nem minden számítás nélkül. — Talán öreges volt Dermidor úr ? — Fiatalnak nem is volt fiatal, de mint kato­nához és kapitányhoz illő, jól megteremve. — Barátocskám, nem fél-e két özvegytől ily veszedelmes közelségben ? — kérdé a ház asszonya oly hangon, melyben kevéske behatolódzás és csinta­­lanság is rejlett.­­— Oh istenem! — Az én koromban szemben két nővel, a kiknek egyike bizalmas barátnőm és gyámolóm, a másika meg szeretett férjet sirat? — Na na! A barátság nem zárja ki a szeretet földiebb természetét, a fekete kályhában pedig ép úgy éleszthető tűz, mint a más színűben, s azok nem rit­kán még jobban melegítnek. Jepur úgy érezte, mintha jól esett volna neki az a kis vigasztalás. Rozina egész este igen szeretetreméltó volt, annyira, hogy Oszkárt még vacsorára is megmaraszt­­hatta. Az asztalnál úgy rendezkedett, hogy védfalat képezett Bibianka és Oszkár között. — Kérlek, engedj nekem is közel helyet, ez ér­zékeny szív mellett, a­ki őszinte sóhajjal vett részt fájdalmamban. Ezeket mondva, úgy foglalt helyet, hogy Jepur és Rozina közé esett. Vacsora alatt csaknem egyedül beszélt, élénk színekkel festve a gerenicei csata részleteit és a Der­midor hősi halálát. — Szólhatott-e még valamit a lélek magasztos kireppenése előtt ? — kérdé Oszkár meghatottam — Ezek voltak utósó szavai: »Viszontlátásra az örökké élők hazájában. Óhajtásom, hogy férjhez menj, mert egy özvegy kapitányné sorsa rendesen vál­ságos. Ekkor ráborultam. (Bibianka zokogni kezdett.) Megcsókoltam homlokát, lecsuktam szemeit azzal az elhatározással, mindent el fogok követni, hogy akara­tát teljesíthessem. Rozina gúnyosan húzta félre száját, de moso­lyából csak Oszkárnak juttatott. — Mily önzéstelen nemes lélek! — jegyzé meg Jepur, oldalpillantást lopva a Bibianka arcára, mely mint nap a sötét felhők között ragyogott a gyászruha fölött. — Muki ismerte Bibiankát és tudta, hogy nem nagy barátja az özvegyi fátyolnak. — E csípős meg­jegyzés a Rozina részéről válasz és hatás nélkül hang­zott el. Oszkárnak most már két kezet kellett megszo­rítani, mielőtt lenyugodott. Egy év elmúlt a nélkül, hogy a paradicsomkerti lakásban említésre méltóbb események fordultak volna elő. A Rozina hajlamaira és terveire nézve, tit­kolódzó lett Bibianka előtt, az pedig az özvegyi fátyol alá rejte érzelmeit, s ha vágyó szemekkel tekintett is olykor Oszkárra, a Rozina részéről keletkezhető fél­tés gyanúját a fájdalom könyvében igyekezett felol­vasztani. Jepur érezte, de nem merte még csak mutatni sem, hogy Bibianka iránt több vonzalommal visel­tetik. A­mint azonban a gyászév letelt, a kapitány özvegyét mintha kicserélték volna, fekete öltönyével bánatát is a szegre akasztotta és sokkal tartósabban és erősebben turbékolt Truthahnnénál. (Folyt. köv.) Tulipán herceg. (Hollandi beszély.) irta: Ten Brink János. Minden nyári lak közt, melyek virágöv gyanánt terültek el Haarlem déli része körül, kétségkívül a Van Gelderné volt a legpompásabb, mert "Van Geldern urat, — egy vetélytársát kivéve — északi Hollandia leggazdagabb emberének lehetett mondani. Haarlemben, hol nagy gyára volt, száznál több szövőszék működött; a kapun kívül óriási mezők te­rültek el, melyekre vakító fehér vásznat teregettek ,­­ és ez mind a gazdag Van Geldern, a város első ta­nácsosának, a tartomány-államok tagjainak tulajdona volt, ki előtt mindenki alázatosan vette le kalapját — egynek kivételével, kinek megvetése jobban boszan­­totta Van Geldernt, mint ahogy a többiek alázatos köszöntése örvendeztette. Van Geldern nemcsak gyártulajdonos és keres­kedő, hanem kertész is volt és pedig a fogalom leg­szélesebb értelmében, hogy már virággyárosnak le­hetett nevezni. Ott, hol a vászon fehérítő megszűnt, tulipánágyainak egyes sorai kezdődtek, melyek irka vonalaihoz hasonlítottak, és ha a tavasz beköszöntött, oly illatot és színpompát idézett elő, hogy minden arra menő el volt bűvölve. Van Geldern is el volt ra­gadtatva , de nem annyira a virágok kedves illata és vakító színpompája által, mint inkább a jó hollandi

Next