Fővárosi Lapok 1878. október (225-251. szám)
1878-10-09 / 232. szám
oka. Az öreg úr szándéka oly világosnak tűnt föl, hogy azt teljességgel nem lehetett félremagyarázni. Egyébiránt elég érthetően ki is fejezte ő azt. A szegény Ferenc most már nem habozott sokáig teendőire nézve. Mindjárt a Pont-neuf elején egész elszántsággal lépett egy ruharaktárba, hol magának mellényt, pantalont, kalapot sat., vásárolt, szóval tetőtől talpig felöltözködött. Aztán körülbelől egy óra hoszáig sétálgatott. Vájjon a régi Ferenc volt-e ez? Kissé kényelmetlenül érezte magát, mint átalában azok, kik új mezbe öltözködnek át. A Voltairutca olvasókörének egyik tagja és mellette haladt el a hídon, szinte egymásba ütköztek, de nem ismert rá. De hát hogy is ismerhetett volna rá? Hiszen Ferencnek az arcát ritkán lehetett látni, csak a kalapját. Akkoron már messziről észrevették ez ütöttkopott, megfakult kürtőkalapot s igy kiáltottak föl: ez ő! Ferenc tudta ezt; azonban még mindig nyugtalan kedélylyel folytatta útját; a fölött aggódott most: vájjon nem túlságosan alakította-e őt át a ruhakereskedő? Hátha Géraldinenek kedve tennék benne, őt meg nem ismerni ? Vannak nők, kik a férfiban nem szeretik a túlságos keresettséget. Ez volt az ok, amiért nem nagyon sietett Ferenc az öreg Robinieret fölkeresni s magát a bírálatnak alávetni. Oh, ha az öreg őt ínye szerint való embernek találná , semminek sem örülne jobban! Az öreg kedvező bíráló volt. Robiniere csinos, tiszta kis dolgozószobájában Íróasztala mellett ült, egy csomag irat előtt. Szemüvegét homlokára taszítá föl, mint mindazok, kik nem azért viselnek pápaszemet, hogy jobban lássanak, hanem hogy elpalástolhassák tekintetük élénk tűzét s kik egy kissé szabadulni akarnak attól, ha magukban vannak. Ferenc megpillantásánál azonban épen nem sietett az öreg alávonni homlokáról a szemüveget. — Ej, ej! — kiáltott föl, — fogadni mernék, jó ügylete volt önnek. — Ügyletem, uram ? . .. — Nos, ugye nem fáradt hiába ? Mennyit kapott? Beszéljen számokban! — Uram, — dadogta Ferenc, — először is engedje hálámat kifejeznem . . . — Soha se fejezgesse biz azt ki . . . — És elbeszélhessem önnek . . . — Ne beszéljen nekem semmit se el. úgy hiszem, már végeztünk azzal a Gonkbionnal; vannak nekem még egyéb klienseim is. Mennyit kapott ? — De hát . . . — Beszéljünk számokban. Mennyiért adta ön el az Artaban emlékiratát ? — Hát — viszontá Ferenc kissé zavartan, — ötszáz forintért; azt hiszem . . . — Én meg azt hiszem, hogy önnek nincs egészen helyén az esze ... Ily tudós ember létére ! . . — Oh, én épen nem vagyok e tekintetben követelő . . . — Ön nem igen ért ügyletek kötéséhez. Eszes ember ezer forintot, okos ember pedig tízezeret, míg üzleti ember talán húszezeret is követelt volna. Oda törekedjék, hogy ilyesmi baklövést utószor követett légyen el . . . Érti ? utószor ! — Uram, én nem reméltem ezt sem . . . — E szerint ön meg van magával elégedve! ... — Nem, én nem vagyok magammal megelégedve, mert, hogy kedvét töltsem önnek, oly lépést követtem el, mely nekem helytelennek látszik. — Hogy kedvemet töltse ? — vágott közbe az öreg. — Hogy nekem töltse kedvemet ? Bolonddá akar ön engem tenni ? — Teljességgel nincs szándékomban. — Ej, ej, ezt a kis ravaszságot nem is gyanítottam önben. Úgy látszik, eszébe sem jutott Bazzard Géraldine, mikor ön ma reggel a Sant-Louis-en-Fileutcába indult. — Azt én nem mondtam. — Mikor ön e helytelen küldetésének a gyümölcsét aratta, mikor útközben, minekelőtte ide jött volna, megállott a ruharaktárnál, hogy ott kifogástalan gavallérrá alakítsa át magát: mindez az öreg Bobiniérenek az ösztökélésére történt, ki önnek ezt a gyötrelmet okozta, nemde ? Nagyon le vagyok kötelezve . . . Ej, ej, tehát önnek úgy tetszik, helytelen lépést követett el! Oh, szegény jámbor, kiben elrökönyödött a lelkiismeret! Szőrszálhasogató bölcseségében úgy vélekedett ön, hogy az emberi balgaságok rovására nyert pénz ebtül gyűlt keresmény s a hiúság megadóztatásából eredt összeg nem becsületes szerzemény ! Az egészben az a legfurcsább, hogy ön mindamellett sem tusakodott a pénz elfogadását illetőleg. És most még ön érzékenykedik ! Csakhogy már késő ! Akarja-e ön tudni az én nézetemet, Poumier Ferenc úr? Nos, ön háládatlan ember. — Oh, uram, — szólt Ferenc, — ön engem legkevésbbé sem ismer. Nagyon jól tudom én, hogy önnek örömére szolgál, ha érettem valamit tehet s alig merek erre gondolni is, mert nagyon érzem, mily kevéssé érdemlem meg szives jóindulatát. — Jóformán igazat mondott ön, — viszonzá az öreg Robiniére, miközben hevessége lecsilapodván, csaknem atyai gyöngédséget fejezett ki hangja: — bizonyára nem igen érdemli meg jóindulatomat! . . . Ön azt hiszi, jól ismeri az öreg Robiniéret! . . . Pedig legkisebbé sem ismeri!... Én nem vagyok gazdag, édes Poumier Ferenc barátom; pénzértékben nem vagyok az. Ön itt, az én szekrény fiókjaimban sem kincset, sem aranyhalmazt, sem semmi néven nevezendő értékpapírt nem találna, de mindamellett oly emberhez vagyok hasonló, mint aki fémbányára talált. És e bánya még nincs kimerítve, még akkor sincs, ha milliókat aknáznak ki belőle . . . Nekem csak akarnom kell, csak kutatnom. Ám látni fogja! VIII. Robiniére egy mahagóni szekrényhez ment, mely a szoba talaján volt elhelyezve. A szakaszok üvegajtókkal voltak ellátva, melyeket zöld függönyöcskék borítottak. Azt lehetett volna gondolni, hogy valamely adószedőnek az osztályozott szekrénye ez. A zárva lévő szekrényben Ferenc valóban nem látott egyebet, — mint az iratcsomagok egész sorait. — Íme ez az én bátyám! — kiáltott föl Robiniére. — Öreg vagyok és nincsenek gyermekeim. Minden örömemet és gondomat két kedves teremtésre fordítom, Géraldinere és nővérére. — Oh, uram — szólt Ferenc, — mily jól teszi ön azt! — Szeretem mindazt, a mi fiatal és szép. Szeretem a gyermekeket és a rózsákat. Ö érettük aknázom én ki kincseimet, ő érették, meg önért. — Érettem ? . . . (Folyt. köv.) Akadémiai levelek. — Október 7. — Viszontlátás. — Titkári jelentések. — A Széchenyi-expedició. — Segélykérők. — Az okok. — Vámbéry Flórencben.) (B.g.) Akadémikusaink a háromhavi szünidőután ma élvezték a viszontlátás örömeit. Minthogy legnagyobb részben túl vannak azon a koron, mely e szép őszi napoknak Bosnyákországban töltésére köthez, a rendes látogatók majdnem teljes számmal megelentek. Valóban »nem sokan voltak ott, akiket nem ittunk.« Lónyay gróf megérkezett erdélyi birtokairól, Csengery Antal Koritnyicáról, Arany János igen jó színben a Margitszigetről, Pulszky Ferenc apró posutai és ballplatzi kirándulásaiból, Vámbéry Flórencből, Fraknói Vilmos és Szilágyi Sándor a wörthió mellől, Pauler Gyula Ragazból, Budenz a Krisztinavárosból, Deák Farkas felső Magyarországról, s a többi is innen-onnan. Csak egy, az elsők egyike nem érkezett vissza . . . Karlsbadból. A régen távollevők, mikor haza érkeznek, először is azt szokták megkérdezni: nincs-e baj a háznál, mi történt azóta ? Akadémikusaink is mindenekelőtt erről kértek számot , hogy a feleletnek minden tomnája megadassák. Lónyay elnöklete alatt összes ülést tartottak, melyen Fraknói Vilmos terjesztette elő a folyó ügyeket. Egy szomorú s egy örvendetes jelentésen kezdte. Amabban Horváth Mihálynak, az akadémia negyven éven át munkás tagjának, a második osztály és a történelmi bizottság elnökének aug. 19-én történt haláláról értesített. Emez Born Gyulának vaamely magyar közintézet részére felajánlott tízezerforintos alapítványáról szólt, melyet a miniszterelnök, Csengery idei megnyitó beszéde folytán az akadémiának küldött. Köszönő iratot intéznek mind Tisza Kálmánhoz, mind Born úrhoz. Érdekes volt Széchenyi Béla grófnak az akadémiához Sangaiból intézett levele. Azt adja benne tudtul, hogy Bálinth Gábor megbetegedett s az utat nem folytathatja. Visszatér hazájába, de nem minden faszon nélkül. Misore tartományban ugyanis behatóan tanulmányozta a dravida nyelveket a magyarral való rokonság szempontjából. E szerint anyaggal tér haza, magával hozván a Széchenyi által szerzett gazdag nyelvészeti könyvgyűjteményt, melyet a gróf használat után az akadémia könyvtárának ajándékoz. Azt kívánja azonban, hogy Bálinth minden dolgozata közlésénél meg legyen jegyezve, hogy a Széchenyiexpedíció eredménye. Bálinth kiválásával sokat vesztett e vállalat: ő lett volna ugyanis a tatár s mongol tartományokban tolmácsa. E vidékeken, hova az expedíció törekszik, mint a magyar faj bölcsőjébe, bajos lesz haladniok. Ott ugyanis borzasztó éhhalál dühöng, melynek már eddig egy milliónál több áldozata van. Ez okból Széchenyi azon gondolkodik, hogy ne fordítsa-e inkább figyelmét a csendes óceánnak tudományos tekintetben még át nem búvárolt szigeteire. Az akadémia anyagi támogatásáról Machik Lajos orvosnövendék lemondott, miután a Kajdacsyféle 500 ftos ösztöndíjat elnyerte. Támogatni való ügyben azonban nem lesz hiány, így a mai ülésen három kérvényt is mutattak be. Szögyény Marich László az ercsűi Eötvös-emlékbizottság elnöke az akadémia hozzájárulását kéri az emlék költségeihez. Bolgár Emil egy nagy munkájának, mely a kunmagyar népfajnak a többi európai népekhez való viszonyáról szól, kiadásában kér támogatást. Szintigy Bakos Gábor, ki a közigazgatási jog tudományát dolgozza ki egy nagyobb műben. Csengery az utóbbira megjegyezte, hogy úgy közrebocsátott első füzetéből, mint tervvázlatából úgy látszik, hogy Bakos hivatva van e munkára. Még a könyvadományokat jelentette csak be Fraknói s azután Lónyai átengedte helyét Pulszkynak s az első osztály ülése következett. Gyulai Pál olvasta föl Imre Sándor értekezését »Az uk ük személyragról.« A terjedelmes tanulmány nyelvtörténeti és tájszólásbeli adalékoknak tisztán szakszerű csoportosítása, melyből bővebb kivonatot adni nem lehet. Hogy az ok ök egybirtokú többes harmadik személyragot ma majd minden esetben fölcserélik az uk ükkel: ez a régi és újabb irók s a tájbeszédek többsége szerint hibás, így rajtuk, lábuk, fiuk, vizük, karjuk sat., ép oly helytelen, mintha látniukat, vagy hallaniukat írnánk. Sok vidék tájbeszédében megvan ez az uk, melyet Bitnicz elméletben, Döbrentei gyakorlatban tett szokásossá. De a mint legrégibb nyelvemlékeink nem ismerik, úgy legjelesebb nyelvészeink is csak kivételesen s a magok helyén engedik meg. Az akadémia nyelvtana igen helyesen az ukok használatát csak oda szorítja, hol vagy a különböztetés (a régi híres gramatikai példa: »a magyarok ökrök« kétértelmű, vagy nagyon is egyértelmű. Írhatjuk hát: »a magyarok ökrük«, vagy a jó hangzás (lovuk, örömük) kívánja. Imre Sándor pontokba foglalva részletesebben fejtette ki a helyes használat szabályait, melyeket nézete szerint az irodalomnak nem szabad szeme elől tévesztenie. Gyulai után Vámbéry Ármin foglalta el a felolvasó asztalt s az orientalistáknak múlt hónapban Floreneben tartott negyedik kongresszusáról tett jelentést. Bevezetésül néhány szóval megemlékezett a párisi, londoni és pétervári régibb kongresszusokról. A gyűlés a következő hét osztályból állott: egyptologia; hebraeica és assyrologia; arab nyelvészet és az iszlám népek története; indo-európai és iráni tanulmányok ; szanszkrit irodalom; altáji nyelvészet; khinai, indo-khinai és jamatologiai (japáni, e birodalom Jamato nevű tartományától, hol különösen a tudós világ és nyelvészeti és népismertető tanulmányok. Maga ez a felosztás már hosszú ingadozások után jött létre, azután meg az osztályok elnökségeinek megválasztását hátráltatta számos személyi kérdés, úgyhogy a hat napra szabott rövid határidőből kettő készülődésekkel telt el s csak négy maradt a felolvasásokra, melyeknek teljes jegyzékét mutatta be Vámbéry. A megjelent orientalisták száma meghaladta a másfélszázat s benyújtott dolgozat is igen sok volt. Legjobban volt képviselve Kelet- Ázsia, ideszámítva Indiát és Indokhinát, amennyiben ezek nyelveit, történetét és vallását tanulmányozó tudósok legnagyobb számmal jelentek meg. E szakmának korifeusai mind ott voltak: az angolok közül: Beal, Legge, Wylie, Cust; a franciák közül: Leon de Rosny, Condier; az olaszok közül: De Gubernatis, Nocentini és Andreozzi; míg Németországból: Benfey, Roth, Weber, Rost, Gabelentz és más kitűnő nevek tündököltek. A sémi nyelvészet és régészet teréről a legkitűnőbb képviselőket megint Német- és Franciaország küldötte: Renan, Oppert, Weil, Knehl, Dietrich és Merx. Olaszország az ősz Amari, Ascoli tanár és a kitűnő Guidi által képviseltette magát. Hasonló viszonyt mutattak az egyptológiai osztályban Maspero, Scaiapanelli, Lapeto és Lieb- 1124