Fővárosi Lapok 1878. október (225-251. szám)

1878-10-09 / 232. szám

oka. Az öreg úr szándéka oly világosnak tűnt föl, hogy azt teljességgel nem lehetett félremagyarázni. Egyébiránt elég érthetően ki is fejezte ő azt. A szegény Ferenc most már nem habozott so­káig teendőire nézve. Mindjárt a Pont-neuf elején egész elszántsággal lépett egy ruharaktárba, hol ma­gának mellényt, pantalont, kalapot sat., vásárolt, szó­val tetőtől talpig felöltözködött. Aztán körü­lbelől egy óra hoszáig sétálgatott. Vájjon a régi Ferenc volt-e ez? Kissé kényelmetlenül érezte magát, mint átalá­­ban azok, kik új mezbe öltözködnek át. A Voltair­­utca olvasókörének egyik tagja és mellette haladt el a hídon, szinte egymásba ütköztek, de nem ismert rá. De hát hogy is ismerhetett volna rá? Hi­szen Ferencnek az arcát ritkán lehetett látni, csak a kalapját. Akkoron már messziről észrevették ez ütött­­kopott, megfakult kürtőkalapot s igy kiáltottak föl: ez ő! Ferenc tudta ezt; azonban még mindig nyug­­talan kedélylyel folytatta útját; a fölött aggódott most: vájjon nem túlságosan alakította-e őt át a ruha­­kereskedő? Hátha Géraldinenek kedve tennék benne, őt meg nem ismerni ? Vannak nők, kik a férfiban nem szeretik a túlságos keresettséget. Ez volt az ok, a­miért nem nagyon sietett Fe­renc az öreg Robinieret fölkeresni s magát a bírálat­nak alávetni. Oh, ha az öreg őt ínye szerint való em­bernek találná , semminek sem örülne jobban! Az öreg kedvező bíráló volt. Robiniere csinos, tiszta kis dolgozószobájában Íróasztala mellett ült, egy csomag irat előtt. Szem­üvegét homlokára taszítá föl, mint mindazok, kik nem azért viselnek pápaszemet, hogy jobban lássanak, hanem hogy elpalástolhassák tekintetük élénk tűzét s kik egy kissé szabadulni akarnak attól, ha maguk­ban vannak. Ferenc megpillantásánál azonban épen nem sietett az öreg alávonni homlokáról a szemüveget. — Ej, ej! — kiáltott föl, — fogadni mernék, jó ügylete volt önnek. — Ügyletem, uram ? . .. — Nos, ugy­e nem fáradt hiába ? Mennyit ka­pott? Beszéljen számokban! — Uram, — dadogta Ferenc, — először is engedje hálámat kifejeznem . . . — Soha se fejezgesse biz azt ki . . . — És elbeszélhessem önnek . . . — Ne beszéljen nekem semmit se el. úgy hi­szem, már végeztünk azzal a Gonkbionnal; vannak nekem még egyéb klienseim is. Mennyit kapott ? — De hát . . . — Beszéljünk számokban. Mennyiért adta ön el az Artaban emlékiratát ? — Hát — viszontá Ferenc kissé zavartan, — ötszáz forintért; azt hiszem . . . — Én meg azt hiszem, hogy önnek nincs egé­szen helyén az esze ... Ily tudós ember létére ! . . — Oh, én épen nem vagyok e tekintetben kö­vetelő . . . — Ön nem igen ért ügyletek kötéséhez. Eszes ember ezer forintot, okos ember pedig tízezeret, míg üzleti ember talán húszezeret is követelt volna. Oda törekedjék, hogy ilyesmi baklövést utószor követett légyen el . . . Érti ? utószor ! — Uram, én nem reméltem ezt sem . . . — E szerint ön meg van magával elégedve! ... — Nem, én nem vagyok magammal megelé­gedve, mert, hogy kedvét töltsem önnek, oly lépést követtem el, mely nekem helytelennek látszik. — Hogy kedvemet töltse ? — vágott közbe az öreg. — Hogy nekem töltse kedvemet ? Bolonddá akar ön engem tenni ? — Teljességgel nincs szándékomban. — Ej, ej, ezt a kis ravaszságot nem is gyaní­tottam önben. Úgy látszik, eszébe sem jutott Bazzard Géraldine, mikor ön ma reggel a Sant-Louis-en-File­­utcába indult. — Azt én nem mondtam. — Mikor ön e helytelen küldetésének a gyü­mölcsét aratta, mikor útközben, minekelőtte ide jött volna, megállott a ruharaktárnál, hogy ott kifogásta­lan gavallérrá alakítsa át magát: mindez az öreg Bobiniérenek az ösztökélésére történt, ki önnek ezt a gyötrelmet okozta, nemde ? Nagyon le vagyok köte­lezve . . . Ej, ej, tehát önnek úgy tetszik, helytelen lépést követett el! Oh, szegény jámbor, kiben elrö­­könyödött a lelkiismeret! Szőrszálhasogató bölcsesé­­gében úgy vélekedett ön, hogy az emberi balgaságok rovására nyert pénz ebtül gyűlt keresmény s a hiúság megadóztatásából eredt összeg nem becsületes szerze­mény ! Az egészben az a legfurcsább, hogy ön mind­amellett sem tusakodott a pénz elfogadását illetőleg. És most még ön érzékenykedik ! Csakhogy már késő ! Akarja-e ön tudni az én nézetemet, Poumier Ferenc úr? Nos, ön háládatlan ember. — Oh, uram, — szólt Ferenc, — ön engem legkevésbbé sem ismer. Nagyon jól tudom én, hogy önnek örömére szolgál, ha érettem valamit tehet s alig merek erre gondolni is, mert nagyon érzem, mily kevéssé érdemlem meg szives jóindulatát. — Jóformán igazat mondott ön, — viszonzá az öreg Robiniére, miközben hevessége lecsilapodván, csaknem atyai gyöngédséget fejezett ki hangja: — bizonyára nem igen érdemli meg jóindulatomat! . . . Ön azt hiszi, jól ismeri az öreg Robiniéret! . . . Pedig legkisebbé sem ismeri!... Én nem vagyok gazdag, édes Poumier Ferenc barátom; pénzérték­ben nem vagyok az. Ön itt, az én szekrény fiókjaim­ban sem kincset, sem aranyhalmazt, sem semmi né­ven nevezendő értékpapírt nem találna, de mind­amellett oly emberhez vagyok hasonló, mint a­ki fémbányára talált. És e bánya még nincs kimerítve, még akkor sincs, ha milliókat aknáznak ki belőle . . . Nekem csak akarnom kell, csak kutatnom. Ám látni fogja! VIII. Robiniére egy mahagóni szekrényhez ment, mely a szoba talaján volt elhelyezve. A szakaszok üvegaj­tókkal voltak ellátva, melyeket zöld függönyöcskék borítottak. Azt lehetett volna gondolni, hogy vala­mely adószedőnek az osztályozott szekrénye ez. A zárva lévő szekrényben Ferenc valóban nem látott egyebet, — mint az iratcsomagok egész sorait. — Íme ez az én bátyám! — kiáltott föl Robi­­niére. — Öreg vagyok és nincsenek gyermekeim. Minden örömemet és gondomat két kedves teremtésre fordítom, Géraldinere és nővérére. — Oh, uram — szólt Ferenc, — mily jól teszi ön azt! — Szeretem mindazt, a mi fiatal és szép. Sze­retem a gyermekeket és a rózsákat. Ö érettük akná­zom én ki kincseimet, ő érették, meg önért. — Érettem ? . . . (Folyt. köv.) Akadémiai levelek. — Október 7. — Viszontlátás. — Titkári jelentések. — A Széchenyi-expe­­dició. — Segélykérők. — Az ok­ok. — Vámbéry Fló­­rencben.) (B.g.) Akadémikusaink a háromhavi szünidő­­után ma élvezték a viszontlátás örömeit. Minthogy legnagyobb részben túl vannak azon a koron, mely e szép őszi napoknak Bosnyákországban töltésére köth­­ez, a rendes látogatók majdnem teljes számmal meg­­elentek. Valóban »nem sokan voltak ott, a­kiket nem ittunk.« Lónyay gróf megérkezett erdélyi birtokai­ról, Csengery Antal Koritnyicáról, Arany János igen jó színben a Margitszigetről, Pulszky Ferenc apró posutai és ballplatzi kirándulásaiból, Vámbéry Fló­­rencből, Fraknói Vilmos és Szilágyi Sándor a wörthi­­ó mellől, Pauler Gyula Ragazból, Budenz a Krisz­tinavárosból, Deák Farkas felső Magyarországról, s a többi is innen-onnan. Csak egy, az elsők egyike nem érkezett vissza . . . Karlsbadból. A régen távollevők, mikor haza érkeznek, elő­­ször is azt szokták megkérdezni: nincs-e baj a háznál, mi történt azóta ? Akadémikusaink is mindenekelőtt erről kértek számot , hogy a feleletnek minden tom­­nája megadassák. Lónyay elnöklete alatt összes ülést tartottak, melyen Fraknói Vilmos terjesztette elő a folyó ügyeket. Egy szomorú s egy örvendetes jelenté­sen kezdte. Amabban Horváth Mihálynak, az akadé­mia negyven éven át munkás tagjának, a második osztály és a történelmi bizottság elnökének aug. 19-én történt haláláról értesített. Emez Born Gyulának va­­amely magyar közintézet részére felajánlott tízezer­­forintos alapítványáról szólt, melyet a miniszterelnök, Csengery idei megnyitó beszéde folytán az akadémiá­­nak küldött. Köszönő iratot intéznek mind Tisza Kálmánhoz, mind Born úrhoz. Érdekes volt Széchenyi Béla grófnak az aka­démiához Sangaiból intézett levele. Azt adja benne tudtul, hogy Bálinth Gábor megbetegedett s az utat nem folytathatja. Visszatér hazájába, de nem minden faszon nélkül. Misore tartományban ugyanis beha­tóan tanulmányozta a dravida nyelveket a magyarral való rokonság szempontjából. E szerint anyaggal tér haza, magával hozván a Széchenyi által szerzett gaz­dag nyelvészeti könyvgyűjteményt, melyet a gróf használat után az akadémia könyvtárának ajándékoz. Azt kívánja azonban, hogy Bálinth minden dolgozata közlésénél meg legyen jegyezve, hogy a Széchenyi­­expedíció eredménye. Bálinth kiválásával sokat vesz­tett e vállalat: ő lett volna ugyanis a tatár s mongol tartományokban tolmácsa. E vidékeken, hova az expe­díció törekszik, mint a magyar faj bölcsőjébe, bajos lesz haladniok. Ott ugyanis borzasztó éhhalál dühöng, melynek már eddig egy milliónál több áldozata van. Ez okból Széchenyi azon gondolkodik, hogy ne for­dítsa-e inkább figyelmét a csendes óceánnak tudo­mányos tekintetben még át nem búvárolt szigeteire. Az akadémia anyagi támogatásáról Machik Lajos orvosnövendék lemondott, miután a Kajdacsy­­féle 500 ftos ösztöndíjat elnyerte. Támogatni való ügyben azonban nem lesz hiány, így a mai ülésen három kérvényt is mutattak be. Szögyény Marich László az ercsűi Eötvös-emlékbizottság elnöke az aka­démia hozzájárulását kéri az emlék költségeihez. Bol­gár Emil egy nagy munkájának, mely a kunmagyar nép­fajnak a többi európai népekhez való viszonyáról szól, kiadásában kér támogatást. Szintigy Bakos Gá­bor, ki a közigazgatási jog tudományát dolgozza ki egy nagyobb műben. Csengery az utóbbira megje­gyezte, hogy úgy közrebocsátott első füzetéből, mint tervvázlatából úgy látszik, hogy Bakos hivatva van e munkára. Még a könyvadományokat jelentette csak be Fraknói s azután Lónyai átengedte helyét Pulszky­­nak s az első osztály ülése következett. Gyulai Pál olvasta föl Imre Sándor értekezését »Az uk ük sze­mélyragról.« A terjedelmes tanulmány nyelvtörté­neti és táj­szólásbeli adalékoknak tisztán szakszerű csoportosítása, melyből bővebb kivonatot adni nem lehet. Hogy az ok ök egybirtokú többes harmadik személyragot ma majd minden esetben fölcserélik az uk ük­kel: ez a régi és újabb irók s a tájbeszédek többsége szerint hibás, így rajtuk, lábuk, fiuk, vizük, karjuk sat., ép oly helytelen, mintha látniukat, vagy hallaniukat írnánk. Sok vidék tájbeszédében megvan ez az u­k, melyet Bitnicz elméletben, Döbrentei gya­korlatban tett szokásossá. De a mint legrégibb nyelv­emlékeink nem ismerik, úgy legjelesebb nyelvészeink is csak kivételesen s a magok helyén engedik meg. Az akadémia nyelvtana igen helyesen az uk­ok hasz­nálatát csak oda szorítja, hol vagy a különböztetés (a régi híres gramatikai példa: »a magyarok ökrök« kétértelmű, vagy nagyon is egyértelmű. Írhatjuk hát: »a magyarok ökrük«, vagy a jó hangzás (lovuk, örömük) kívánja. Imre Sándor pontokba foglalva részletesebben fejtette ki a helyes használat szabá­lyait, melyeket nézete szerint az irodalomnak nem szabad szeme elől tévesztenie. Gyulai után Vámbéry Ármin foglalta el a fel­olvasó asztalt s az orientalistáknak múlt hónapban Floreneben tartott negyedik kongresszusáról tett je­lentést. Bevezetésül néhány szóval megemlékezett a párisi, londoni és pétervári régibb kongresszusokról. A gyűlés a következő hét osztályból állott: egypto­­logia; hebraeica és assyrologia; arab nyelvészet és az iszlám­ népek története; indo-európai és iráni ta­nulmányok ; szanszkrit irodalom; altáji nyelvészet; khinai, indo-khinai és jamatologiai (japáni, e bi­rodalom Jamato nevű tartományától, hol különö­sen a tudós világ és­ nyelvészeti és népismertető tanulmányok. Maga ez a felosztás már hosszú in­gadozások után jött létre, azután meg az osztályok elnökségeinek megválasztását hátráltatta számos sze­mélyi kérdés, úgyhogy a hat napra szabott rövid határidőből kettő készülődésekkel telt el s csak négy maradt a felolvasásokra, melyeknek teljes jegyzékét mutatta be Vámbéry. A megjelent orientalisták száma meghaladta a másfélszázat s benyújtott dolgo­zat is igen sok volt. Legjobban volt képviselve Kelet- Ázsia, ideszámítva Indiát és Indokhinát, amennyiben ezek nyelveit, történetét és vallását tanulmányozó tudósok legnagyobb számmal jelentek meg. E szak­mának korifeusai mind ott voltak: az angolok közül: Beal, Legge, Wylie, Cust; a franciák közül: Leon de Rosny, Condier; az olaszok közül: De Gubernatis, Nocentini és Andreozzi; míg Németországból: Ben­­fey, Roth, Weber, Rost, Gabelentz és más kitűnő ne­vek tündököltek. A sémi nyelvészet és régészet teré­ről a legkitűnőbb képviselőket megint Német- és Franciaország küldötte: Renan, Oppert, Weil, Knehl, Dietrich és Merx. Olaszország az ősz Amari, Ascoli tanár és a kitűnő Guidi által képviseltette magát. Hasonló viszonyt mutattak az egyptológiai osztályban Maspero, Scaiapanelli, Lapeto és Lieb- 1124

Next