Fővárosi Lapok 1878. november (252-276. szám)
1878-11-19 / 266. szám
Kedd, 1878. november 19. 266. szám Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ....... 8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetéseit (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Másodvirágzás. (Elbeszélés.) Irta Endrődi Sándor. (Folytatás.) IV. Leonint nem igen mulattatta a kézfogói ünnepély. Éles ítéletével hamar keresztüllátott a helyzet szitáján, s Clarisse asszony és Gusztáv arcából úgy olvasott, mint két könyvből, melyeket azonban épen nem tudott élvezeteseknek találni. A vőlegény anyjának különben is igen bizalmatlan arca volt, sőt kellemetlen vonásai idegesen rángatóztak, szemeit minduntalan összehúzta s ilyenkor sietett a lorgnettet orrára bigyeszteni, hogy eltorzult vonásainak némi nagyvilágias szint adjon, — de azok a vonások a lorgnette mellett még kiállhatatlanabbak lettek Nem reszketett rajtok a jóság egyetlen paránya sem: csupa ravaszság, kémlelődés, kíváncsiság, gőg és félelem tükröződtek róluk, — semmi szív! Leonin, mint egy szobor, fogta fel ő nagysága éles szemüveges tekinteteit. »Ismerlek!« szólt ajkán az a különös, gúnyos, márványos mosoly, mely mindig megjelent ott, valahányszor a társadalom hazugságait látta maga előtt. »Nem félek tőled, mert gyermek vagy!« válaszolt Clarisse asszony megvető közönye, s csillogó borgnettje. Az igaz, hogy Leonin — bár idősebb — még Gusztáv mellett is gyermeknek tűnt fel. De ő ezzel nem sokat törődött: lelkét nagynak érezte s tudatával birt minden erényének. Szelleme fölényével azonban sohasem gőgösködött: igénytelen és szerény volt s ítéleteinek legnagyobb részét nem osztotta meg senkivel, de megtartotta magának. Gyorsan megismerte embereit s tudta, kire mennyit bízhat. Sohasem terhelte őket felesleggel. A jegyváltási ünnepély alatt is, — bár kissé nehezére esett, — iparkodott nyájas, előzékeny, szeretetreméltó lenni Clarisse asszonyhoz s Gusztávhoz egyaránt; de alig várta, hogy alkalmat szakíthasson magának, s menekülhessen, ki, a szabad természethez a közeli erdők magányába, hol nem kell alakoskodnia s nem vonják kispadra lelkét illemszabályok és társadalmi feszélyek. De az ünnepi jelenet árnya csak kisérgette magános útjában is. Ama két alaktól, — kik Rédeyék egyszerű családjából annyira kiríttak, — nem tudott szabadúlni. Előtte lebegtek folytonosan. Clarisse asszony még a lombok közül is borgnettezte őt s Gusztáv is, mintha ráfüggesztette volna merev tekintetét. Ez utóbbi, a maga szép, de hideg s kifejezéstelen arcával úgy tűnt föl előtte, mint oly ember, ki legfölebb mások lehűtésére van teremtve, boldogítására semmi esetre sem. Erősen meg volt arról győződve, hogy ítéletével nem téved, s ajkán ismét megjelent az a gúnyos, szomorú mosoly, mely rendesen gondolatainak felhőiből szokott előtörni. Mély szánalom reszkettette meg szivét. — A boldogtalan! — szólt magához s Alicera gondolt.—Minő keserves kiábrándulásokat fog érni ez az egyszerű, hiszékeny, áldott lélek! Egész életét rá meri bízni ez emberre, kit nem ismer, ki érette nem sírt egyetlen könyet sem ; nem szenvedett, nem küzdött, ■— talán egy virágért sem hajolt le, hogy azzal örömét keresse, semmit, épen semmit nem tett értté, csak azt mondta, hogy szereti. Erre az emberre bízza egész életét. Vakság, mely nem lát jövőjéből egy vonalat sem, vagy nem akar látni. Lát, mely a hazudott kések röpke pillanataiért egy életet bocsát áruba könnyelműen. S nincs, a ki őt figyelmeztesse! nincs, a ki lelkét, ■— habár csak egy percre is, — elvonja e képzelt boldogság, ez álmodott üdvösség hitegető képeitől s tisztán láttassa vele az örvényt, melynek szélén áll, s mely menthetetlenül a mélységbe sodorja majd. A nagybácsi sokkal jobb ember, hogysem Alice érzései elé gátakat akarjon gördíteni, egyszerűbb is, hogysem e nagyvilági alakokat megítélni merje, sőt tán kissé hizeleg is hiúságának a Jerneyek fényes neve, előkelő vagyoni állása, hisz az egész család valóságos elragadtatást mutat irántuk, s igy a legkedvesebb teremtések egyikét, ki nekik oly drága, e gyönyörű, szelíd lánykát, Alicet, örömragyogó arccal bizzá.J. sorsára, melyben én a késő csalódások egész raját látom rejteni. De mit tartozik ez hozzám? Nekem semmi beleszólásom sincs az ő ügyeikbe, s ha ezt tenni mégis megkisérleném: utóbb még félremagyaráznák jóindulatomat. Barátságuk engem nem jogosít fel többre, mint hogy otthonosan érezzem magamat közöttük, s szeretetreméltó legyek hozzájuk, hálás jóságukért és szívességükért. Tegyenek hitük szerint! Ezzel Leonin befejezte az erdei monológot, s az alkony közeledvén, haza sietett. Clarisse asszony s a vőlegény már elutaztak, kijelentve a nagybácsinak, hogy a »mellékes kérdések«-et majd később intézik el: legyen szerencséjük hozzája Jernén. Alice épen gyűrűjét nézegette, midőn Leonin a szobába lépett. — Ragyog ! — szólt vidoran Leonin— s ön megérdemelné, kedves rokonom, hogy e gyűrű sohase homályosodjék el! V. A jegyváltás után pár hét múlt el és ez idő alatt Rédeyéknél semmi nevezetesebb esemény nem történt. A nagybácsi gazdasági dolgokkal foglalta el magát, a jó Mártha asszony, — akár csak a biblia Márthája — örökösen szorgoskodott a ház körül, a lányok pedig varrtak szakadatlanul. A kis család, melynek minden tagja recesrálta a maga munkáját, nem egyszer aggódott Leonin miatt, hogy a kedves rokon halálra unja magát közöttük, hogy igen kevés szórakozást tudnak neki szerezni. Hanem ez egészen fölösleges aggódás volt. Leonin hasznosan és kellemesen töltötte idejét. Nem tartozott azok közé, kik naponként ezerszer is zavarba jönnek a miatt, hogy mihez kezdjenek, mit tegyenek? Könyvei s iratai közt eléggé jól érezte magát, szabad idejét pedig kirándulásokra használta fel, vagy leült a két lány mellé s órákig fecsegett, csevegett velük ártatlan semmiségekről, melyek az ő előadásában mindig kedvesekké váltak. Hedvig és Alice csakhamar annyira hozzászoktak, hogy majdnem nélkülözhetetlen lett nekik. Egyszerű kis falusi magányukban, örökös ruhaszabással, varrással s hímzéssel elfoglalva, s nagyrészt egész nap a szobában üldögélve, vagy a kert árnyasabb helyein, igen kellemes volt nekik az a csicsergés, melylyel őket derültebb óráiban Leonin szórakoztatta. Mintha egy madár dalolt volna, könynyelműen, vndoran és szellemesen. Észre sem vették: egészen bizalmasak, meghittek lettek egymáshoz. Leonin részt kért magának örömeikből, gondjaikból; segítségükre volt a töprengésekben és tűnődésekben, apró meglepetéseket szerzett nekik, melyeknek ők nagyon tudtak örülni, előzékeny, figyelmes volt irántok és gyöngédségével sokszor az álmélkodásig ragadta őket. így történt egyizben, hogy Alice főfájásról panaszkodott s Leonin abban a pillanatban fölkelt, kalapját vette, ajánlotta magát s távozott. Mindezt olyanformán tette, mintha megneheztelt volna, pedig esze ágában sem volt. Nem is ment tovább, csak a konyháig. Ott elfogta a szakácsnét, és hamarjában tormát részeltetett vele, ezt aztán egy csészealjban felpúpozta, s mint Szigligeti Fricije, a bokrétát háta mögé rejtve, beállított vele a lányokhoz, s csak Alice orra előtt fedte fel a mysteriózus titkot, mely bár kissé konyhai, de elég gyorsan érkezett orvosság volt a főfájás ellen. — Kétségkívül Gusztáv is igy tenne,— szólt Leonin a csészealját átnyújtva Alicenak, — de minthogy ő nincs itt, fogadja tőlem az ő"nevében. Alice hálás mosolylyal köszönte meg a figyelmet. Uj volt neki s kellemesen lepte meg. Az mindig jó érzés, ha valaki kissé törődik velünk. Az ily apró tettek sok nagy szónál többet mondanak. Ha Alice az esti séták alkalmával kissé könynyen volt öltözve, meghűlt s a vacsoránál kökécselt, s a többieknek fel sem tűnt, csak Leonin hallotta, s mire Alice bement hálószobájába, ott állt az ágya melletti kis asztalon a forró limonádé, s a mellcukorkák egész halmaza egy kis kártyával, melyre csak e pár szó volt írva : »Gusztávot bizonynyal kétségbe ejtené, ha önt köhögni hallaná!« (Folyt. köv.) Szárazon és Tizen. Bret Harte elbeszélése. (Folytatás.) Midőn az éj váltotta fel a napot, e furcsa látvány egyhangúsága rémessé vált. Felkerestem a géphelyiséget és néhány megmentett szerencsétlen társaságában, kiket összetákolt tutajokról szedtünk fel, elfeledtem személyes nyomorúságuk látásánál az átalános pusztulást. Később a san-franciscói postahajóval találkoztunk és utasaink egy részét átadtuk. Megtudtuk, hogy az ország belsejébe rendelt hajók azt a hírt hozták, hogy a várostól ötven angol mértföldnyire, a Sacramento medrét rendben találták. Szegényeink részére a nagylelkű utasok gyűjtést rendeztek és szívélyes »isten áldjon«-nal váltak el egymástól. De jelző lámpáink még nem váltak el messzire egymástól, midőn ismert hangok ütötték meg fülünket: — felülmulhatlan yankee-burrah, mely azonnal elűzte a komor hangulatot. Megváltoztattuk irányunkat és a lábatlan partokon át az ország mélyébe hajóztunk. Közelünkben néha fekete tárgyak merültek föl, — elúszó házak romjai. Északra kis hasadás látszott a felhőkben és néhány barátságos csillag vezérünkül szolgált a vizi sivatagon. Sekélyebb vízbe érvén, jónak láttuk társaságunkat apróbb csónakokba osztani, hogy az elöntött síkságot különböző irányban kutassuk át. Egy hajóstól elkértem vízmentes köpenyét és e ruhában felvettek egy csónakba. Északra eveztünk. Még egészen sötét volt, habár a felhőhasadás megnagyobbodott. Körülbelől reggeli három óra lehetett — fatörzsek által előidézett ár vitt magával és a hajó lámpája már csak messze magános csillagnak tűnt fel előttünk — midőn a legelöl álló hajós megtörte a csöndet: — Lámpát ide! Mind feléje néztünk. Nemsokára valami világosságot vettünk észre, mely pillanatig szépen fénylett azután eltűnt, mintha valami fekete tárgy, mely látszólag felénk közeledett, eltakarta volna. — Vissza! Gőzös jő! — Be az evezőket!... Gőzös ? Vigye el az ördög ! — felelte a kormányos. — Hiszen ház, még pedig jó nagy. Valóban nagy ház volt, mely a csillagok gyenge fényénél az átalános sötétség nagy töredékének látszott. A fény egy gyertyától eredt, mely rezgő világosságot bocsátott ki az ablakon, mialatt a nagy tömeg himbálózva jött felénk . . . Valami eszembe jutott és dobogó szívvel figyeltem. — Biz’ isten, van valaki bent! Megálljatok, fiúk! . . Be az evezőket. . . Lassan, lassan — így! Az ajtó be van zárva — kíséreljétek meg az ablakkal ... Ni, van itt másik ajtó is! Nemsokára már a vízben gázoltunk, mely néhány hüvelyknyire állt a szobában. A nagy helyiség legtávolabb sarkában ült egy öreg ember, takaróba