Fővárosi Lapok 1878. november (252-276. szám)

1878-11-19 / 266. szám

Kedd, 1878. november 19. 266. szám Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ....... 8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetéseit (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Másodvirágzás. (Elbeszélés.) Irta Endrődi Sándor. (Folytatás.) IV. Leonint nem igen mulattatta a kézfogói ünne­pély. Éles ítéletével hamar keresztüllátott a hely­zet szitáján, s Clarisse asszony és Gusztáv arcából úgy olvasott, mint két könyvből, melyeket azonban épen nem tudott élvezeteseknek találni. A vőlegény anyjának különben is igen bizalmatlan arca volt, sőt kellemetlen vonásai idegesen rángatóztak, szemeit minduntalan összehúzta s ilyenkor sietett a lorgnet­­tet orrára bigyeszteni, hogy eltorzult vonásainak némi nagyvilágias szint adjon, — de azok a vonások a lorgnette mellett még kiállhatatlanabbak lettek Nem reszketett rajtok a jóság egyetlen paránya sem: csupa ravaszság, kémlelődés, kíváncsiság, gőg és fé­lelem tükröződtek róluk, — semmi szív! Leonin, mint egy szobor, fogta fel ő nagysága éles szemüve­ges tekinteteit. »Ismerlek!« szólt ajkán az a különös, gúnyos, márványos mosoly, mely mindig megjelent ott, valahányszor a társadalom hazugságait látta maga előtt. »Nem félek tőled, mert gyermek vagy!« válaszolt Clarisse asszony megvető közönye, s csil­logó borgnettje. Az igaz, hogy Leonin — bár idősebb — még Gusztáv mellett is gyermeknek tűnt fel. De ő ezzel nem sokat törődött: lelkét nagynak érezte s tuda­tával birt minden erényének. Szelleme fölényével azonban sohasem gőgösködött: igénytelen és szerény volt s ítéleteinek legnagyobb részét nem osztotta meg senkivel, de megtartotta magának. Gyorsan megismerte embereit s tudta, kire mennyit bízhat. Sohasem terhelte őket felesleggel. A jegyváltási ünnepély alatt is, — bár kissé nehezére esett, — iparkodott nyájas, előzékeny, sze­retetreméltó lenni Clarisse asszonyhoz s Gusztávhoz egyaránt; de alig várta, hogy alkalmat szakíthasson magának, s menekülhessen, ki, a szabad természethez a közeli erdők magányába, hol nem kell alakoskodnia s nem vonják kispadra lelkét illemszabályok és tár­sadalmi feszélyek. De az ünnepi jelenet árnya csak kisérgette magános útjában is. Ama két alaktól, — kik Rédeyék egyszerű családjából annyira kiríttak, — nem tudott szabadúlni. Előtte lebegtek folytono­san. Clarisse asszony még a lombok közül is borgnet­­tezte őt s Gusztáv is, mintha ráfüggesztette volna merev­­ tekintetét. Ez utóbbi, a maga szép, de hideg s kifejezéstelen arcával úgy tűnt föl előtte, mint oly ember, ki legfölebb mások lehűtésére van teremtve, boldogítására semmi esetre sem. Erősen meg volt ar­ról győződve, hogy ítéletével nem téved, s ajkán is­mét megjelent az a gúnyos, szomorú mosoly, mely rendesen gondolatainak felhőiből szokott előtörni. Mély szánalom reszkettette meg szivét. — A boldogtalan! — szólt magához s Alicera gondolt.—Minő keserves kiábrándulásokat fog érni ez az egyszerű, hiszékeny, áldott lélek! Egész életét rá meri bízni ez emberre, kit nem ismer, ki érette nem sírt egyetlen könyet sem ; nem szenvedett, nem küz­dött, ■— talán egy virágért sem hajolt le, hogy azzal örömét keresse,­­ semmit, épen semmit nem tett értté, csak azt mondta, hogy szereti. Erre az emberre bízza egész életét. Vakság, mely nem lát jövőjéből egy vonalat sem, vagy nem akar látni. Lát, mely a hazudott kések röpke pillanataiért egy életet bocsát áruba könnyelműen. S nincs, a ki őt figyelmeztesse! nincs, a ki lelkét, ■— habár csak egy percre is, — el­vonja e képzelt boldogság, ez álmodott üdvösség hitegető képeitől s tisztán láttassa vele az örvényt, melynek szélén áll, s mely menthetetlenül a mély­ségbe sodorja majd. A nagybácsi sokkal jobb ember, hogysem Alice érzései elé gátakat akarjon gördí­teni, egyszerűbb is, hogysem e nagyvilági alakokat megítélni merje, sőt tán kissé hizeleg is hiúságának a Jerneyek fényes neve, előkelő vagyoni állása,­­ hisz az egész család valóságos elragadtatást mutat irántuk, s igy a legkedvesebb teremtések egyikét, ki nekik oly drága, e gyönyörű, szelíd lánykát, Alicet, örömragyogó arccal bizzá.J. sorsára, melyben én a késő csalódások egész raját látom rejteni. De mit tartozik ez hozzám? Nekem semmi beleszólásom sincs az ő ügyeikbe, s ha ezt tenni mégis megkisérleném: utóbb még félremagyaráznák jóindulatomat. Barát­ságuk engem nem jogosít fel többre, mint hogy ott­honosan érezzem magamat közöttük, s szeretetreméltó legyek hozzájuk, hálás jóságukért és szívességükért. Tegyenek hitük szerint! Ezzel Leonin befejezte az erdei monológot, s az alkony közeledvén, haza sietett. Clarisse asszony s a vőlegény már elutaztak, kijelentve a nagybácsinak, hogy a »mellékes kérdések«-et majd később intézik el: legyen szerencséjük hozzája Jernén. Alice épen gyűrűjét nézegette, midőn Leonin a szobába lépett. — Ragyog ! — szólt vidoran Leonin— s ön meg­érdemelné, kedves rokonom, hogy e gyűrű sohase ho­­mályosodjék el! V. A jegyváltás után pár hét múlt el és ez idő alatt Rédeyéknél semmi nevezetesebb esemény nem történt. A nagybácsi gazdasági dolgokkal foglalta el magát, a jó Mártha asszony, — akár csak a biblia Márthája — örökösen szorgoskodott a ház körül, a lányok pedig varrtak szakadatlanul. A kis család, melynek minden tagja rece­srálta a maga munkáját, nem egyszer aggódott Leonin miatt, hogy a kedves rokon halálra unja magát közöttük, hogy igen kevés szórakozást tudnak neki szerezni. Hanem ez egészen fölösleges aggódás volt. Leonin hasznosan és kelle­mesen töltötte idejét. Nem tartozott azok közé, kik naponként ezerszer is zavarba jönnek a miatt, hogy mihez kezdjenek, mit tegyenek? Könyvei s iratai közt eléggé jól érezte magát, szabad idejét pedig kirándulásokra használta fel, vagy leült a két lány mellé s órákig fecsegett, csevegett velük ártatlan semmiségekről, melyek az ő előadásában mindig ked­vesekké váltak. Hedvig és Alice csakhamar annyira hozzászoktak, hogy majdnem nélkülözhetetlen lett nekik. Egyszerű kis falusi magányukban, örökös ruha­szabással, varrással s hím­zéssel elfoglalva, s nagy­részt egész nap a szobában üldögélve, vagy a kert árnyasabb helyein, igen kellemes volt nekik az a csicsergés, melylyel őket derültebb óráiban Leonin szórakoztatta. Mintha egy madár dalolt volna, köny­­nyelműen, vndoran és szellemesen. Észre sem vették: egészen bizalmasak, meghittek lettek egymáshoz. Leonin részt kért magának örömeikből, gondjaikból; segítségükre volt a töprengésekben és tűnődések­ben, apró meglepetéseket szerzett nekik, melyeknek ők nagyon tudtak örülni, előzékeny, figyelmes volt irántok és gyöngédségével sokszor az álmélkodásig ragadta őket. így történt egyizben, hogy Alice főfájásról panaszkodott s Leonin abban a pillanatban fölkelt, kalapját vette, ajánlotta magát s távozott. Mindezt olyanformán tette, mintha megneheztelt volna, pedig esze ágában sem volt. Nem is ment tovább, csak a konyháig. Ott elfogta a szakácsnét, és hamarjában tormát részeltetett vele, ezt aztán egy csésze­aljban felpúpozta, s mint Szigligeti Fricije, a bokrétát háta mögé rejtve, beállított vele a lányokhoz, s csak Alice orra előtt fedte fel a mysteriózus titkot, mely bár kissé konyhai, de elég gyorsan érkezett orvosság volt a főfájás ellen. — Kétségkívül Gusztáv is igy tenne,— szólt Leo­­nin a csésze­alját átnyújtva Alicenak, — de minthogy ő nincs itt, fogadja tőlem az ő"nevében. Alice hálás mosolylyal köszönte meg a figyel­met. Uj volt neki s kellemesen lepte meg. Az mindig­ jó érzés, ha valaki kissé törődik velünk. Az ily apró tettek sok nagy szónál többet mondanak. Ha Alice az esti séták alkalmával kissé köny­­nyen volt öltözve, meghűlt s a vacsoránál kökécselt, s a többieknek fel sem tűnt, csak Leonin hallotta, s mire Alice bement hálószobájába, ott állt az ágya melletti kis asztalon a forró limonádé, s a mellcu­korkák egész halmaza egy kis kártyával, melyre csak e pár szó volt írva : »Gusztávot bizonynyal kétségbe ejtené, ha önt köhögni hallaná!« (Folyt. köv.) Szárazon és Tizen. Bret Harte elbeszélése. (Folytatás.) Midőn az éj váltotta fel a napot, e furcsa lát­vány egyhangúsága rémessé vált. Felkerestem a gép­­helyiséget és néhány megmentett szerencsétlen társa­ságában, kiket összetákolt tutajokról szedtünk fel, elfeledtem személyes nyomorúságuk látásánál az áta­­lános pusztulást. Később a san-franciscói posta­hajó­val találkoztunk és utasaink egy részét átadtuk. Meg­tudtuk, hogy az ország belsejébe rendelt hajók azt a hírt hozták, hogy a várostól ötven angol mértföld­­nyire, a Sacramento medrét rendben találták. Sze­gényeink részére a nagylelkű utasok gyűjtést rendez­tek és szívélyes »isten áldjon«-nal váltak el egy­mástól. De jelző lámpáink még nem váltak el messzire­­ egymástól, midőn ismert hangok ütötték meg fülün­ket: — felülmulhatlan yankee-burrah, mely azonnal elűzte a komor hangulatot. Megváltoztattuk irányunkat és a láb­atlan par­tokon át az ország mélyébe hajóztunk. Közelünkben néha fekete tárgyak merültek föl, — elúszó házak romjai. Északra kis hasadás látszott a felhőkben és né­hány barátságos csillag vezérünkül szolgált a vizi sivatagon. Sekélyebb vízbe érvén, jónak láttuk társa­ságunkat apróbb csónakokba osztani, hogy az elöntött síkságot különböző irányban kutassuk át. Egy hajóstól elkértem vízmentes köpenyét és e ruhában felvettek egy csónakba. Északra eveztünk. Még egészen sötét volt, habár a felhőhasadás megna­gyobbodott. Körülbelől reggeli három óra lehetett — fa­törzsek által előidézett ár vitt magával és a hajó lámpája már csak messze magános csillagnak tűnt fel előttünk — midőn a legelöl álló hajós megtörte a csöndet: — Lámpát ide! Mind feléje néztünk. Nemsokára valami vilá­gosságot vettünk észre, mely pillanatig szépen fénylett azután eltűnt, mintha valami fekete tárgy, mely lát­szólag felénk közeledett, eltakarta volna. — Vissza! Gőzös jő! — Be az evezőket!... Gőzös ? Vigye el az ör­dög ! — felelte a kormányos. — Hiszen ház, még pe­dig jó nagy. Valóban nagy ház volt, mely a csillagok gyenge fényénél az átalános sötétség nagy töredékének lát­szott. A fény egy gyertyától eredt, mely rezgő vilá­gosságot bocsátott ki az ablakon, mialatt a nagy tö­meg himbálózva jött felénk . . . Valami eszembe ju­tott és dobogó szívvel figyeltem. — Biz’ isten, van valaki bent! Megálljatok, fiúk! . . Be az evezőket. . . Lassan, lassan — így! Az ajtó be van zárva — kíséreljétek meg az ablak­kal ... Ni, van itt másik ajtó is! Nemsokára már a vízben gázoltunk, mely né­hány hüvelyknyire állt a szobában. A nagy helyiség legtávolabb sarkában ült egy öreg ember, takaróba

Next