Fővárosi Lapok 1878. november (252-276. szám)

1878-11-21 / 268. szám

Csütörtök, 1878. november 21. 268. szám Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az Ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODAI.11 NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Másodvirágzás. (Elbeszélés.) Írta Endrődi Sándor. (Folytatás.) S valóban mindez értelem nélkül történnék! Mert lehetne-e menteni oly szerelmet, melynek tárgya semmivel sincs közelebb hozzá, mint az ég bármely csillaga? Csillagba csak a pólyás kisgyermekek szeretnek, azok kapkodnak is utána. Megnevetjük őket értte. Alice is csillag s megközelithetlen távolban tündököl. És ott másnak tündököl. Bármily érdemetlen is szivére az, kit szeret: szereti teljes lelkével s ezzel minden meg van mondva. Jegyese, menyasszonya! Gusztávon kívül másnak szeretni őt: tiszta őrület! A szív, mely egy ily szenvedélynek átengedné magát, többé nem akadályokkal, hanem magával a lehetetlenséggel akarna küzdeni, s ha mégis bíznék, agyrémnek hódolna, a donquixotti harcokat vivna, melyek ép oly szánalmassá, mint nevetségessé tennék. Leonin mindezt egy pillanat alatt átgondolta. Látta a veszélyek és szerencsétlenségek egész tömegét, melyek fenyegették; a viharokat, melyek feje fölé nyomultak; az örvényeket,melyek forgó mélységeikkel elébe gyűrűztek. Szive érintetlenül állt e percig, s most reszketett. Válságosabb helyzetet még képzelni sem tudott magának. Mintha egész élete felett határoznia kellett volna gyorsan, szigorún. A legkínosabb választás állt előtte: vagy lemondani s örök gúny közé temetni nagy szive ez első fellobbanásának égi tüzeit, vagy lángolni reménytelenül a pokolban az egész örökkévalóságon át. Reménytelenül élni, égni! Oh, hiszen a túlvilági pokolkínok egy ilyen élethez mérve valóságos gyermekjátékok lehetnek — gyönyörűségek! Szivünk, mint a lytophiták millióiból alkotott sziget, felvetődik a végtelen óceánok egy pontján szelevény-földje rétegeiből a délszaki tavasz egész pompáját virágoztatja föl, pálmaerdőket, korall-ligeteket, melyeknek ragyogó gályáin nagylevelű liánék fonódnak át, a diszpázsit selyemszőnyegét csodálatos virágok tarkázzák, ezüst vizek mormolják édes dalaikat a völgyben, aranygyümölcsök mosolyognak elő a sötétzöld lombok sűrűjéből, s a virág terhes ágakon fényes madarak zengenek tündéréneket a szerelemről, üdvösségről, békéről — hasztalan! Nem hallja senki sem. Az legkevésbbé, kiről itt e tüneményesen gazdag természet álmodik és dalol. Csak a végtelen óceán hullámai zsongják körül a rejtélyes partokat szomorún, csak álmélkodó habok törik magukat gyöngyökké szent orma élein s az örök csillagok mosolyognak le rá részvevőn a tiszta magasság mély azúrjából. S a tündér tavasz összes drágaságai a legridegebb magány keblén hervadnak el. Céltalan viharok dúlják szét a paradicsomot, a sivatag éjszakák hidege szedi meg a rétek virágát, a lombok gyümölcseit, süvöltő szél hallgattatja el a madáréneket, s az óceán erőszakos hullámcsapásai bontják, szakgatják a szigetet s alámerítik, honnan felvetődött, a mélybe, ismeretlenül, megsiratatlanul . . . Leonin megborzadt. Ily sorsot nem óhajthatott szivének, mely áldóbb, hűbb és jobb sorsra volt érdemes. A lemondásra gondolt. Megalkudni a helyzettel, a végzettel, szive lázával s minden áron lemondani ! Mindaz, ami vele történt, nem volt több, csak egy pillanat játéka s hitte, hogy hatását legyőzheti. Lelkén egy zivatar vonul keresztül, egy álom láza, de akarata megtörheti a vészt s elég jókor szivébe pillantott, hogy nyugalmát megmenthesse. Kimerülve dőlt vánkosaira, de egész éjjel nem tudta pilláit behunyni, s hajnalben egy könyvet kapva fel asztaláról, a kertbe ment. VII. Itt vagyunk ismét a hajnali jelenetnél, melylyel ez elbeszélés megkezdődött. Leonin nem is gondolt arra, hogy Alice-szal azonnal találkozzék, s midőn egyszerre maga előtt látta, meglepetésében könyvét is kiejtette kezéből, s inkább rebegte, mint mondta ama szavakat, hogy Ahasver történetének gyásza nem hagyta őt nyugodni az éjen át. De csakhamar erőt vett magán s leküzdötte felindulását. — Érdekes könyv ? — kérdé Alice. — Érdekes, de nem szórakozásra való. Az ily mélytartalmú s nagy eszméktől ragyogó művek, ahelyett hogy a lelket jótékony álmokban ringatnák, felébresztik a lét komor gondjait, s mindet köréje vonják. Önnek, kedves rokonom, semmi esetre sem merném ajánlani. De hisz ön kapott tegnap más olvasmányt, amivel majd hetekig elmulathatja magát. Vallja meg : ugye nagyon boldog? — Nagyon, nagyon boldog vagyok, Leonin, — válaszolt Alice s gyönyörű szemeit nyíltan, büszkén ragyogtatta. Leonin egy pillanatra elhallgatott, majd egy hárslevelet tépett le a föléje hajló ágról, s azt foszlányokra szakítva, így folytatta: — Csak boldog is lenne mindig s igazán! Higyye meg, hogy ezt senki sem kívánhatja őszintébben , mint én, ki boldogságot szeretnék látni mindenütt s keresem: hol találom legalább egy parányát? Önt különösen szeretném nagyon boldognak látni, s nem mint most, egy álom, egy képzelet, egy illúzió karján, de az egész életen keresztül. Hogy mért épen önt ? Mert egész lénye azt bizonyítja nekem, hogy megérdemelnie" — Mily jó ön hozzám! — szólt Alice, — de szavai kissé mégis megdöbbentenek. Úgy hangzanak nekem, mintha egy jó barát, egy testvér aggodalmait hallanám. — S valóban, azokat is hallja! Igen! Egy jó barát, egy testvér az, ki most beszél s a ki mindig hálás lesz értte, hogy bizalmára méltatta. Nem a vidor és pajkos Leonin áll most ön előtt, Alice, aki jókedvéből bohóságot bohóságra űz, mint egy gyermek, pillangókat verve föl a mezők magányán; de az a Leonin, akibármily keveset tartson felőle, nagy utakat tett a lélek világában és sokat foglalkozott az élet talányaival. Egy zárkózott, bizalmatlan, gyanakodó ember, aki mégis — ha megosztja magát — mindenét adja. És ennek az embernek elhiheti, hogy a boldogság sokkal nagyobb titok, mint amily könynyen megfejthetőnek tartja azt az ön képzelete. — Istenem! komoly, szomorú hangja oly különösen hat rám. Könyek akarnak szemembe törni. — Lássa, ez az én szerencsétlenségem! Bizalmammal először is fájdalmat okozok. Gondolataim árnyat hullatnak az ön fényére, mely oly tiszta s homálytalan volt e pillanatig. De bocsássa meg ezt Leoninnak, jó barátjának, kinek végtelenül fájna, ha önt boldogtalannak látná. — Köszönöm, Leonin, — szólt Alice s kezét nyújtotta. — Jól esik, hogy annyira érdeklődik sorsom iránt, s hogy lássa, mily sokra becsülöm bizalmát: ime átadom Gusztáv levelét. Olvassa és győződjék meg aggodalmainak túlságos sötétségéről. Ezzel egy kis levelet vont elő kebléből s mosolyogva nyújtotta át Leoninnak. Leonin a következő sorokat olvasta: »Kedves Aliceom! Bocsásson meg, hogy ily későn válaszolok levelére, s ily későn jut eszembe megköszönni azt a sok kedves gondolatot, melyekkel annyira megörvendeztetett. De közel 8 távol vidékről hozzám érkezett jó barátaimmal úgy el voltam foglalva, hogy aludni is alig jutott Hern. Azóta bálban és agarász versenyen is voltam. A bálban természetesen csak mint néző szerepeltem mert egy vőlegényhez nem illik más szerep. Az agarászverseny sem volt oly kedvező és mulatságos, mint máskor, azért, hogy kárpótolva legyek, nemsokára ismét lerándulok Tóközre, önökhöz. Képzeletem előre is festi azt a boldogságot! Mert én sehol sem érzem oly igazán jól magamat, mint kedves Aliceom körében és társaságában. Majd csinálunk víg napokat! Csak valami irigy véletlen meg ne zavarja az utamat. Addig is mulasson jól, kedves Alice, és vigyázzon magára, hogy viruló egésségben fogadhassa hozzá siető és szerető Gusztávját, Leonin halvány arca kipirult s szeme fölvillámlott. Nem mert Alicera nézni. Tekintetét a földre szegezte. Ajka körül gúnyos, szomorú mosoly játszott. A levél remegett kezében. — Leonin ! az istenért! ön egészen elrémít! — kiáltott Alice. — Szóljon, mi lelte ? Az fölvetette baljósló tekintetét, s mint a ki indulatában egy szentélybe ront, hogy annak ékességeit haszontalan limlomként szerteszórja, kegyetlenül és határozottan válaszolt: — Ezzel az emberrel nem lesz ön sohasem boldog, mert ez egy nyomorult ember! VIII. »Mert ez egy nyomorult ember ? Oh nem, nem! Ezerszer nem!« — mondogatta Alice még a késő éjen is, hogy gondolataival újra végig élte a hajnali jelenetet. »Leonin különc, s készakarva idézi fel maga körül a rémképeket. Jó szive túlságos aggodalmakra ragadtatja magát s lelke elég büszke arra, hogy gyanakodó legyen. Kétkedéseivel szinte tetszeleg. Szereti látni lelkét e fekete légkörben. Oh! Gusztávot én más szemmel nézem s szivemmel ítélem meg. Nem is fogok benne csalódni, tudom, érzem, hogy nem fogok!« És mégis! Leonin hangja, szavai úgy csengtek fülében, mint a lélekharang. Hallotta szüntelen azt a komoly, szomorú zengést, mely mintha bús őszi ködök homályán verte volna magát keresztül. Látni vélte, hogy álmai öszhangjában ama vigasztalan szózatok zavart támasztanak, s érezte, hogy kissé maga is gyanakodni, kételkedni kezd. Üszköt dobtak szivének ama részébe, hol a hit a remények karján szendergett, a szerelem és bizalom az illúziók élén s nyugalma a képzelet rózsa-nyoszolyáján. Rettegve gondolt arra, hogy Leoninnak igaza lehet; arcát beletemette vánkosaiba és zokogott keservesen .. . (Folyt, köv.) A hegedű-király. (Elbeszélés egy magyar zenész életéből.) Irta Keller Ernő. Lent a magyar alföldön, a gazdag halú Tisza és Duna mentében, eget határoló tágas, száraz pusztaság terül el. Virágzó fa, illatos bozót, kellemes virág, fényes levél nem gyönyörködteti ott a vándor szemét. Csak helylyel-közzel áll egy magányos kutágás, melynek körvonalai élesen kiválnak a jégben. Itt egy ménes látható, pajzánál ugrándozó, röpkelábú csikaival; amott birkanyáj vagy nagy csorda legelész a ritka, kiaszott fűben . . . A puszta az, mindazoknak királysága, kik gyors lovakkal s széllel bélelt lelkiismerettel bírnak. Szabadon, akár a madár, jogot és törvényt gúnyolva járkel itt a puszta fia, a ki bizonyos okokból nem akar ismeretséget kötni a törvényszékkel és a megyével, akár gyenge lopás, akár gyújtogatás vagy alig említésre méltó — rablógyilkosság miatt, az itt biztos menhelyet, rokonérzelmű társakat talál, mert nagy a puszta és kurta az igazság keze . . . S mégis tősgyökeres költészettel, regényességgel bir ez a puszta. Az igazi telivér magyarra már maga a név ellenállhatlan garázst gyakorol.