Fővárosi Lapok 1878. december (277-300. szám)
1878-12-03 / 278. szám
Kedd, 1878. december 3. 278. szám Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre...................4 „ Megjelenik »z ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Másonvirágzás. (Elbeszélés.) Írta Endrődi Sándor. (Folytatás.) Pedig hát Sárika nem volt hajlíthatatlan, csak nagyon számító és mód nélkül ravasz. Nem akarta olcsó áron eladni magát. Úgy tekintette a jelent, mint a melyen egy biztos jövőt kell felépítenie. Számot vetett magával ép úgy, mint viszonyaival, s midőn forró, örök szerelemről beszéltek neki: ő gondolataival takarékpénztári könyvecskéit olvasgatta vagy azon tűnődött, hogy mint lehetne könnyű szerrel megkettőztetni vagyonát? Imádói közt egy sem akadt, aki egészen felajánlotta volna magát, pedig Sárika erre várt. Eszményképe egy vagyonos, csinos férfi volt, az előkelő világból, aki őt, ha nem is nejének, de kedvesének fogadja, s mindent áldozzon értte. Az eszménykép azonban késett. Egyszer, sokára mégis megjelent, Várnay Kálmán alakjában. Az uj hódoló csinos barna fiatal ember volt, kellemes társalgó, merész udvarló s vagyonos. Becsvágyát s hiúságát felizgatták ama hírek, melyeket a societas ifjúsága Sárikáról uton-útfélen terjesztett, hogy — megközelíthetlen. Várnay mosolygott, mint a ki nevetségeseknek tartja az akadályokat s biztosnak győzelmét. Harmadik látogatása alkalmával igy szólt Sárikához : — Sárika! az ön udvarlóinak legnagyobb része úgy tűnik föl előttem, mintha majmokat látnék ugrándozni egy szép szobor körül. Meg vagyok arról győződve, hogy ön, mint eszes, okos lány, tisztában van velük, s tudja, mit tartson felőlük. De ha meg is töri őket, annál jobban boszantanak és feszélyeznek engem e léha alakok, e bábok ön körül. Én másképen szeretem magát és ezt bevallom most nyíltan, büszkén, hogy minél hamarabb hallhassam válaszát, mely kettőnk sorsa fölött határoz. Nem kérem nőül önt, mert ellensége vagyok minden házasságnak és Byronnel tartok, aki azt mondja, hogy a szerelemből úgy támad a házasság, mint a borból az ecet. Tökéletesen osztom annak az írónak a nézetét is, aki igen bölcsen írja valahol, hogy a házasság a szerelem sírja és a feleség kereszt rajta. Nem kérem tehát nőül önt, de legyen nekem kedvesem, mindenem. Én elég vagyonos vagyok arra, hogy jövőjét biztosítsam, s amim van, felajánlom szívesen. Szóljon, válaszoljon: akar e kedvesem lenni? Sárika nem volt hozzá szokva, hogy valaki ily merészen beszéljen vele, de Várnay nyílt, férfias hangjában még sem talált semmi sértőt, sőt épen a szokatlanság miatt kellemesen lepte meg. Lesütötte szemét s gondolkodott. — Megbízhatom az ön szavaiban, Kálmán ? — kérdé azután s elpirult. — Ahogy egy jellemes, lovagias férfi szavában bizni lehet, — válaszolt az bátran. — Úgy legyek hát én az ön kedvese, — szólt Sárika s engedte, hogy Kálmán boldog csókokkal borítsa el kezét és ajkait. E viszony, mely csakhamar nyílt titok lett, általános föltűnést és csodálkozást idézett elő a jeunesse dorée tagjai közt, sőt Várnay szerencsés diadalában sokan még boszorkányságot is láttak , gratuláltak neki s irigyelték. Irigyelhették is, mert boldog volt, s amit tett, nem bánta meg. Legalább egyelőre. Sárika pedig rajta volt, hogy fényesen éljen, hogy Kálmán szerelmét illőleg kizsákmányolja, bőkezűségét s pazarlásait hasznára fordítsa, szaporítsa a takarékpénztári könyveket és trillázott, táncolt hozzá vndoran, mint egy angyal, ki a bukásban nem szerencsétlenséget, de boldogságot és gyönyört talál. XVII. Sárika szerette Várnayt, de nem rajongott értte. Annyit azonban be kell ismerni, hogy hű volt hozzá és iparkodott mindent kedvére tenni. Nyilt játékot játszott előtte, nem csinált titkot semmiből. Az ajándékokat most már visszautasította, s az érkező szerelmes leveleket együtt olvasgatta kedvesével. Várnaynak nem lehetett semmi panasza és kifogása Sárika ellen. Csak egyet nem tudott kivinni nála. Hogy váljon meg a színpadtól, s mondjon búcsút művészetének. Sárika ezt is meg akarta tenni, s már egy ízben ott állt a színlapon a szomorú jelentés, hogy »utólszor lép föl«, de a nagy közönség oly ovációkkal fogadta, annyi koszorú röpült lábaihoz,, s a pályatársak oly megható beszédeket tartottak, hogy Sárika hangos zokogás közt kiáltott fel: »Nem! nem tudok megválni a művészettől!« És maradt. Várnay aztán nem is kísérlette meg többé lebeszélni őt róla. Sőt lassan kint kibékült azzal a gondolattal, hogy kedvese továbbra is megoszsza életét közte s a művészet között. Hiszen diadalai az ő diadalai voltak. S mily kéj volt az, mikor Sárika elmét zavaró, szemkápráztató s tüneményes lengései után kitört a tapsvihar, a harsány »bravo« és »éljen«-kiáltások! Kinak tapsolt a világ? Az ő kedvesének, az ő Sárikájának, akivel néhány pillanat múlva otthon lesz, s aki a zajos dicsőség után mosolyogva, kacagva fogja elmondani, neki: »Te vagy az én igazi dicsőségem, édes Kálmán!« és szeretőn, forrón megcsókolja majd. Sárika sok szép és nemes tulajdont fedezett fel Várnayban és ahelyett báár mint előre hitte,— kiábrándult volna belőle, mind jobban megszerette. — Tudod, kedvesem, — szólt hozzá egy ízben, — hogy még csak most kezdelek igazán szeretni ? Bennünk művésznőkben, kik annyi felületes hódolat tárgyai vagyunk s tapasztalatainkat a csalódások árán vásároljuk untalan, bennünk jól megfészkeli magát a gyanakodás ördöge, s hitetlennek vagyunk. De te olyan jó, oly gyöngéd, kedves vagy hozzám, hogy kezdek többé nem gyanakodni s szeretlek. Egészen rád bízom életemet, sorsomat, s úgy érzem, hogy te nem is hagysz el engem. Ugye nem ? — Nem hagylak el, Sárika, — válaszolt Kálmán, — sőt jobban együtt akarok veled lenni, mint bármikor. Uj lakást is fogadtam magunknak, és azt egészen a te ízlésed szerint rendeztettem be, hogy te, kis hercegnő, ott hozzád méltó kényelemben élhess csecsebecséid közt, Kálmánod mellett! Sárika tapsolt s végig röpködött a szobákon: — Te csak kifogyhatatlan vagy a jóságban és mindig tudsz nekem meglepetéseket szerezni! Mikor költözködünk oda ? — kérdé azután. — A jövő héten már ott lehetünk, ha nincs semmi ellenvetésed. — Oh! — válaszolt Sárika, — nekem semmiben sincs ellenvetésem ; azt teszem, amit te akarsz, engedelmes vagyok, mint egy jó feleség. — Maradj csak kedvesem! — fejezte be Várnay, s csókokkal hallgattatta el Sárikát. Az új lakás valóban megérdemelte, hogy Várnay előre bejelentse. Gazdagon, pazarul volt berendezve, — egy egész első emelet a Dunaparton, szőnyeges szobák uj mahagóni butorokkal, sárga damaszttal s kék selyemmel bevont kényelmes garnitúrák, nagy álló tükrök, szobrok, virágasztalok, gyönyörű metszetek a falakon, művészi faragású ruhaszekrények, melyekben új toillettek függtek, — szóval csupa meglepetés, gyönyörűség, oly ízléssel párosulva, mely méltán kápráztathatta Sárika szép szemét is. Az öltözőszoba plafondját ép úgy mint oldalfalait, keskeny tükörlapok borították. Sárikát egészen elérzékenyítette e pompa, s könyezve borait Kálmán keblére. Vannak szerelmek, melyeket hiúsággal kel táplálni, hogy el ne aludjanak. Várnay nem tartozott azok közé, kik túlbecsülik az élet illúzióit, s magukat hazugságokkal áltatják folytonosan. A nőket képteleneknek tartotta arra, hogy a férfiakkal gondolat és szellem tekintetében mérkőzhessenek, sőt meggyőződése volt, hogy hiúságuk ápolása az egyetlen eszköz, melylyel igazán le lehet őket bilincselni. Mikor Sárika komolyan akart valamiről beszélni vele, Várnay rögtön Madách e pár sorát idézte: Te csak virág lágy! Drága csecsebecs, Haszontalan, de szép s ez — érdeme! Esze ágában sem volt, hogy Sárikát, kiben pedig sok természetes jó tulajdonság volt, át akarta volna alakítani, vagy épen nevelni próbálta volna egy új élet számára ! így tetszett neki legjobban, ahogy volt, csecsebecsének szerette s kényeztette, mint egy gyermeket. Igaz, hogy Sárikának igen kellemesek voltak a meglepetések, s a pompa, mely körülvette, jól esett neki; de mégis sokszor érezte, hogy űr van szivében, mely még nincs betöltve és ezt az űrt a jólét fénye is egészen érintetlenül hagyta. (Folyt. köv.) Az idealista. (Elbeszélés.) Írta Turgenyeff Iván. (Folytatás.) E szavak után elhallgatott és visszatette fejét kimerülten a vánkosra, könnyű pir borult arcára és becsukódtak szemei. — Nem szabad sokat beszélnie, — szólt hozzám az ajtón ép csöndesen belépő Jelisséi. Mély csönd uralkodott körülöttünk. Nem hallottam a beteg nehéz lélekzeténél egyebet. Kinyitotta szemeit és megszólalt ismét: — Körülbelől két hete, hogy e városkában fekszem. Valószínűleg meghűtöttem magamat; a a kerületi orvos kezel; látni fogod őt; mesterségéhez értőnek látszik. És örülök is e bajnak, mert neki köszönhetem viszonttalálkozásunkat. E szavak kiejtése közben felém nyújta kezét. E kéz, egy pillanattal elébb hideg volt, mint a jég, s most égetett, mint a parázs. — Nos, és most beszélj magadról. Az ég tudja mennyi ideje, hogy nem láttuk egymást. Siettem kívánságának eleget tenni, ha csak azért is, hogy megakadályozzam őt a tovább beszélésben. Eleinte élénk figyelemmel hallgatott, azután vizet kért s ismét visszaesett vánkosára és behunyta szemeit. Kértem, pihenje ki magát és biztositom, hogy mindaddig el nem hagyom, míg állapota jobbra nem fordul, s hogy szobát bérelek e végből az övé mellett. — Szomorú egy tanya ez itt, — kezdé ismét, de én befogtam száját és eltávozom lábujjhegyen. Jelisséi követett. — Meghal — mondám ennek a hű szolgának ; — nem látod, hogy meg fog halni! ? Jelisséi egy kézmozdulatot tett és szomorúan hajtogatta fejét. Fogadtam egy szobát s visszatértem, megtudni, aluszik-el Passinkov. Ajtaja előtt egy magas, széles emberrel találkozom, a kinek felfújt, himlőhelyes arca a legmélyebb közönyösséget fejezte ki. Szemei dagadtak valának s ajkai fény lettek az álmosságtól. — Szabad önt kérdenem, uram, nem barátom orvosa-e ? Rám nézett és iparkodott szempilláit kinyitni, míg végre »igen«-nel válaszolt. — Nem lenne szíves, doktor úr, szobámba lépni egy pillanatra? Úgy hiszem, Ivanits Jakab aluszik, és én nagyon szeretnék bizonyosat tudni bajáról, amely engem felette nyugtalanít. — Örömmel, — hangzott válasza s lépkedett