Fővárosi Lapok 1879. január (1-25. szám)

1879-01-29 / 23. szám

Szerda, 1879. január 29. 23. szám Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre Negyedévre 8 frt. Megjelenik­­ ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, Barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Ne sírj, ne sírj ... Ne sírj, ne sírj, hogy elhagyatva halt meg, Hogy nem foghattad bé megtört szemét; Hogy nem volt senki, a ki ráboruljon, Még tartóztatva elálló szivét. Hogy nem volt kéz, mely a beteg fájdalmát Enyhitni, elsimítani tudhatá; Hogy nem volt senki, a ki a malasztnak Balzsam­ szavát enyhén rá hullatá. Hogy szemsugára oly idegen tájon, Nem a szerettek arcán törve meg: Alig ment nézni a nagy öröklétbe, Melynek talányitól a szív remeg. Hogy elhagyatva, hogy kisérő nélkül Ment a nagy útra, mindörökre el, És nem jó hír sem onnét soha többé, Hogy lelke mint ért a mennyekbe fel! Ne sirj, ne sirj, korlát van közénk vonva S azon túl már úgy sem kisérheted ; Annál fájóbban nézett volna vissza, Onnét utánad s még egyszer feléd. Elszánó éltét nem tarthattad vissza — Az örök­renddel harc lett volna ez, S halandó ebben soha­sem lehet győztes, A hant bármilyen kedves lényt fedez ! S a kín, mit érzett, midőn lelke elszállt, Magára hagyva itt e porhüvelyt, Egy kis parány csak a nagy örök­létből, Mit oda érve, rögtön elfelejt. S ne gondold, hogy kétkedve, elhagyatva, Remegve ment e nagy talány elé: Oh, hidd nekem, hogy ő a boldogságnak Üdvét előre tudta, izlelé. Mindenkinek van oda át szerettje, Ki őt fogadni tán eléje jó, Midőn itt lelke küzd a bús anyaggal S készül számára az uj szemfedő. Volt néki is, ki elébb szállt az égbe, S ki hőn szeretve most eléje jött. Nem vigasztalni, mert ott jobb világ van, De szállt örömmel, fölvezetni őt. Szállt fölvezetni, üdvözölni jöttét, S hirdetni mindazt, a­mit ott elér. Oh, láttad volna csak, mily könnyű szárnyon Szállt ő, s körül mily fényes volt a tér ! És látnád csak, hogy mily mosolygva néz rád. Mi néked mély titok, ő tudja fenn: Hogy nem megy senki elhagyatva által, Bármily magányban halt is ide lenn ! Majthényi Flóra: Könnyű fájdalmak. (Elbeszélés.) B. Büttner Júliától. (Folytatás.) — És mi okod volt neked arra, Miklós, hogy úgy járj a világba, mint a mesebeli szörnyeteg, keresve, hogy kit egyél meg, vagy igazabban: kit vegy el ? — Volt oka rá, édesem, nagy oka volt rá. Nem mentségül hozom fel, de lásd, ha egy férfi először szeret, és bármily prózai is legyen az az illető férfi, és a kis vörös kövér nő itt szünetet tart, erősen nézve a szoba átellenes falára, hol egy nem igen sikerült olajfestményen épen semmi megnéznivaló nincs, ha csak az a bágyadt világfájdalmas légy nem, mely a tanulmányfő arcán tragikus lassúsággal má­szik épen keresztül. Midőn a légy az arc közepén búsan megáll, Klára néni, mintha csak arra várt volna, tovább folytatja a mondatot: — bármily pró­zai legyen az a férfi, az első csalódás, melyet egy sze­retett, imádott lény hoz rá . . . — Az égre kérlek, édes néném, hagyd el azt a rettenetes szokást, ha valamit elbeszélsz, mindig leg­előbb is a mese pointe-ját mondani el ! Kím­éld ben­­nem a műértőt, a novellistát! Hogy nyithatsz egy ajtóstól a szobába, hisz akkor a novella vége okvet­len unalmassá lesz! — Talán másnak, Miklós, mert nekem nem unalmas, de szomorú lesz mindenkép ez a novella, mivel te eddig mindig azt állítottad, hogy senkit nem szerettél, csak engem, — s az ifjú nő még így beszél, halványnak és bánatosnak látszik. — Azt én is bizonyíthatom, Bóra, hisz tudod, hogy én neveltem őt, — szól bele Klára néni. — De, édes néném! — ha ő imádta azt a má­sik­a­t, akkor nemcsak hogy szerette, de sokkal job­ban szerette azt, mint engem ! — Nem hiszem, édesem, mert akkor nem sze­rethetne most téged. Kérdezd csak őt, képes lenne-e rólad lemondani s téged elfeledni, mint azt elfeledte ? — Semmi esetben, kedves kis feleségem, ha hallanám, hogy gúnyolsz, ha tudnám, hogy nem sze­retsz, sőt, ha hűtlen lennél hozzám, én még akkor is­­ mindig rabod lennék, ki lépteidet kisérném! És le nem mondanék arról, hogy a te körödben legyek, még ha elűznél magadtól! — Miklós komoly, érzel­mes hangon beszél, mialatt nagy kezeibe temeti neje parányi kis kezecskéit, de rögtön átcsap aztán szo­kott vidámságába. — Most pedig azt a novellát magam fogom el­beszélni, mert a szakembert borzasztón idegessé tesz­i az olyan kontárkodás, mint a minőt néném gyakorol. Hanem, kedvesem, hogy telkedben semmi gyanú ne maradjon a mi miatt félbeszakítsd ezt a megható történetet, melyet Klára néném oly édes kárörömmel vár, mivel drága öcscsére abban épen semmi dicső­ség nincs, — tehát, hogy Klára nénénket a tiszta gyönyörűségben ezután meg ne zavard, most előre, egész ünnepélyességgel kinyilatkoztatom, sőt esküvel is­ bizonyítom, hogy egész múltamban, nem volt ahhoz az igaz és mély szenvedélyhez csak megközelíthetőleg hasonló érzelem szívemben, mint a­mi azt most irán­tad egészen betölti! . . . S miután Miklós hallgatóságának érzékenyebb részét így megnyugtatta, borzas fejét a pamlag pár­náján kényelmesen elhelyezve, kijelenti, hogy a no­vellát, melyet most elbeszélni készül, egykor majd valamely lap számára papírra is fogja tenni, s ezért kéri a hallgatóságot, de különösen annak kevésbbé elnéző részét, kedves Klára nénjét, hogy bírálatát szokott tartózkodás nélküli modorában nyilvánítsa, mivel ismeri kedves nénjét, hogy a minő rossz elbe­szélő, és oly jó kritikus. A kis piros pozsgás nő ez ajánlat felett érzett örömét nem tudja teljesen elrejteni, mert öcscse di­lettáns irodalmi működésére csaknem oly büszke, min­t arra, hogy az Bórát nőül nyerte, s igy most kelleme­sen érintve fordúl Miklós felé, kegyes fejbólintással tudatva beleegyezését. — Annál is inkább óhajtom ezt, — folytatja rögtön csalfa mosolylyal a fiatal ember, mig szivarjá­nak füstjét csinos gyűrűkbe fújja a szoba tetőzete felé, — mivel uj művemet eddigi modoromtól eltérő­­leg akarom tartani. Közel kétévi hallgatás után méltán is várhatják pályatársaim és a közönség, hogy haladást mutassak fel, azért minden divatból kiment érzelmesség száműzve lesz abból, mert korunk ízlése, mely naponkint óriási léptekkel halad előre, nem tűri meg most már a felesleges cicomát. A meztelen erő és meztelen anyag most jelszavunk! S azon va­gyunk, hogy nemcsak kép és szobor, hanem vers és regény is, e szabás után készüljön, és mennél ódonabb­nak látszó nyerseséggel állítjuk elő, annál inkább meg lesz közelítve ama cél, újra felállítani az őstermé­szetet a maga valóságában, minden művelődési cikor­­nya nélkül. Azt hiszem, te is helyesled ez új irányt, néném ? — Mindenesetre, öcsém, midenesetre. Mert ha az a célotok: visszatérni az ősállat álláspontjára s ha azért dobtok félre minden műveltséget, finomabb érzelmet, szóban, tettben, erre a célra igen helyesnek találom ezt az irányt. Csak azt nem tudom, hogy med­dig akartok még visszafelé haladni ? Még hátrább a régibb korba, az ős-gombáknak vagy az ős-parányok­­nak, az ős-nyálkának vagy épen az ős-semminek ál­láspontjáig ? Ha Miklós el is fordítja arcát nénjétöl mig a lecke tart, de borzas fejének remegéséből lehet kö­vetkeztetni, mennyire mulattatja őt kis nénjének ha­ragja, s a nevetéstől elfojtott hangon hallatszik aztán a válasz is a pamlagról — Sajnállak, édes néném, — s Miklós itt szü­netet tart, de a világért sem fordúlna vissza nénje felé, — sajnállak, mondom, hogy nem hagyod magadat az uj áramlattól kimozdítani merev nézeteidből s tovább is csak­ az idealizmus savójával akarod lelke­det táplálni, most, mikor korunk serpenyőjében már a materializmus kövér ludai sülnek ? És csodálom, hogy megbotránkozol e haladáson, a­helyett hogy örvendenél, mikép mi már elég erősek vagyunk arra, hogy mindenféle felesleges nyűgöt, a­mit vallás, erkölcs, illem s több effélének neveznek, eldobjuk magunktól, mint haszontalan járszalagot, melyre többé nincs szükségünk! Ama polcra pedig, melyen eddig holmi istenek és más kisebb bálványok állottak, most mi­­közülünk ki-ki magát fogja felállítani és . . . — Tudod, Miklós, — vág hevesen szavába a piros kis nő, — hogy vitatkozni nem szokásom! — Miklós erre hirtelen visszafordul s komolyan rábólint fejével, mintha elhinné. — Igen, igen, nem szokásom! Mert én meghagyom mindenkinek a maga vélemé­nyét, a maga bolondságát, és ha te is olyan babyloni észszel akarsz a magad személyének templomot, oltárt építeni, mint a többi saját nagyságától megrészegült esztelen, akkor én ... ! akkor téged is szépen meg­hagylak a véleményednél, de itt is hagylak a magad bolondságára. Hanem Bórát is elviszem magammal, hogy te egyedül maradva, teljesen visszatérhess az ős­majmok szabad erkölcseihez. — Jaj, inkább lemondok arról, hogy megtérít­selek, néném! Inkább elfeledem, hogy magam vagyok a vég és a kezdet, csak ne vidd el nekem Bórát! Hanem azért még külön azzal a cukorba főtt ananász­eperrel is megjutalmazhatnál, néném, s ide tehetnéd egészen közelembe, hogy az elbeszélés hőse, a novella végén azzal megédesíthesse a múlt keserű emlékeit. De ha elveimet így áldozatul hozom is, a styl azért novellámban divatszerű lesz, a stylt legalább erősen megvédem! Kerülve kerülni fogok minden mélyet és magasat! Semmi érzelmesség! semmi a kedélyvilág­ból ! El velek! Minden ilyen díszítés nélkül lesz a tör­ténet ! Legyen a valóság az őt megillető antik mez­telenségben ! Ezzel a phrázissal végezve, Miklós újra el­helyezkedik a pamlagon s megkezdi elbeszélését. (Folyt. köv.) Szent Cecilia. (Olasz regény.) Irta A. Barrili. (Folytatás.) A szegény ember öltözete meghatározhatatlan téli divatot mutatott, annyira elnyűtt s foltos volt. A felső kabátnak valamikor fekete posztónak kellett lennie, de az egész sárga, zöld és csokoládé­színű

Next