Fővárosi Lapok 1879. január (1-25. szám)
1879-01-29 / 23. szám
Szerda, 1879. január 29. 23. szám Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre Negyedévre 8 frt. Megjelenik ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, Barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Ne sírj, ne sírj ... Ne sírj, ne sírj, hogy elhagyatva halt meg, Hogy nem foghattad bé megtört szemét; Hogy nem volt senki, a ki ráboruljon, Még tartóztatva elálló szivét. Hogy nem volt kéz, mely a beteg fájdalmát Enyhitni, elsimítani tudhatá; Hogy nem volt senki, a ki a malasztnak Balzsam szavát enyhén rá hullatá. Hogy szemsugára oly idegen tájon, Nem a szerettek arcán törve meg: Alig ment nézni a nagy öröklétbe, Melynek talányitól a szív remeg. Hogy elhagyatva, hogy kisérő nélkül Ment a nagy útra, mindörökre el, És nem jó hír sem onnét soha többé, Hogy lelke mint ért a mennyekbe fel! Ne sirj, ne sirj, korlát van közénk vonva S azon túl már úgy sem kisérheted ; Annál fájóbban nézett volna vissza, Onnét utánad s még egyszer feléd. Elszánó éltét nem tarthattad vissza — Az örökrenddel harc lett volna ez, S halandó ebben sohasem lehet győztes, A hant bármilyen kedves lényt fedez ! S a kín, mit érzett, midőn lelke elszállt, Magára hagyva itt e porhüvelyt, Egy kis parány csak a nagy öröklétből, Mit oda érve, rögtön elfelejt. S ne gondold, hogy kétkedve, elhagyatva, Remegve ment e nagy talány elé: Oh, hidd nekem, hogy ő a boldogságnak Üdvét előre tudta, izlelé. Mindenkinek van oda át szerettje, Ki őt fogadni tán eléje jó, Midőn itt lelke küzd a bús anyaggal S készül számára az uj szemfedő. Volt néki is, ki elébb szállt az égbe, S ki hőn szeretve most eléje jött. Nem vigasztalni, mert ott jobb világ van, De szállt örömmel, fölvezetni őt. Szállt fölvezetni, üdvözölni jöttét, S hirdetni mindazt, amit ott elér. Oh, láttad volna csak, mily könnyű szárnyon Szállt ő, s körül mily fényes volt a tér ! És látnád csak, hogy mily mosolygva néz rád. Mi néked mély titok, ő tudja fenn: Hogy nem megy senki elhagyatva által, Bármily magányban halt is ide lenn ! Majthényi Flóra: Könnyű fájdalmak. (Elbeszélés.) B. Büttner Júliától. (Folytatás.) — És mi okod volt neked arra, Miklós, hogy úgy járj a világba, mint a mesebeli szörnyeteg, keresve, hogy kit egyél meg, vagy igazabban: kit vegy el ? — Volt oka rá, édesem, nagy oka volt rá. Nem mentségül hozom fel, de lásd, ha egy férfi először szeret, és bármily prózai is legyen az az illető férfi, és a kis vörös kövér nő itt szünetet tart, erősen nézve a szoba átellenes falára, hol egy nem igen sikerült olajfestményen épen semmi megnéznivaló nincs, ha csak az a bágyadt világfájdalmas légy nem, mely a tanulmányfő arcán tragikus lassúsággal mászik épen keresztül. Midőn a légy az arc közepén búsan megáll, Klára néni, mintha csak arra várt volna, tovább folytatja a mondatot: — bármily prózai legyen az a férfi, az első csalódás, melyet egy szeretett, imádott lény hoz rá . . . — Az égre kérlek, édes néném, hagyd el azt a rettenetes szokást, ha valamit elbeszélsz, mindig legelőbb is a mese pointe-ját mondani el ! Kíméld bennem a műértőt, a novellistát! Hogy nyithatsz egy ajtóstól a szobába, hisz akkor a novella vége okvetlen unalmassá lesz! — Talán másnak, Miklós, mert nekem nem unalmas, de szomorú lesz mindenkép ez a novella, mivel te eddig mindig azt állítottad, hogy senkit nem szerettél, csak engem, — s az ifjú nő még így beszél, halványnak és bánatosnak látszik. — Azt én is bizonyíthatom, Bóra, hisz tudod, hogy én neveltem őt, — szól bele Klára néni. — De, édes néném! — ha ő imádta azt a másikat, akkor nemcsak hogy szerette, de sokkal jobban szerette azt, mint engem ! — Nem hiszem, édesem, mert akkor nem szerethetne most téged. Kérdezd csak őt, képes lenne-e rólad lemondani s téged elfeledni, mint azt elfeledte ? — Semmi esetben, kedves kis feleségem, ha hallanám, hogy gúnyolsz, ha tudnám, hogy nem szeretsz, sőt, ha hűtlen lennél hozzám, én még akkor is mindig rabod lennék, ki lépteidet kisérném! És le nem mondanék arról, hogy a te körödben legyek, még ha elűznél magadtól! — Miklós komoly, érzelmes hangon beszél, mialatt nagy kezeibe temeti neje parányi kis kezecskéit, de rögtön átcsap aztán szokott vidámságába. — Most pedig azt a novellát magam fogom elbeszélni, mert a szakembert borzasztón idegessé teszi az olyan kontárkodás, mint a minőt néném gyakorol. Hanem, kedvesem, hogy telkedben semmi gyanú ne maradjon a mi miatt félbeszakítsd ezt a megható történetet, melyet Klára néném oly édes kárörömmel vár, mivel drága öcscsére abban épen semmi dicsőség nincs, — tehát, hogy Klára nénénket a tiszta gyönyörűségben ezután meg ne zavard, most előre, egész ünnepélyességgel kinyilatkoztatom, sőt esküvel is bizonyítom, hogy egész múltamban, nem volt ahhoz az igaz és mély szenvedélyhez csak megközelíthetőleg hasonló érzelem szívemben, mint ami azt most irántad egészen betölti! . . . S miután Miklós hallgatóságának érzékenyebb részét így megnyugtatta, borzas fejét a pamlag párnáján kényelmesen elhelyezve, kijelenti, hogy a novellát, melyet most elbeszélni készül, egykor majd valamely lap számára papírra is fogja tenni, s ezért kéri a hallgatóságot, de különösen annak kevésbbé elnéző részét, kedves Klára nénjét, hogy bírálatát szokott tartózkodás nélküli modorában nyilvánítsa, mivel ismeri kedves nénjét, hogy a minő rossz elbeszélő, és oly jó kritikus. A kis piros pozsgás nő ez ajánlat felett érzett örömét nem tudja teljesen elrejteni, mert öcscse dilettáns irodalmi működésére csaknem oly büszke, mint arra, hogy az Bórát nőül nyerte, s igy most kellemesen érintve fordúl Miklós felé, kegyes fejbólintással tudatva beleegyezését. — Annál is inkább óhajtom ezt, — folytatja rögtön csalfa mosolylyal a fiatal ember, mig szivarjának füstjét csinos gyűrűkbe fújja a szoba tetőzete felé, — mivel uj művemet eddigi modoromtól eltérőleg akarom tartani. Közel kétévi hallgatás után méltán is várhatják pályatársaim és a közönség, hogy haladást mutassak fel, azért minden divatból kiment érzelmesség száműzve lesz abból, mert korunk ízlése, mely naponkint óriási léptekkel halad előre, nem tűri meg most már a felesleges cicomát. A meztelen erő és meztelen anyag most jelszavunk! S azon vagyunk, hogy nemcsak kép és szobor, hanem vers és regény is, e szabás után készüljön, és mennél ódonabbnak látszó nyerseséggel állítjuk elő, annál inkább meg lesz közelítve ama cél, újra felállítani az őstermészetet a maga valóságában, minden művelődési cikornya nélkül. Azt hiszem, te is helyesled ez új irányt, néném ? — Mindenesetre, öcsém, midenesetre. Mert ha az a célotok: visszatérni az ősállat álláspontjára s ha azért dobtok félre minden műveltséget, finomabb érzelmet, szóban, tettben, erre a célra igen helyesnek találom ezt az irányt. Csak azt nem tudom, hogy meddig akartok még visszafelé haladni ? Még hátrább a régibb korba, az ős-gombáknak vagy az ős-parányoknak, az ős-nyálkának vagy épen az ős-semminek álláspontjáig ? Ha Miklós el is fordítja arcát nénjétöl mig a lecke tart, de borzas fejének remegéséből lehet következtetni, mennyire mulattatja őt kis nénjének haragja, s a nevetéstől elfojtott hangon hallatszik aztán a válasz is a pamlagról — Sajnállak, édes néném, — s Miklós itt szünetet tart, de a világért sem fordúlna vissza nénje felé, — sajnállak, mondom, hogy nem hagyod magadat az uj áramlattól kimozdítani merev nézeteidből s tovább is csak az idealizmus savójával akarod lelkedet táplálni, most, mikor korunk serpenyőjében már a materializmus kövér ludai sülnek ? És csodálom, hogy megbotránkozol e haladáson, ahelyett hogy örvendenél, mikép mi már elég erősek vagyunk arra, hogy mindenféle felesleges nyűgöt, amit vallás, erkölcs, illem s több effélének neveznek, eldobjuk magunktól, mint haszontalan járszalagot, melyre többé nincs szükségünk! Ama polcra pedig, melyen eddig holmi istenek és más kisebb bálványok állottak, most miközülünk ki-ki magát fogja felállítani és . . . — Tudod, Miklós, — vág hevesen szavába a piros kis nő, — hogy vitatkozni nem szokásom! — Miklós erre hirtelen visszafordul s komolyan rábólint fejével, mintha elhinné. — Igen, igen, nem szokásom! Mert én meghagyom mindenkinek a maga véleményét, a maga bolondságát, és ha te is olyan babyloni észszel akarsz a magad személyének templomot, oltárt építeni, mint a többi saját nagyságától megrészegült esztelen, akkor én ... ! akkor téged is szépen meghagylak a véleményednél, de itt is hagylak a magad bolondságára. Hanem Bórát is elviszem magammal, hogy te egyedül maradva, teljesen visszatérhess az ősmajmok szabad erkölcseihez. — Jaj, inkább lemondok arról, hogy megtérítselek, néném! Inkább elfeledem, hogy magam vagyok a vég és a kezdet, csak ne vidd el nekem Bórát! Hanem azért még külön azzal a cukorba főtt ananászeperrel is megjutalmazhatnál, néném, s ide tehetnéd egészen közelembe, hogy az elbeszélés hőse, a novella végén azzal megédesíthesse a múlt keserű emlékeit. De ha elveimet így áldozatul hozom is, a styl azért novellámban divatszerű lesz, a stylt legalább erősen megvédem! Kerülve kerülni fogok minden mélyet és magasat! Semmi érzelmesség! semmi a kedélyvilágból ! El velek! Minden ilyen díszítés nélkül lesz a történet ! Legyen a valóság az őt megillető antik meztelenségben ! Ezzel a phrázissal végezve, Miklós újra elhelyezkedik a pamlagon s megkezdi elbeszélését. (Folyt. köv.) Szent Cecilia. (Olasz regény.) Irta A. Barrili. (Folytatás.) A szegény ember öltözete meghatározhatatlan téli divatot mutatott, annyira elnyűtt s foltos volt. A felső kabátnak valamikor fekete posztónak kellett lennie, de az egész sárga, zöld és csokoládészínű