Fővárosi Lapok 1879. január (1-25. szám)

1879-01-14 / 10. szám

túlizgatottság uralma alatt, melyhez hasonlót azelőtt­­ soha sem éreztem. Nyílsebességgel futottam Margue­­ritehoz, azt sem tudva, mit fogok majd neki mondani, sem arra nem gondolva, várjon minő fogadtatásban részesülök. A cselédek, kétségkívül elrémülve dúlt arcom­tól, csak nagynehezen, némi ellenvetések után bocsá­tottak be a szalonba, kérve, hogy kissé várakoz­zam ott. Magamra hagyatva, kezdtem rendezni eszméi­met , de a gondolatok minden összefüggés nélkül kó­vályogtak agyamban. — Vájjon szeret-e még? Vájjon nem boldogta­lan ő is? Vájjon nem hódíthatom-e el férjétől? Egyszerre gyermekek hangja hatott a fülembe. Az ajtó föltárult s Margit lépett be. Én vonakodtam a cselédek előtt magamat megnevezni, de a nő, a­mint megpillantott, a megle­petés hangján kiáltott föl: — On — Maubert André! . . On itt! Marguerite könnyen rám ismert. De, oh, meny­nyire megváltozott ő ! Az a karcsú fiatal lány, kinek képét én megőriztem szívemben, most már terjedel­mes, elhízott alak volt. Nem lebegett többé ajkán az a mosoly sem, mely arcát egykor oly igen eleve­nítő , most ez arc nyugodt, csaknem komor kifeje­­zésű volt. A­mint zavaromat és megütközésemet látta, — kétségkívül gyanítva meggondolatlan hóbortomat is, mely ide vezetett, — felém vezette két leánykáját, kik addig félénken rejtőztek el mögötte. — íme, apróbb leánykáim . . . És midőn én e gyermekeket szótlanul, mozdu­latlant bámultam, Marguerite a rosszul palástolt büszkeség hangján folytatá: — Van még egy harmadik leányom is, nagyobb mint ezek, meg egy fiam, a­ki maholnap tizenkét éves lesz. Lesütöm a fejemet s hogy sodromból egészen ki ne jöjjek, elkezdtem az apróságokat cirógatni és nyájasan enyelegtem velek. Nemsokára aztán vidám, erőteljes hangot hal­lottam fölharsanni: — Ni­ni! a kis öreg! E kiáltásra megrezzentem. Mily emlék! Gabriel lépett be. Margit legott férje elé sietett, karjai közé veté magát s keblére hajtá a fejét, ekkér válaszolván a hozzája intézett néma kérdésre, melyet az én meg­jelenésem jelzett neki. A férj, úgy látszott, szintén megértette azt, mert mosolygott. A zavar és feszültség, melyet közlünk e meg­gondolatlan látogatásom előidézett, kölcsönös volt s én lehetőleg rövidre szabtam ott idézésemet. A múl­­takat egyetlenegy szóval sem említették s én sem akartam semmi oly kérdést intézni hozzá­juk, mely őket netalán kellemetlenül érinthette volna. Mihelyt az illem megsértése nélkül távozhat­tam, búcsút vettem tőlök. Mikor a Marguerite keze a kezemben volt, azt hittem — vagy az egész talán csupán az illúzió csalfa játéka volt — azt hittem, mintha gyöngéd szorítását éreztem volna. Izgalmat tanúsított irántam s az utósó vigaszt nem akarta tőlem megtagadni! Inkább elcso­dálkozva, semmint szomorúan váltam meg tőlök. Magányomban elfeledtem az éveket számítgatni és ime kit találtam föl újra Margueriteban ? Család­anyát, csaknem élemedett nőt láttam immár abban a Margueriteban, kihez ifjúságom emlékei fűződtek ! De hát én is megvénültem volna? A­mint nem suhant el nyomtalanul az idő Mar­guerite fölött, úgy engem sem hagyott érintetlenül. Egyszerre valóságos düh szállta meg a szí­vemet. — Megvénültem, mielőtt fiatal lehettem volna Nem, ez lehetetlen!.. A szerelem, igaz, elpárolgott, de, hála istennek, az életkedv még fönmaradt szá­momra ! Páris népe vidáman végezett be egy verőfényes szép nyári napot; a lenyugvó nap a szürkületnek engedvén helyet, a bál- és zenetermekben fölgyujtoga­­ták a lampionokat s fölharsant a zenekar a Champs- Élysées üde, zöld lombjai alatt; mindenütt zaj és vidámság uralkodott. Ama nyári enyhe esték egyike volt ez, melyeken szivünk örömtől, kéjes érzettől dobog föl. A szerelmesek párosával jártak-keltek a vig zaj­ban mulatozó tömegben, míg én — ámbár megnyer­tem azt a szabadságot, mely után oly sokszor sóvá­rogtam, — hideg, érzéketlen maradtam, teljességgel nem tudva föléleszteni lelkemben az ifjúság hevét. Sokáig bolyongtam szerte, míg végre bementem egyik keresettebb étterembe, ama reményben, hogy egy pár üveg borban föltalálhatom azt a szikrát, mely engem fölelevenít és visszaad az életnek. A közelem­ben levő asztalokat fiatal emberek és hölgyek foglal­ták el s én némi vigasztalódást éreztem, midőn velem szemben egy szürkülő fejet pillantok meg . . . Figyel­mesebben kezdtem vizsgálni. Saját fejem volt, melyet az átellenben levő nagy tükör rajzolt elém. Ezüst szálakkal vegyes szakálamat s deres hajamat soha sem vettem észre ama zord lakásban, a hol laktam, melyben minden oly ódon volt s minden öszhangban látszott lenni a bútorokkal, az eszmékkel és a lakók­kal! Hirtelenében számítást tettem ujjaimon, mit azelőtt soha sem cselekedtem. Negyvenéves voltam, de ötvennek látszottam! .. Fölkeltem, a nélkül hogy az elém tálalt étkeket csak érintettem volna s hazafelé indultam a maraisi után, most tudva már, hogy kifogytam az időből. Történetem idáig terjed. Öreg maradtam, mint azelőtt is voltam. Meghalok, — adná isten mielébb, mert az élet, melyet számomra egyengettek, nagyon szomorú, nagyon sivár, — meghalok, a nélkül hogy fiatal lettem volna, én, a gyermekségem óta öreg. Újkéri, Szent-Pétervár, ii. Szent-Pétervár igen nagy kiterjedésű helyet foglal el, mert a már beépített részek valami ötven négyszög versztnyi térséget vesznek igénybe. Tehát az orosz főváros lakossága, mely jelenleg valami hatszáz­ezer lélekre megy, igen kényelmesen lakik és legke­­vésbbé sincs összeszorítva. Valódi hazája is e város a nagytérfogatú és a nagyarányú államépületeknek,laktanyáknak és magán­palotáknak. A legnagyobb épületek közé tartoznak a hajóhadi palota, a cári várkastély és az első hadapródi laktanya, melyek csak egy folyóág által vannak egy­mástól elválasztva és mégis oly roppant hosszú sort képeznek, hogy annak egyik végétől a másikig juthatni, valami félórai gyaloglásba kerül. Ilyenek az orosz fő­város épületeinek arányai. Az utcai élet legélénkebb a három nagy sétá­nyon : az angol rakparton, a nyári kertben és a hajó­hadi palota kettős fasora alatt, de mindenekfölött a Nyevszki-Proszpekten. A mi Párisnak a Hue de Rivoli, Nápolynak a a Toledo­ut, Berlinnek az Unter den Linden és a Grosse Friedrich-Strasse, Bécsnek pedig a Ring és a mivé Budapest számára a sugárút lesz, az, sőt még mindezeknél több, Szent-Pétervárnak a Nyevszki- Proszpekt, az orosz főváros legnagyobb büszkesége és sajátlagossága. Ez a vonal az Alexander-Nyevszki zárdától vezet egyenes irányban, mely csakis a vége felé képez egy kis szögletet, négy verszt hosszan a hajóhadi palota elé. E gyönyörű panorámát mutató út egymásután metszi át a város szegény negyedeit, hogy a Fontankához (a Neva egyik ága) érkezvén és annak Anicskov nevű hídján áthaladván, kitárja sze­münk elé az orosz főváros legpazarabb fényben úszó részét. A Fontankától a hajóhadi palota karcsú, ara­nyozott tornyáig terjedő része a Nyevszki-Proszpekt­­nak, kábító benyomást gyakorol ránk a gazdag, válto­zatos utcai kép által. Itt hullámzik délben 12-től 2-ig az orosz főváros társadalmi köreinek szine-java, vagy sétálva vagy kocsikázva. A széles út előkelőbb, kere­settebb és így természetesen gazdagabb bolt-kiraka­tokkal is bíró oldala: az északi. A világtáték nagy szerepet játszik az orosz fővárosban, mert például az említett északi oldalra süt a séta ideje alatt a tavaszi és az őszi napfény.* Szent-Pétervár a férfiak városa, (részben a rop­pant nagyszámú mintegy hatvanezer főnyi helyőrség következtében is,) mert a nők valami százezerrel van­nak kisebbségben, a. lakosság az óriási mrovatom száz népialapol toborozta össze magát, melyek negyvenhárom külön­böző nyelven beszélnek. Ezekhez járulnak azután az idegen nemzetek képviselői, kik között legszámosab­bak a túlnyomó, nagyrészben evangélikus németek. A lakosság nagy zömét azonban maguk az oroszok ké­pezik. Általánosan még mindig három »ágát« szokás megkülönböztetni az orosz nemzetnek a nagy-oroszt, a kis- vagy vörös oroszt (rusnyák vagy ruthén) és a fehér­oroszokat. Ez azonban hibás beosztás. Nap­jainkban a saját irodalommal bíró nyelv az a megkü­lönböztető jel, mely Közép-Európa nemzeteit egymás­tól a legjobban megkülönbözteti, mert a faji különb­ség bizony ma már alig-alig létezik. A nápolyi és a norvég, az északi skót és a szigeti-görög között talán még van bizonyos élesebb, jobban szembetűnő faji különbség, ámde Közép-Európa nemzetei között — nagy általánosságban tekintve a dolgot — bizonyára nincs már. Egy gőzfürdőben például igen bajos volna különbséget tenni a párisi, kölni, bécsi, budapesti, varsói és moszkvai születésűek között. Ha tehát az önálló nyelvet veszszük tekintetbe, akkor »fehér­oroszok« ma már nincsenek, mert nagy­orosz és kis-orosz (rusnyák) nyelv létezik, de fehér­orosz nyelvről, melyet beszélnének, mi legalább nem bírunk tudomással. Ámde nemcsak nyelvére nézve olvadt be az egykori fehér­orosz nagyobbára a nagy- és kisebb részben a kis-orosz elembe, hanem fajilag is annyira elvegyült azokkal, hogy téves állítás az, ha még ma is fehér­oroszokról külön akarunk beszélni. A fehér­orosz név megvan napjainkban is, csakhogy azt nem az egykori, ily nevű orosz népág megjelölésére alkalmazzák, hanem a nagy-oroszokéra kiket ekkér különböztetnek meg a vörös (kis) oroszoktól. Az egykori fehér­orosz ág — mint mondtuk — tökéletesen beolvadt jobbára a nagy orosz elembe, ámde nem egyszerre, hanem oly fokozatosan, a­mily mérvben a lengyel királyságtól (mert nagyobb része lengyel alattvaló volt az újkor első évszázadaiban) el­szakították a nagyoroszok. Egyébiránt a cárok külföldön gyakran használt elnevezése: »fehér cár«, szintén csak a mellett bizonyít, hogy az egykori fehér­oroszok nagyobb része abba az elembe olvadt, s nevét is annak adta oda, mely ma Oroszország vezérnépét képezi; ez pedig a moszkovita vagy nagy-orosz. Az egykori fehér­oroszok csak úgy nem képez­nek ma már önálló nemzetiséget, mint a kozákok nem, kik közül a doniak a nagy-orosz, a fekete-tengermel­­lékiek pedig a rusnyák nyelvet beszélik. E xil ter Dorzaszto ugyan özent-retervaimi, mer gyakran harminc foknyira is alászáll a hévmérő, de azért mégsem oly állandóan hideg, mint a sokkal inkább délre fekvő Moszkvában, hol igen gyakran megtörténik, hogy a fagy minden legcsekélyebb enge­dés nélkül öt héten át tart. A fehér márványból készült sok épület, azoknak kecses korinthusi pillérei vagy nehézkesebb bizánci oszlopai, a karcsú dáriai oszlopsorok és a szellős, nyílt előcsarnokok persze szomorúan, mintegy a hi­degtől dideregni látszanak akkor, midőn a harminc foknyi hidegség ragyogó jegecekké fagyasztja rájuk a párázatokat; de ha beköszöntenek a nyár hosszú nap­jai, midőn a nap tizennyolc órán keresztül aranyozza be meleg sugaraival a vakító fehérségű márvány épü­leteket, akkor látjuk csak igazán, mily páratlan kin­cset bír az orosz főváros ama nagyszerű épületekben, melyek a remek Hellasz legnemesebb palota-stiljeit oly rendkívüli nagy számban elevenítették föl a cárok székvárosában, a minőben az sehol másutt nem talál­ható az egész világon. Az évszakok változtával az orosz főváros is mintegy kicserélődik. A­ki csak télen jut Szent-Pétervárra, midőn a városok külképét hó borítja el, többé-kevésbbé egyala­­kúvá téve a legelőkelőbb utcákat is a kevésbbé láto­gatottakkal, az csak alig ismerne rá arra a Szent- Pétervárra, mely egy meleg júliusi nap után az észak világos éjét arra használja föl, hogy magát ezer­nyi gondolában, ladikban, sajkában és apró vitorláson a Néva habjain ringassa s enyhülést szívjon a felséges és illatos, üde szellőiből. Ilyenkor kell látni Szent-Pétervárt, hogy fogal­munk legyen egy nagyszerű éjről. Egy világos júliusi éj az orosz fővárosban, ha azt a habokon könnyedén tovasikló gondolában töltjük a Néva ragyogó víz­tükrén, oly fenséges, oly nagyszerű, oly elbájoló és megragadó, hogy ahhoz képest Velence lagúnáinak éji élvezetei is egészen eltűnnek. A nap búcsúzóban van, végsugaraival bíbor­­színbe burkolva az orosz metropól számtalan tornyá­nak gazdagon aranyozott ékítményeit és nagy, kettős keresztjeit. A Néva ágakon és csatornákon úszkáló vízi járművek százai rohamosan sokszorozzák meg számukat, mert mindenki siet ladikra szállani, hogy a pompás ércek legalább is felét a tükörsima Néván álmodja át ébren, a csillagok ezreinek rezgő fénye mellett. Egyik ladik a másikat űzi, a gazdag kereskedők gondolái nehéz szőnyegekkel vannak leterítve és gyakran hat-, sőt nyolc­evezős is hajtja, míg az orosz kézmivesnek vagy pedig szatócsnak egyszerű ladikocs­­káját csak a kormánylapáttal tartja haladásban a

Next