Fővárosi Lapok 1879. január (1-25. szám)
1879-01-14 / 10. szám
túlizgatottság uralma alatt, melyhez hasonlót azelőtt soha sem éreztem. Nyílsebességgel futottam Margueritehoz, azt sem tudva, mit fogok majd neki mondani, sem arra nem gondolva, várjon minő fogadtatásban részesülök. A cselédek, kétségkívül elrémülve dúlt arcomtól, csak nagynehezen, némi ellenvetések után bocsátottak be a szalonba, kérve, hogy kissé várakozzam ott. Magamra hagyatva, kezdtem rendezni eszméimet , de a gondolatok minden összefüggés nélkül kóvályogtak agyamban. — Vájjon szeret-e még? Vájjon nem boldogtalan ő is? Vájjon nem hódíthatom-e el férjétől? Egyszerre gyermekek hangja hatott a fülembe. Az ajtó föltárult s Margit lépett be. Én vonakodtam a cselédek előtt magamat megnevezni, de a nő, amint megpillantott, a meglepetés hangján kiáltott föl: — On — Maubert André! . . On itt! Marguerite könnyen rám ismert. De, oh, menynyire megváltozott ő ! Az a karcsú fiatal lány, kinek képét én megőriztem szívemben, most már terjedelmes, elhízott alak volt. Nem lebegett többé ajkán az a mosoly sem, mely arcát egykor oly igen elevenítő , most ez arc nyugodt, csaknem komor kifejezésű volt. Amint zavaromat és megütközésemet látta, — kétségkívül gyanítva meggondolatlan hóbortomat is, mely ide vezetett, — felém vezette két leánykáját, kik addig félénken rejtőztek el mögötte. — íme, apróbb leánykáim . . . És midőn én e gyermekeket szótlanul, mozdulatlant bámultam, Marguerite a rosszul palástolt büszkeség hangján folytatá: — Van még egy harmadik leányom is, nagyobb mint ezek, meg egy fiam, aki maholnap tizenkét éves lesz. Lesütöm a fejemet s hogy sodromból egészen ki ne jöjjek, elkezdtem az apróságokat cirógatni és nyájasan enyelegtem velek. Nemsokára aztán vidám, erőteljes hangot hallottam fölharsanni: — Nini! a kis öreg! E kiáltásra megrezzentem. Mily emlék! Gabriel lépett be. Margit legott férje elé sietett, karjai közé veté magát s keblére hajtá a fejét, ekkér válaszolván a hozzája intézett néma kérdésre, melyet az én megjelenésem jelzett neki. A férj, úgy látszott, szintén megértette azt, mert mosolygott. A zavar és feszültség, melyet közlünk e meggondolatlan látogatásom előidézett, kölcsönös volt s én lehetőleg rövidre szabtam ott idézésemet. A múltakat egyetlenegy szóval sem említették s én sem akartam semmi oly kérdést intézni hozzájuk, mely őket netalán kellemetlenül érinthette volna. Mihelyt az illem megsértése nélkül távozhattam, búcsút vettem tőlök. Mikor a Marguerite keze a kezemben volt, azt hittem — vagy az egész talán csupán az illúzió csalfa játéka volt — azt hittem, mintha gyöngéd szorítását éreztem volna. Izgalmat tanúsított irántam s az utósó vigaszt nem akarta tőlem megtagadni! Inkább elcsodálkozva, semmint szomorúan váltam meg tőlök. Magányomban elfeledtem az éveket számítgatni és ime kit találtam föl újra Margueriteban ? Családanyát, csaknem élemedett nőt láttam immár abban a Margueriteban, kihez ifjúságom emlékei fűződtek ! De hát én is megvénültem volna? Amint nem suhant el nyomtalanul az idő Marguerite fölött, úgy engem sem hagyott érintetlenül. Egyszerre valóságos düh szállta meg a szívemet. — Megvénültem, mielőtt fiatal lehettem volna Nem, ez lehetetlen!.. A szerelem, igaz, elpárolgott, de, hála istennek, az életkedv még fönmaradt számomra ! Páris népe vidáman végezett be egy verőfényes szép nyári napot; a lenyugvó nap a szürkületnek engedvén helyet, a bál- és zenetermekben fölgyujtogaták a lampionokat s fölharsant a zenekar a Champs- Élysées üde, zöld lombjai alatt; mindenütt zaj és vidámság uralkodott. Ama nyári enyhe esték egyike volt ez, melyeken szivünk örömtől, kéjes érzettől dobog föl. A szerelmesek párosával jártak-keltek a vig zajban mulatozó tömegben, míg én — ámbár megnyertem azt a szabadságot, mely után oly sokszor sóvárogtam, — hideg, érzéketlen maradtam, teljességgel nem tudva föléleszteni lelkemben az ifjúság hevét. Sokáig bolyongtam szerte, míg végre bementem egyik keresettebb étterembe, ama reményben, hogy egy pár üveg borban föltalálhatom azt a szikrát, mely engem fölelevenít és visszaad az életnek. A közelemben levő asztalokat fiatal emberek és hölgyek foglalták el s én némi vigasztalódást éreztem, midőn velem szemben egy szürkülő fejet pillantok meg . . . Figyelmesebben kezdtem vizsgálni. Saját fejem volt, melyet az átellenben levő nagy tükör rajzolt elém. Ezüst szálakkal vegyes szakálamat s deres hajamat soha sem vettem észre ama zord lakásban, a hol laktam, melyben minden oly ódon volt s minden öszhangban látszott lenni a bútorokkal, az eszmékkel és a lakókkal! Hirtelenében számítást tettem ujjaimon, mit azelőtt soha sem cselekedtem. Negyvenéves voltam, de ötvennek látszottam! .. Fölkeltem, a nélkül hogy az elém tálalt étkeket csak érintettem volna s hazafelé indultam a maraisi után, most tudva már, hogy kifogytam az időből. Történetem idáig terjed. Öreg maradtam, mint azelőtt is voltam. Meghalok, — adná isten mielébb, mert az élet, melyet számomra egyengettek, nagyon szomorú, nagyon sivár, — meghalok, a nélkül hogy fiatal lettem volna, én, a gyermekségem óta öreg. Újkéri, Szent-Pétervár, ii. Szent-Pétervár igen nagy kiterjedésű helyet foglal el, mert a már beépített részek valami ötven négyszög versztnyi térséget vesznek igénybe. Tehát az orosz főváros lakossága, mely jelenleg valami hatszázezer lélekre megy, igen kényelmesen lakik és legkevésbbé sincs összeszorítva. Valódi hazája is e város a nagytérfogatú és a nagyarányú államépületeknek,laktanyáknak és magánpalotáknak. A legnagyobb épületek közé tartoznak a hajóhadi palota, a cári várkastély és az első hadapródi laktanya, melyek csak egy folyóág által vannak egymástól elválasztva és mégis oly roppant hosszú sort képeznek, hogy annak egyik végétől a másikig juthatni, valami félórai gyaloglásba kerül. Ilyenek az orosz főváros épületeinek arányai. Az utcai élet legélénkebb a három nagy sétányon : az angol rakparton, a nyári kertben és a hajóhadi palota kettős fasora alatt, de mindenekfölött a Nyevszki-Proszpekten. A mi Párisnak a Hue de Rivoli, Nápolynak a a Toledout, Berlinnek az Unter den Linden és a Grosse Friedrich-Strasse, Bécsnek pedig a Ring és a mivé Budapest számára a sugárút lesz, az, sőt még mindezeknél több, Szent-Pétervárnak a Nyevszki- Proszpekt, az orosz főváros legnagyobb büszkesége és sajátlagossága. Ez a vonal az Alexander-Nyevszki zárdától vezet egyenes irányban, mely csakis a vége felé képez egy kis szögletet, négy verszt hosszan a hajóhadi palota elé. E gyönyörű panorámát mutató út egymásután metszi át a város szegény negyedeit, hogy a Fontankához (a Neva egyik ága) érkezvén és annak Anicskov nevű hídján áthaladván, kitárja szemünk elé az orosz főváros legpazarabb fényben úszó részét. A Fontankától a hajóhadi palota karcsú, aranyozott tornyáig terjedő része a Nyevszki-Proszpektnak, kábító benyomást gyakorol ránk a gazdag, változatos utcai kép által. Itt hullámzik délben 12-től 2-ig az orosz főváros társadalmi köreinek szine-java, vagy sétálva vagy kocsikázva. A széles út előkelőbb, keresettebb és így természetesen gazdagabb bolt-kirakatokkal is bíró oldala: az északi. A világtáték nagy szerepet játszik az orosz fővárosban, mert például az említett északi oldalra süt a séta ideje alatt a tavaszi és az őszi napfény.* Szent-Pétervár a férfiak városa, (részben a roppant nagyszámú mintegy hatvanezer főnyi helyőrség következtében is,) mert a nők valami százezerrel vannak kisebbségben, a. lakosság az óriási mrovatom száz népialapol toborozta össze magát, melyek negyvenhárom különböző nyelven beszélnek. Ezekhez járulnak azután az idegen nemzetek képviselői, kik között legszámosabbak a túlnyomó, nagyrészben evangélikus németek. A lakosság nagy zömét azonban maguk az oroszok képezik. Általánosan még mindig három »ágát« szokás megkülönböztetni az orosz nemzetnek a nagy-oroszt, a kis- vagy vörös oroszt (rusnyák vagy ruthén) és a fehéroroszokat. Ez azonban hibás beosztás. Napjainkban a saját irodalommal bíró nyelv az a megkülönböztető jel, mely Közép-Európa nemzeteit egymástól a legjobban megkülönbözteti, mert a faji különbség bizony ma már alig-alig létezik. A nápolyi és a norvég, az északi skót és a szigeti-görög között talán még van bizonyos élesebb, jobban szembetűnő faji különbség, ámde Közép-Európa nemzetei között — nagy általánosságban tekintve a dolgot — bizonyára nincs már. Egy gőzfürdőben például igen bajos volna különbséget tenni a párisi, kölni, bécsi, budapesti, varsói és moszkvai születésűek között. Ha tehát az önálló nyelvet veszszük tekintetbe, akkor »fehéroroszok« ma már nincsenek, mert nagyorosz és kis-orosz (rusnyák) nyelv létezik, de fehérorosz nyelvről, melyet beszélnének, mi legalább nem bírunk tudomással. Ámde nemcsak nyelvére nézve olvadt be az egykori fehérorosz nagyobbára a nagy- és kisebb részben a kis-orosz elembe, hanem fajilag is annyira elvegyült azokkal, hogy téves állítás az, ha még ma is fehéroroszokról külön akarunk beszélni. A fehérorosz név megvan napjainkban is, csakhogy azt nem az egykori, ily nevű orosz népág megjelölésére alkalmazzák, hanem a nagy-oroszokéra kiket ekkér különböztetnek meg a vörös (kis) oroszoktól. Az egykori fehérorosz ág — mint mondtuk — tökéletesen beolvadt jobbára a nagy orosz elembe, ámde nem egyszerre, hanem oly fokozatosan, amily mérvben a lengyel királyságtól (mert nagyobb része lengyel alattvaló volt az újkor első évszázadaiban) elszakították a nagyoroszok. Egyébiránt a cárok külföldön gyakran használt elnevezése: »fehér cár«, szintén csak a mellett bizonyít, hogy az egykori fehéroroszok nagyobb része abba az elembe olvadt, s nevét is annak adta oda, mely ma Oroszország vezérnépét képezi; ez pedig a moszkovita vagy nagy-orosz. Az egykori fehéroroszok csak úgy nem képeznek ma már önálló nemzetiséget, mint a kozákok nem, kik közül a doniak a nagy-orosz, a fekete-tengermellékiek pedig a rusnyák nyelvet beszélik. E xil ter Dorzaszto ugyan özent-retervaimi, mer gyakran harminc foknyira is alászáll a hévmérő, de azért mégsem oly állandóan hideg, mint a sokkal inkább délre fekvő Moszkvában, hol igen gyakran megtörténik, hogy a fagy minden legcsekélyebb engedés nélkül öt héten át tart. A fehér márványból készült sok épület, azoknak kecses korinthusi pillérei vagy nehézkesebb bizánci oszlopai, a karcsú dáriai oszlopsorok és a szellős, nyílt előcsarnokok persze szomorúan, mintegy a hidegtől dideregni látszanak akkor, midőn a harminc foknyi hidegség ragyogó jegecekké fagyasztja rájuk a párázatokat; de ha beköszöntenek a nyár hosszú napjai, midőn a nap tizennyolc órán keresztül aranyozza be meleg sugaraival a vakító fehérségű márvány épületeket, akkor látjuk csak igazán, mily páratlan kincset bír az orosz főváros ama nagyszerű épületekben, melyek a remek Hellasz legnemesebb palota-stiljeit oly rendkívüli nagy számban elevenítették föl a cárok székvárosában, a minőben az sehol másutt nem található az egész világon. Az évszakok változtával az orosz főváros is mintegy kicserélődik. Aki csak télen jut Szent-Pétervárra, midőn a városok külképét hó borítja el, többé-kevésbbé egyalakúvá téve a legelőkelőbb utcákat is a kevésbbé látogatottakkal, az csak alig ismerne rá arra a Szent- Pétervárra, mely egy meleg júliusi nap után az észak világos éjét arra használja föl, hogy magát ezernyi gondolában, ladikban, sajkában és apró vitorláson a Néva habjain ringassa s enyhülést szívjon a felséges és illatos, üde szellőiből. Ilyenkor kell látni Szent-Pétervárt, hogy fogalmunk legyen egy nagyszerű éjről. Egy világos júliusi éj az orosz fővárosban, ha azt a habokon könnyedén tovasikló gondolában töltjük a Néva ragyogó víztükrén, oly fenséges, oly nagyszerű, oly elbájoló és megragadó, hogy ahhoz képest Velence lagúnáinak éji élvezetei is egészen eltűnnek. A nap búcsúzóban van, végsugaraival bíborszínbe burkolva az orosz metropól számtalan tornyának gazdagon aranyozott ékítményeit és nagy, kettős keresztjeit. A Néva ágakon és csatornákon úszkáló vízi járművek százai rohamosan sokszorozzák meg számukat, mert mindenki siet ladikra szállani, hogy a pompás ércek legalább is felét a tükörsima Néván álmodja át ébren, a csillagok ezreinek rezgő fénye mellett. Egyik ladik a másikat űzi, a gazdag kereskedők gondolái nehéz szőnyegekkel vannak leterítve és gyakran hat-, sőt nyolcevezős is hajtja, míg az orosz kézmivesnek vagy pedig szatócsnak egyszerű ladikocskáját csak a kormánylapáttal tartja haladásban a