Fővárosi Lapok 1879. január (1-25. szám)

1879-01-22 / 17. szám

"T-T-Trn--— - .....--------------------------— —T ..■■^ - -i-r-r r—‘ —......I mnSRi—"j . '" '"■ '._ ^ ........ Szerda, 1879. január 22. 17. szám. Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre........................ . 8 írt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik 9.7 ünnep utáni napokat kivéve mind­, a n­a­p.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, bará­tok­ tere, Ath­enaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A lemondás dalaiból. A hulló lombok zizzenésén Mindenki összerezdül, S a szíveken az elmúlásnak Sejtelme fut keresztül. Magába száll s borong a lélek Az eltűnt szerp emlékeken ... Hát én borongni hova térjek ? Mi ad vigaszt nekem ? Ah, könnyű úgy a hervadásnak Viselni gyönge terhét, Ha vannak, mik a fájó lelket Bójából kiemeljék; Ha édes köny perdül szemünkbe Bimbós, virágos múlt miatt... De ha mi sem vet fényt szivünkbe: Vigasztalást mi ad ? Nem bánom én, hogy lomb s a rózsa S a levelek lehullnak ; Tavasz jő ismét és tavaszkor Majd ismét felújulnak; S nem bánom, hogy az ég azúrja Bús ködpalástba rejtezett: Tavasz jő ismét s akkor újra Ragyog a mennyezet! Nem fáj, hogy egyetlen virága Nem nyílott életemnek; Hiszen tudom : virágok itt nem Mindenkinek teremnek! Nem fáj, hogy csillag nincs felettem S reményim oda lettek ... Csak azt bánom, ah, hogy szerettem , az fáj, hogy nem szerettek ! Dengi János. O i­ni p­­­i u­r. (Vig beszély.) Írta Lauka Gusztáv. (Folytatás.) A postamester elpirult és tartózkodva válaszolt: — Én megvallom, hogy még fiatalabb korom­ban sem találtam örömet az ilyeténforma játékokban, de ha Mariska nagyság kedvét találja bennök a he­lyett, hogy velem unatkozzék, én örömmel fogok kedvtelésében gyönyörködni. — Oh, én igen jól mulatom magamat, — vála­szolt Mariska, biztató tekintetet vetve a csüggedőre, — és nagyobb örömömet találom e csendes, de tanul­ságos társalgásban, mint a fárasztó és haszontalan lótás-futásban. — Könnyű neked , de a postamester urat a foly­tonos beszéd kifárasztja. Ez ártatlan éb­en azután mind a hárman mo­solyogtak. Cicázás közben szeleskedésével Gimpli a Ju­liska ruhaalját leszakgatta. — A cukorféléknek már megfizetted az árát, — jegyzé meg Kantámé boszankodva. Lapdázni kezdtek. Gimpli oly erővel dobott, hogy a hamis irányt vett lapda a konyhának kettős ablakát bezúzva, az ott foglalkozó szakácsnőt is orron találta. — Apjok, meg van fizetve a muskotály is! — Az ilyen károkról nem szabad emlékezni. Gavallér emberek közt legfölebb a szakácsnő lesz kárpótlandó. Tímár az asztalnál esetleg Juliska, Gimpli pe­dig Mariska mellé jutott. A postamester oly szo­morú arcot vágott, hogy mindenki megsajnálta. — Mit szólna Mariska nagyság, ha Tímár urat helycserével kínálnám meg ? — kérdé Gimpli célzatosan. — Hogy mit szól hozzá Tímár úr, azt nem tu­dom, részemről csak köszönetet mondhatok, hogy tö­rekvésemet megelőzte, magát unalmasságomtól meg­szabadíthatnia. — Mari nagysád, esküszöm, hogy csak kette­jüknek akartam kedveskedni. — Elhiszem ! Nekem azonban esküdnöm sem kell, mert ország világ tudja, hogy kedélyesség dol­gában Juliskával nem versenyezhetek. A­mint a helycsere megtörtént, Tímár azonnal kiderült. Az egész asztal mosolygott, a­mint ez több kenyérgolyócskát helyezett Mariska elé és választásra felkérte. Kellemes gondolataiban elmélyedve, nem vette észre, hogy mindannyian rá figyelnek. Mariska választott. — Az én vagyok! — szólt gyermeki ártatlan­sággal és fülig pirult. — Örülök, hogy önt választottam. Mariska csak aztán pirult el és jött zavarba, mikor a szerencsekivánatok minden oldalról megin­­dultak. Gimpli valamit súgott a Juliska fülébe. A leány haragos tekintetet vetett rá, de nem válaszolt. A szülők emlékükbe vésték e jelenetet. Tímár egyetlen szót sem szólt többet az asztal­nál, csak mikor az ünnepeltet felköszöntötték, ürítette ki ő is poharát fenékig. Kantámé a Tímár és Mariska minden mozdu­latát jóakaró figyelemmel kísérte. Talán azért is örömét találta e két szív egy­más iránti hajlamaiban, mert noha mind a két leányát szerette, de Mariska iránti szeretete mélyebb volt, és annyival zavartala­nabb is, mert Mariska több figyelmet fordított arra, mint testvére, hogy az anyai szeretetet ne csak fenn­tarthassa, hanem még éleszsze is. Tímár pedig ked­vencévé lett az anyának, szeretett leánya miatt. Az őrnagy örömét találta a látszatban, hogy vendégei jól mulatnak, de az mégis bántotta egy ki­csit, hogy annyi tigrifüles fiatal­ember közt csak Tí­már és Gimpli viselték olyformán magukat, mintha Mariskának és Juliskának udvarolnának. S még e kettőre sem lehetett biztosan számítani. A postamester, mint csöndes álmodozó, ki tudja, mikor fog a valóra felébredni. S ez még hagy­­ján. De a másik nem volt-e madár és lepke egy sze­mélyben ? úgy látszott, hogy Mariska meg volt elégedve szótalan lovagjával. Juliskának meg csak akkor ra­gyogtak szemei, csak akkor nevetgélt, mikor Gimpli­­vel társalkodott. A lakmározás után tánc következett. Gimpli a nevéhez híven, csaknem folytonosan repülőfélben volt Juliskával. Az őrnagy mindent elkövetett, hogy másik leá­nyával a postamestert is a táncoló párok közé ugrassa. — Tímár úr! Ugy­e, nem fog nekem kosarat adni ? — szólt Mariska, kezét nyújtva. — Soha nem táncoltam. Kívánja nagysád, hogy az emeletről az udvarra ugorjam, azt nagysádért szívesen megcselekszem, de a táncot, bár egy neme a mulatságnak, mégis tanulni kell, és nekem nehezemre esnék, ha könnyű mulatság helyett nagysádat fá­rasztó, nehéz munkára kárhoztatnám. — Ijedtében ily sokat mondott egyszerre. — Az andalgó magyar egy neme a sétálásnak, — felelte Mariska. — A­kik ezelőtt soha nem táncol­tak, az andalgóra bátran és nyugodtan vállalkozhat­nak. A gyermek, mikor járni kezd, már andalgót tán­col, sőt a legvénebb emberek is andalgóval fejezik be járásukat. Nagyon kérem, ne adjon nekem kosarat. Tímárnak ez esdeklésre csaknem könybe lábad­tak a szemei. — Mondja meg legalább nagyság, hogy mire kell vigyáznom. — Egyedül a taktusra. Ment kétségbe esve s nem ő Mariskát, hanem Mariska őt vezette a táncosok közé. A postamester mindjárt kezdetben úgy lépdelt, mintha valami forró nyári napon az olvadó aszfaltról szedte volna fel lábait. Még táncosnője is alig bírta nevetés-ingerét megfékezni. A vendégek már csak a Tímár táncára figyeltek. Mariska a­mint észrevette, hogy sugdosni és nevetgélni kezdenek, táncosát visszavezette helyére. — Tímár úr, e szívességét soha sem fogom el­feledni. — Abban az elhatározásomban, hogy soha sem fogok táncolni, nagyságon kívül nincs élőlény, a­ki megingathatott volna. — Nagyon köszönöm. Előbbi elhatározása s mai engedékenysége még értékesebbé teszik előttem az áldozatot. Juliska talán dévajságból hívta fel a postames­tert, de ő kosarat kapott. — Mariskám! A­mit Tímár úr a kedvedért tett, az több volt a szívességnél, — súgta a testvér fülébe. — Meglehet igazad van! De e megkülönbözte­tés mellett is örömömre szolgál, hogy táncosod veled el nem röpült. Valóban Gimpli úz ép oly nevetséges volt ügyességében, mint Tímár a maga ügyetlensé­gében. Juliska újra meggyőződhetett, hogy nénje nem marad adósa. A mulatságnak vége lett, a vendégek eltávoz­tak. Az őrnagy a kanapéra vágta magát és maga elé rendelte leányait. Melegében akarta kipuhatolni, hogy történt-e valami, a­mi a szobából az egyházba vezethetne. A lányok odaültek eléje és szundikáltak. — Mária ! szólj csak, hogy mulattál a posta­mesterrel ? Mariska alkalmasint elszenderült, mert nem válaszolt. — Jól és helyesen válaszolt: álmosan! Mind a ketten jót nevettek: ő is, Juliska is. — Hát a madár hogy énekelt ? — Majd ha kalitba zárhattam, akkor fogom megmondhatni, — válaszolt Juliska csintalanul. — Mit sem tartottál meg érdekes­ nyilatko­zataiból ? — De igen! Többször említette, hogy tetszem neki és rögtön utána tette, hogy szive választottjával folytonosan a fővárosban fog lakni, és nincs a mulat­ságnak és szórakozásnak olyan neme, a melyben azt ne részeltesse. Az őrnagy felállott s a leányok nyugodni tértek. »Szive választottjával« — ismételgeté az őr­nagy magában. — Kissé tág fogalom; nem zárja ugyan ki a házasságot, de nem is biztosítja. Vederemo! Kel­lemetlen meglepetésektől nem tarthatok, mert ha Ju­liska könnyebb kedélyű is Mariskánál, de az ildomról és erkölcsösségről helyes fogalmai vannak. Szellem­­dúsabb is, hogysem valami üresfejű szélcsap az igaz útról eltéríthetné. (Vége köv.) Hetvennégy, hetvenöt. (A hires deadwoodi titok története..) irta Bret Harte. (Folytatás.) Lármával, rázogatással, idegenek jöttével és ide-oda futkosással s a tulajdonos életében ismeret­len hajszolással és szaladgálással telt be a ház, így akarta Rightbodyné a kialudt életet visszaadni, de hasztalan. A leghíresebb orvos is, kit ágyából hoztak elő a szokatlan órában, csak a már egy év előtt tett állítása bekövetkezését látta. Rightbody úr meg volt halva — kétségkívül — titok nélkül — egészen úgy, mint az ember meg szokott halni, a legnagyobb or­vosi tekintély biztosításával. De e zavarban is rágondolt Rightbodyné, hogy

Next