Fővárosi Lapok 1879. január (1-25. szám)
1879-01-22 / 17. szám
"T-T-Trn--— - .....--------------------------— —T ..■■^ - -i-r-r r—‘ —......I mnSRi—"j . '" '"■ '._ ^ ........ Szerda, 1879. január 22. 17. szám. Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre........................ . 8 írt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik 9.7 ünnep utáni napokat kivéve mind, a nap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A lemondás dalaiból. A hulló lombok zizzenésén Mindenki összerezdül, S a szíveken az elmúlásnak Sejtelme fut keresztül. Magába száll s borong a lélek Az eltűnt szerp emlékeken ... Hát én borongni hova térjek ? Mi ad vigaszt nekem ? Ah, könnyű úgy a hervadásnak Viselni gyönge terhét, Ha vannak, mik a fájó lelket Bójából kiemeljék; Ha édes köny perdül szemünkbe Bimbós, virágos múlt miatt... De ha mi sem vet fényt szivünkbe: Vigasztalást mi ad ? Nem bánom én, hogy lomb s a rózsa S a levelek lehullnak ; Tavasz jő ismét és tavaszkor Majd ismét felújulnak; S nem bánom, hogy az ég azúrja Bús ködpalástba rejtezett: Tavasz jő ismét s akkor újra Ragyog a mennyezet! Nem fáj, hogy egyetlen virága Nem nyílott életemnek; Hiszen tudom : virágok itt nem Mindenkinek teremnek! Nem fáj, hogy csillag nincs felettem S reményim oda lettek ... Csak azt bánom, ah, hogy szerettem , az fáj, hogy nem szerettek ! Dengi János. O ini pi ur. (Vig beszély.) Írta Lauka Gusztáv. (Folytatás.) A postamester elpirult és tartózkodva válaszolt: — Én megvallom, hogy még fiatalabb koromban sem találtam örömet az ilyeténforma játékokban, de ha Mariska nagyság kedvét találja bennök a helyett, hogy velem unatkozzék, én örömmel fogok kedvtelésében gyönyörködni. — Oh, én igen jól mulatom magamat, — válaszolt Mariska, biztató tekintetet vetve a csüggedőre, — és nagyobb örömömet találom e csendes, de tanulságos társalgásban, mint a fárasztó és haszontalan lótás-futásban. — Könnyű neked , de a postamester urat a folytonos beszéd kifárasztja. Ez ártatlan ében azután mind a hárman mosolyogtak. Cicázás közben szeleskedésével Gimpli a Juliska ruhaalját leszakgatta. — A cukorféléknek már megfizetted az árát, — jegyzé meg Kantámé boszankodva. Lapdázni kezdtek. Gimpli oly erővel dobott, hogy a hamis irányt vett lapda a konyhának kettős ablakát bezúzva, az ott foglalkozó szakácsnőt is orron találta. — Apjok, meg van fizetve a muskotály is! — Az ilyen károkról nem szabad emlékezni. Gavallér emberek közt legfölebb a szakácsnő lesz kárpótlandó. Tímár az asztalnál esetleg Juliska, Gimpli pedig Mariska mellé jutott. A postamester oly szomorú arcot vágott, hogy mindenki megsajnálta. — Mit szólna Mariska nagyság, ha Tímár urat helycserével kínálnám meg ? — kérdé Gimpli célzatosan. — Hogy mit szól hozzá Tímár úr, azt nem tudom, részemről csak köszönetet mondhatok, hogy törekvésemet megelőzte, magát unalmasságomtól megszabadíthatnia. — Mari nagysád, esküszöm, hogy csak kettejüknek akartam kedveskedni. — Elhiszem ! Nekem azonban esküdnöm sem kell, mert ország világ tudja, hogy kedélyesség dolgában Juliskával nem versenyezhetek. Amint a helycsere megtörtént, Tímár azonnal kiderült. Az egész asztal mosolygott, amint ez több kenyérgolyócskát helyezett Mariska elé és választásra felkérte. Kellemes gondolataiban elmélyedve, nem vette észre, hogy mindannyian rá figyelnek. Mariska választott. — Az én vagyok! — szólt gyermeki ártatlansággal és fülig pirult. — Örülök, hogy önt választottam. Mariska csak aztán pirult el és jött zavarba, mikor a szerencsekivánatok minden oldalról megindultak. Gimpli valamit súgott a Juliska fülébe. A leány haragos tekintetet vetett rá, de nem válaszolt. A szülők emlékükbe vésték e jelenetet. Tímár egyetlen szót sem szólt többet az asztalnál, csak mikor az ünnepeltet felköszöntötték, ürítette ki ő is poharát fenékig. Kantámé a Tímár és Mariska minden mozdulatát jóakaró figyelemmel kísérte. Talán azért is örömét találta e két szív egymás iránti hajlamaiban, mert noha mind a két leányát szerette, de Mariska iránti szeretete mélyebb volt, és annyival zavartalanabb is, mert Mariska több figyelmet fordított arra, mint testvére, hogy az anyai szeretetet ne csak fenntarthassa, hanem még éleszsze is. Tímár pedig kedvencévé lett az anyának, szeretett leánya miatt. Az őrnagy örömét találta a látszatban, hogy vendégei jól mulatnak, de az mégis bántotta egy kicsit, hogy annyi tigrifüles fiatalember közt csak Tímár és Gimpli viselték olyformán magukat, mintha Mariskának és Juliskának udvarolnának. S még e kettőre sem lehetett biztosan számítani. A postamester, mint csöndes álmodozó, ki tudja, mikor fog a valóra felébredni. S ez még hagyján. De a másik nem volt-e madár és lepke egy személyben ? úgy látszott, hogy Mariska meg volt elégedve szótalan lovagjával. Juliskának meg csak akkor ragyogtak szemei, csak akkor nevetgélt, mikor Gimplivel társalkodott. A lakmározás után tánc következett. Gimpli a nevéhez híven, csaknem folytonosan repülőfélben volt Juliskával. Az őrnagy mindent elkövetett, hogy másik leányával a postamestert is a táncoló párok közé ugrassa. — Tímár úr! Ugye, nem fog nekem kosarat adni ? — szólt Mariska, kezét nyújtva. — Soha nem táncoltam. Kívánja nagysád, hogy az emeletről az udvarra ugorjam, azt nagysádért szívesen megcselekszem, de a táncot, bár egy neme a mulatságnak, mégis tanulni kell, és nekem nehezemre esnék, ha könnyű mulatság helyett nagysádat fárasztó, nehéz munkára kárhoztatnám. — Ijedtében ily sokat mondott egyszerre. — Az andalgó magyar egy neme a sétálásnak, — felelte Mariska. — Akik ezelőtt soha nem táncoltak, az andalgóra bátran és nyugodtan vállalkozhatnak. A gyermek, mikor járni kezd, már andalgót táncol, sőt a legvénebb emberek is andalgóval fejezik be járásukat. Nagyon kérem, ne adjon nekem kosarat. Tímárnak ez esdeklésre csaknem könybe lábadtak a szemei. — Mondja meg legalább nagyság, hogy mire kell vigyáznom. — Egyedül a taktusra. Ment kétségbe esve s nem ő Mariskát, hanem Mariska őt vezette a táncosok közé. A postamester mindjárt kezdetben úgy lépdelt, mintha valami forró nyári napon az olvadó aszfaltról szedte volna fel lábait. Még táncosnője is alig bírta nevetés-ingerét megfékezni. A vendégek már csak a Tímár táncára figyeltek. Mariska amint észrevette, hogy sugdosni és nevetgélni kezdenek, táncosát visszavezette helyére. — Tímár úr, e szívességét soha sem fogom elfeledni. — Abban az elhatározásomban, hogy soha sem fogok táncolni, nagyságon kívül nincs élőlény, aki megingathatott volna. — Nagyon köszönöm. Előbbi elhatározása s mai engedékenysége még értékesebbé teszik előttem az áldozatot. Juliska talán dévajságból hívta fel a postamestert, de ő kosarat kapott. — Mariskám! Amit Tímár úr a kedvedért tett, az több volt a szívességnél, — súgta a testvér fülébe. — Meglehet igazad van! De e megkülönböztetés mellett is örömömre szolgál, hogy táncosod veled el nem röpült. Valóban Gimpli úz ép oly nevetséges volt ügyességében, mint Tímár a maga ügyetlenségében. Juliska újra meggyőződhetett, hogy nénje nem marad adósa. A mulatságnak vége lett, a vendégek eltávoztak. Az őrnagy a kanapéra vágta magát és maga elé rendelte leányait. Melegében akarta kipuhatolni, hogy történt-e valami, ami a szobából az egyházba vezethetne. A lányok odaültek eléje és szundikáltak. — Mária ! szólj csak, hogy mulattál a postamesterrel ? Mariska alkalmasint elszenderült, mert nem válaszolt. — Jól és helyesen válaszolt: álmosan! Mind a ketten jót nevettek: ő is, Juliska is. — Hát a madár hogy énekelt ? — Majd ha kalitba zárhattam, akkor fogom megmondhatni, — válaszolt Juliska csintalanul. — Mit sem tartottál meg érdekes nyilatkozataiból ? — De igen! Többször említette, hogy tetszem neki és rögtön utána tette, hogy szive választottjával folytonosan a fővárosban fog lakni, és nincs a mulatságnak és szórakozásnak olyan neme, a melyben azt ne részeltesse. Az őrnagy felállott s a leányok nyugodni tértek. »Szive választottjával« — ismételgeté az őrnagy magában. — Kissé tág fogalom; nem zárja ugyan ki a házasságot, de nem is biztosítja. Vederemo! Kellemetlen meglepetésektől nem tarthatok, mert ha Juliska könnyebb kedélyű is Mariskánál, de az ildomról és erkölcsösségről helyes fogalmai vannak. Szellemdúsabb is, hogysem valami üresfejű szélcsap az igaz útról eltéríthetné. (Vége köv.) Hetvennégy, hetvenöt. (A hires deadwoodi titok története..) irta Bret Harte. (Folytatás.) Lármával, rázogatással, idegenek jöttével és ide-oda futkosással s a tulajdonos életében ismeretlen hajszolással és szaladgálással telt be a ház, így akarta Rightbodyné a kialudt életet visszaadni, de hasztalan. A leghíresebb orvos is, kit ágyából hoztak elő a szokatlan órában, csak a már egy év előtt tett állítása bekövetkezését látta. Rightbody úr meg volt halva — kétségkívül — titok nélkül — egészen úgy, mint az ember meg szokott halni, a legnagyobb orvosi tekintély biztosításával. De e zavarban is rágondolt Rightbodyné, hogy