Fővárosi Lapok 1879. február (26-49. szám)

1879-02-01 / 26. szám

nyérnyalókat, elküldöttem szabadosaimat és szolgáimat s aranyaim egy részét a leghűbbnek ajándékoztam szabadságával együtt. Egyedül, elhagyatva minden örömtől, minden reménytől az élethez, éreztem magamat, s nem sírtam. Több napig kóboroltam a városban, alig tudván magamról, mint valami őrült, nem néztem senkire, nem ismertem senkit. Két hónappal később katona lett belőlem, s a légió, melybe felvétettem, Germania legtávolabbi vidékére ment, hol a harc újra fellángolt a császárság és a barbárok között. Ott megfeledkeztem a pompás vendégségekről, Itália egének szende derűjéről; a vereségek után, melyeket sasaink osztogattak utainkon, a táborozás zenebonai s állatias örömei után annyira átváltoztam, hogy alig ismertem önmagamra. Az igazat megvallva, keserűen megszállott néha a visszaemlékezés, hogy voltak egykor barátaim, hogy szerettem, de ezek múlékony, röpke felcsillámlások voltak, mint a hulló csillagok a sötét felhőkkel teli égen, s lelkem önmagát ki nem ismerve bolyongott a sötét égen. A párka megkímélt, mint az Erynnkek szent fejét. Bizonyos voltam benne, hogy a légió, melyhez tartoztam, vissza fog Rómába hivatni. Annál átkosabb sors volt rám nézve Rómába visszatérni, mennél jobban értettem, hogy közeledik, s hogy mi lesz ott belőlem. Úgy voltam, mint akit ismeretlen veszélyek fenyegetnek álmában. Nem az a gondolat bántott engem, hogy ott legyek alázatos katona, ahol mint gazdag és gondnélküli lovagot ismertek; sem Cecilia iránt való szerelmem, mely szinte már szivem mélyébe volt temetve. Remegtem s nem tudtam miért. Jupiterre mondom, azt gondoltam akkor, hogy meg kell halnom. Egyszerre minden emlékem feltámadt, a régi láng újra fellobbant szívemben, s a leggyötrőbb kínokkal emlékeztem vissza múltamra. Azt gondolom, hogy ha ezek az aggodalmak sokáig tartottak volna, rövid idő alatt elszállt volna puszta lelkem. S ez jobb lett volna rám nézve. De nem így történt, a fájdalom kitörését kéjelgésbe és játékba fojtottam, s másnap azt gondoltam, hogy örökre meggyógyultam. Higyyék meg nekem, hogy a legelső író s a legjobb nyíllövő voltam századomban. Ki ismerte volna meg Suburra csapszékeiben Calixtust, amint az ecetes falernumit itta, vagy az őt környező nőket hízelgéssel halmozta el; ki ismerte volna fel Calixtust, Corinthus szagos fürtű ifját, a szemérmetes Cecilia szeretőjét. Végre láttam egy napon. Mint később megtudtam, a Valerian-útról a Via Claudiába fordult. * Hordószéken ült, fehér fátyollal betakarva; mellette ment ifjú, szép, büszke Valeriánra. Még vonzóbb volt arca mint azelőtt, s ingebb, mint az apai házban láttam. Valerián lépést tartott a hordószéket vivő szolgákkal, fejét Cecilia felé fordítva, ki édesen mosolygott rá. Hát nem vagy már a tiszta, szűz Diana ? — kérdem magamban.—Elhagytad a fényes trónt, melyet szerelmem a csillagok fölé helyezett számodra ? Magamban gondoltam-e ezeket, vagy önkénytelenül ki is mondtam ? Cecilia megfordult s összerezzent, mikor meglátott. Valérián, kire lángoló szemet vetettem s összeszorítom ökleimet, mintha rá akartam volna rohanni, villámló tekintetet lövett felém. A hordószék eltűnt s nem láttam többé. — Ugyan, cimbora, ■— mondák este pajtásaim. —• micsoda szomorúság fogott el ma ? Egy hajszálon múlt, hogy el nem csábítottad. — Én? nem tudom . . . — Hogyan? nem emlékszel rá? Ott ólálkodtál a hordószék s Valérián patrícius emberei közül; s ha ott nem lettünk volna, hogy visszatartsunk, szép dolgot követtél volna el. Szolgái leütöttek volna, mint egy kutyát; szerencse, hogy el nem vesztetted az eszedet. . . Másnap még mindig zavarodott voltam s nehezteltem önmagamra, mikor Almacusnak, Róma rettenetes praefectusának színe elé idéztettem, kinek nevétől jobban remegett a nép, mint a császár jelenlététől. — Ugyan mit akarhat velem ? — gondolom magamban, s keresztülcikázott agyamban a tegnapi jelenet képe. Pajtásaim azt gondolták, hogy nagy bűntett terhel, s úgy néztek rám, mint olyan emberre, ki soha többé nem volt visszatérendő. Reszkettem, lábszáraim alig bírtak , mégis elmentem s azonnal a prefektus elé vitettem. VI. Almacus tetőtől talpig kutató tekintettel nézett rám, mialatt lehető nagy bátorságot igyekeztem meríteni, s igy szólított meg : — Görög vagy ? — Az vagyok, — felelém. — Te akartál tegnap a tiburtiusi utón Valerián patrícius hordószékére rohanni ? felelj ! Már minden hiába, gondolom magamban. A praefectus halálomat akarja;legyen, annál kevesebbet kell szenvednem. Ez a gondolat heves hullámzásba hozta véremet ereimben, a bizonyos veszély lebegett szemem előtt s nem az az ember voltam, aki megijed. Azért határozottan, nyugodt tekintettel feleltem: — Én voltam. — És miért? mi volt a szándékod? — kérdezé Almacus, miközben folyton a szemem közé nézett. — Almacus! — felelém vonakodás nélkül, — leghatalmasabb vagy Rómában s az egész birodalomban. Életem a tied, feszíttess meg; de esedezem, ne kívánd tudni titkomat. Gyűlölöm azt az embert .. . E szavakkal a kész veszedelemnek tettem ki életemet, s mivel szivem elég világosan megsúgta, miért, nem emeltem fel szememet a praefectusra. Ő semmit sem felelt, s e pillanatnyi csend az aggodalmas várakozásnak egész százada volt rám nézve. Fülem zúgott, a talajt hullámozni éreztem lábaim alatt. Kétségbeesett merészséggel emeltem fel szememet birámra, láttam, hogy kíváncsian fürkészi arcomat s mosolyog. Mosolygott ? Igen, mosolygott s elképzelhetik önök, hogy mennyire rettegtem látásán. Amint arca visszanyerte előbbi kifejezését, igy szólt hozzám : — Férfi vagy ? — Őszinte beszédem meggyőzött erről, kegyes uram. — Jól van, — mondá Almacus, — tehát gyűlölöd Valeriánt? — Gyűlölöm, igen, gyűlölöm. (Folyt. köv.) Julius Caesar. II. Lamartine nagyon kegyetlenül ítél Caesarról mindenütt.Dicsvágyó hazafiságát óriási önzésnek állítja, melynek nem volt más célja, mint kirabolni a mindenséget, s az így fölhalmozott kincsek özönét nagylelkűen szerteszórni, elárasztani vitézei, barátai s a nép között, hogy őket határtalan nagyravágyása nyomorít eszközeivé, rabszolgáivá aljasítsa. Szerinte Caesarnak nem volt más lelkiismerete, csak a szenvedély. Elismeri, hogy az emberek »legbevégzettebbje,« legszeretetreméltóbbja, de ki meri mondani azt is, hogy legromlottabbika. Hatásosan, vakmerően, szívtelenül mondja ezt is: »ő a nemesek bakójának Mariusnak proscripciói és a néppárt bakójának Syllának proskripciói közt születetett. Az első érzelem, mely lelkében kelt, bizonyosan a kétségbeesés volt a köztársaság jövendője iránt. Egy erényes, nagy ember annak újraalakításán és megerősítésén álmodozott volna; egy aljas, nagy ember nem álmodhatott egyebet, mint azt, hogy lealázza és hatalma alá hajtsa.« Tömérdek nagyságát azonban mindenütt készséggel elismeri. Mélyen érezte, elismerte ezt Shakspeare is s úgy látszik, lángelméje minden hatalmát mozgásba hozta, hogy koncepciójakor célba vett egy pár jelenetében minden képzeletét kielégítően beszéltesse; legistenibb része legjavát feszítette meg, hogy piedestálon szemléltesse bálványolt alakját, melyre azt majdnem kétezer év bámulata helyezte. Az a mélységes büszkeség, az a rendkívüli önérzet, az az isteni okoskodás, mely Caesarnak már egy 16 éves korában, nagynénje temetésén mondott beszédéből oly megdöbbentő mérvben nyilatkozik: »Anyám ősei — úgymond — a római királyok törzsökéből Ancus Martiustól származnak, a Julia család, melynek folytatása az enyém, magától Venustól ered, így az én véremben egyesül valami a királyok méltóságából, kik oly hatalmasak az emberek között, és az istenek méltóságából, kik urai királyoknak.« Ez a lesújtó, fölemelő, szemkápráztató nagyság nyilatkozhatik-e méltóbb hűséggel, mint Shakspearenél Metellus Cimberrel szemközt, közvetlen a katasztrófa előtt. Szilárd vagyok, mint éjszak csillaga, Melyhez kimérten nyugvó szerkezetre Hasonló nincs az égnek boltozatlán. Számatlan szikra festi az eget, És mindenik tűz, fénylő mindenik, De egy vagyon csak, mely helyén marad : Úgy a világ is fel van bútorozva Emberrel, s embervér, hús mindenik, S érző ; de mind e szám között csupán Egyet tudok, ki víhatatlanúl És rendületlen megmarad fokon. Hogy ez vagyok, hagyjátok megmutatnom Az által is, hogy eltökélt valók Száműzni Publiust, s elszánt vagyok Száműzetésben hagyni őt.« (Vörösmarty.) Éles,átható emberismeretét jellemezhetné hivebben, mint a Cassiusról Antoniushoz intézett eme beszédében : »Tedd, hogy kövér nép foglaljon körül« sat. A személyes, ama rettenthetlen bátorságnak, mely a férfit »Caesar élete« olvasásakor egekig magasztalja, nem találjuk-e fel legtökéletesebb tolmácslatát Shakspeareben, midőn igy szól: »A gyáva többször hal meg sir előtt, A bátor egyszer izli a halált. Minden csodák közt, melyeket tudok Legrendkivülibbnek találom azt Hogy ember félni tud, Holott a kényszerű vég a halál Eljő, ha jönni kell. Mindaz, amit róla mások mondanak, p. o. Cassius: »Oh, mint Coloss, lép ő a szűk világon, S kis emberek mi, roppant százai Alatt bolyongva széttekintgetünk, Gyalázatos sírunkat keresők. Minden szó, mely az ő saját ajkáról hangzik, méltó határtalan nagyságához. »Jól tudja a veszély, Hogy nála Caesar még veszélyesebb: Mi két oroszlán egy napon születtünk, De a korosb és rettentőbbik én. És Caesar menni fog. El innen, Olympot felforgatni törsz!« Mind, mind oly sorok, melyek a költői nagyítás határait majdnem a végtelenig terjesztik, mint Firduzi az ő Rusztuménél; annyira illők Caesarhoz, ahhoz az önméltóságával túltelt, halandó látkörön túlszállt s mindenkit szolga-félelembe ejtő isteni halandóhoz, hogy igazán kérdeni lehet: ragyog-e költőnk lángszellemének ereje vakítóbban valahol, harminckét színműve bármely lapján, mint e fel- és letűnő rövidéletű Caesarra jellemzésénél? Mondják: »Napoleon nem volt egyéb, mint értelem. Caesar ember volt és ez az, miért őt bálványozták.« (Lamartine.) Még e tétel értelméről sem feledkezett meg a legnagyobb emberismerő. Az olyan halandó, ki, minden gyöngeségtől, minden gyarlóságtól ment, ki földi véges származásának semmi homály jelét nem mutogatja, ha ugyan van ilyen, lehet tárgya hideg bámulatunknak, de soha rokonszenvünknek, forró szeretetünknek. Irigy önzésünk örül, ha a fölemelkedett nagyokban talál ha csak egy vonást is abból a tehetetlenségből, ama hiányokból, melyek őt a rögnél marasztalták. Kicsinységünk érzete megvigasztalódik a nagyok hibáin. Ily homályfoltot vegyít a mesterek mestere az emberi tökély elemei közé Caesarban, midőn őt babonássá, álomjelekre hajtóvá, halála előtt gyanakodóvá, ingadozóvá teszi azért, hogy közelebb hozza szeretetünkhöz, hogy ne csak értelmünk szálai, de szívünk lángjaival is övezzük őt. És célját elérte. Lássuk végre a tulajdonképi hősnek, Brutusnak jellemét. Brutus második ember volt Rómában Caesar után. A nép úgy tekintette mint védangyalát, mint ellensúlyozóját a diktátor túlkapásainak. A rómaiak szemében különben is valami babonás és végzetszerű volt e névben, mely szerint Brutusnak vagy meg kelle tagadnia honszabadító faját vagy utánozni őseit. És ő nem is habozott apja ellenében a köztársaság mellett nyilatkozni. Siciliából Pharsalusba ment Pompejushoz a joggal harcolni vagy meghalni, mint Cato unokaöcscse és vejéhez illett. Ősei, bölcsészeti tanulmányai, nemes természete, kora ifjúságában a valódi erény hősévé avatták. Tekintélyét, közhódolatban részesült egyéniségét semmi nem mutatja eklatánsabban, mint a pillanat, midőn Pharsalusban a nagy Pompejus sátrába lépett. Pompejus fölkelt ülőhelyéből rögtön, s feledve a nála levő nagyfontosságú egyéneket, hozzá szaladt, megölelte és fenhangon szerencséltette a köztársaságot a fiatal Brutus csat- 124