Fővárosi Lapok 1879. február (26-49. szám)
1879-02-26 / 47. szám
Kéri íig ő. Szerették egymást mind a ketten. Mi hangozhatik ennél szebben ? Ifjú a lányt, a lány az ifjút, S ő nékik mégis annyi kín jut. A lánynak atyja büszke, gazdag. »Nem nemes vér, — hozzá nem adlak.« És hosszú, kínos éjszakákon Nem jő a lány szemére álom. Az ifjú jár, bolyg szerte-széjjel, Oly kínos rá a nappal, éjjel. Az ifjú vár és nem hiúban. Levélkét kap : »Látlak a bálban.« ... A zene szól, az elme kábul. Ők ittasak a boldogodtul. Elnézik egymást, lopva, lesve, S nem telnek be az egész estre. Virág, szem, szin csak arról szólnak : »Én feledni soha sem foglak.« S bár csak szem, legyező beszélget, Nem adnák semmiért ez élét. Egyszer fölcseng egy bűvös dallam, Szerelem, vagy cseng, kong, szól abban. Szív szívre hajlik , a lehellet Összeolvad, a kar ölelhet. A zene szól, mindegyre szebben S felsóhajtanak mind a ketten. Küzdenek, majd meg elméláznak. Nem állhatnak ellent a vágynak. És vége minden tilalomnak Szivekben csupán gyönyört hordnak. Ott csüng a lány már ifja keblén : »Oh, mint vártalak ide mellém.« Arcuk kigyul. Majd tova szállnak. Nincs vége-hossza most a táncnak. Nem érezik a fáradalmat. Gyönyörtül égnek. Ajkuk hallgat. Egyszer felnéz a lány és épen . Atyját látja ... Villám szemében. Szive megdobban. Sírna, kérne — S élettelen hull kedvesére. Oly panaszosan szól a dallam : »Éretted éltem és meghaltam.« Háborús ifja, csók közti, sírva: »Most enyém leszel lenn a sirba!« A mulatók kissé megállnak. Aztán ? — Reggel van vége a táncnak. Szabó Sándor. A nemes. (Beszély.) Írta Ember György. (Vége.) — S nyíltan mért nem, atyám ? — kérdé félénken a lány. — Mert lásd, Kendi büszke, merev lélek azok iránt, kik méltatlanul megbántják. Beismerem,lányom, hogy nagyon tévedtem. Az én fejem sem hajlik, az én testem sem görnyedt, de éretted és... no hát mindkettőtökért — folytató remegő hangon — megteszem azt, mit a halál árán is megvásároltam volna, hogy... mert ha csak levelet irok neki — mondá gondolatát megszakítva — egy Kendi tán félre is dobja. Ismerem. Három év óta kisérem, s három év óta kerül. Ha meglátna udvarán, talán az ebeket uszítaná rám. Jobb lesz ez így, édes, édes megtagadott Rózsám. Az atya forrón ölelé keblére lányát és hosszú, édes csókot nyomott szép homlokára. Édes nyájas arccal köszöntött be a regg. Kendi fütyörészve sétált alá s fel szobájában. A cselédek ámulva hallgatják. Uram, Jézus, el ne hagyj, — suttogják egymásnak, — hallod, még fütyörész! Tegnap irta meg a testamentumot. . . Rózsa kisasszonynak különös szeszélye támadt, a szobaleányt be sem engedte a szobájába; ő maga takarított. Nem kényes kezű —– gondolták a cselédek. Kilenc óra felé a pap és jegyzőért küldé kocsiját Kendi. Mikor megérkeztek, Kendi mosolyogva várta a folyosón őket. Bevezeté mindkettejöket az aggastyánhoz, ki örökön-örökké Jolánkáról álmodozott. — Nos, úgy ő megjön? Nem mondta? ■— kérdé az aggastyán beesett, de még most is fényes szemeit nyugtalanul forgatva. — régen, régen várom , oh én tudom, hogy meg nem halok addig. — Megjön, Dózsa bácsi, meg, — biztató Kendi, — úgy tetszik, hallom is lépteit a mellékszobában. A remegő öreg a szék karjába kapaszkodva, égő tekintettel nyújtotta előre fejét, midőn a mellékszoba ajtaja megnyúlt s mosolygó arccal lépett be Rózsa. Kitárt karokkal sietett nagy atyja elé. — Édes, jó atyám, — kiáltá a leány. Az aggastyán egy ifjú rugékonyságával szökött fel helyéről, körülkarolá a leányt, arcát, vállait, kezeit csókolgató és kimondhatatlan örömében zokogva beszélt: — Ugye, mondtam! Angyalom, szemem drága fénye. Káldi, ha megkér, se lásd. Nézd — mondta Kendire mutatva — ez szűnt meg öregségemben. Úgy, úgy! A kezeit is megcsókolhatod. Oh, de régen, régen vártalak. Az agg papot támogatva, székére ülteték, míg Rózsa sirva borult Kendi kebelére. — Oh, bácsi, e nagy örömekért áldja meg az isten. — A jó bácsi ma messze utazik, Rózsa; legyen vigasztalója ez aggnak, ha sokáig elmaradok. Engedje meg, édes gyermekem, hogy búcsúzóul szép homlokát megcsókoljam — szólt remegő ajakkal — Kendi. Míg forró ajkai a szép lány homlokát érintek, míg ölelő karjai között tartá azt, a Rózsa szobájából Káldi lépett be. — Csókolja, ölelje, el se is ereszsze, édes jó barátom. Ím, vezekelve nyújtok jobbat önnek. Ha ez a békezálog nem elég — szólt közelebb lépve — hát mondja, mit tegyek ? Életemet, vagyonomat szívesen felajánlom. A jegyző, pap, megrémülve néztek Káldira; az agg pap gyűlölettel fordult el tőle s hevesen szólt: — Jolán, vissza ne menj hozzá, vesd meg a bitangot. Káldi az agg pap szavaira pirulva bajtá le fejét s folytatá: — Mert megszenvedtem, uram, én is, iszonyúan. Csak az képes megérteni kínaimat, ki a lelkiösmeret itélőszéke elé került. Nos, uram, szóljon, mondják meg ajkai méltó végzetemet! Csak ezt az angyalt ne taszítsa el magától, mert megmondta nekem, hogy utána bal. Kendi szigorú tekintete, mint nap beköszöntével a táj, földerült és Rózsa kezeit megragadva,Káldi elé térdelt. — Áldja meg gyermekeit! Könyek között hajolt le Káldi. Fölemelte a párt és az agg pap elé vitte. Dózsa mosolyogva tette reszkető kezeit a fiatal párra. — így, így! Áldjon meg benneteket a szerető isten! Hiszen úgy is e derék ifjúnak szántalak. No, lám, az a másik nem is sajnálja, mert nem is szerette soha. Kényezve fordult el Káldi a szegény öreg pirongatásaitól, mert csak élénkebben emlékezette arra, amiért egész életén át bűnhődnie kell. * Pista bácsi módosan rakta lábait úgy dél felé Homoród rögös-poros utcáján. Botja sem volt elég, még azon kivül kézzel-lábbal hadonázott, hogy a körébe sereglőkkel jól megértesse a fontos beszédet. — Hé, Kotróné asszonyom, te Teresa, te Futó Gyurka te, nyakadba vedd a lábadat és iramodjál az erdőbe. Ordítsd torkod szakadtából, hogy ördögöt fogtunk, sz’ikola, a mi jó urunk barátságpoharat koccintott azzal a másikkal. Hová legyek, mennykövet hordozó igaz isten! Jaj, mindjárt a föld alá ásom magamat; ki hitte volna, no ? No, ugye, Kotróné asszonyom, csak megcsókoljuk most már a Rózsa kisasszony kezeit, akit a tiszteletes úr vasárnap ad össze a mi jó urunkkal. De meg ám! Huh! hol az a dobos, mert kevés a nyelvem . . . Hanem vasárnapra ki is kefélem magamat. Respektussal állok majd a gyülekezet élere s hét országra szóló ékes igazsággal mesélem el, hogy: a ki magyarságunkat dicsően megőrzötte, templomra és iskolára annyit áldozott, a ki tudatlanokat oktatott s még a koldusnak sem adta a szót drágaságkép, azt az a mennybéli legnagyobb jóltevő áldásával gyarapítsa. Mert habár a testamentom füstbe ment, többet fog ő érni nekünk, mint százezer irkafirka. Eddig van! És nagy tekintélylyel adta az uj hirt továbbtovább a faluban.* Az agg tiszteletes fél év múlva kimúlt. Mig élt, mindent elkövettek, hogy meg ne bolygassák kedves tévedését. . Szerda, 1879. február 26. 47. szám. Tizenhatodik évfolyam, Szerkesztői iroda, Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre................................8 frt Negyedévre........................... és Megjelenik ausznnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Szent Cecilia. (Olasz regény.) Irta A. Barrili. (Vége.) — Mit? — szakítá félbe Bruno. — Hát a győző zsákmánya ? Én is tanulmányoztam ám valamikor a középkor történelmét, s tudom, hogy a régi idők harcosai a zsákmányokat elvitték ... a ... segítsen már kimondani, a micsoda zsákmányokat is no ... nem emlékszem a kifejezésre, elég ha az értelmét tudom, s e zsákmányra most is számítok. Egy napon elhatároztam, hogy önnak engedem át, nem kellett, s most annál rosszabb önre nézve. Ezzel a nő felé ment, ki ösztönszerűleg veté magát Calisto karjai közé, akire egész akkoráig nem tekintett; de amint megtörténik az élet legválságosabb pillanataiban, hogy a nagyobb, a sürgetőbb baj elfelejteti velünk a kisebbet, épen úgy történt Cecíliával is, aki nem tekintett volna férje ellenségének arcába, bármennyire szerette is, és most karjaiba veté magát s az ifjú nemes érzését kérte segélyül a vad megtámadók ellen. Calisto mindjárt átlátta a veszély nagyságát, s a merész cselekvés szükségét. Cecíliát bal karjával átfogó, azután szó nélkül felemelte pisztolyát, Bruno mellének irányta, s a haramiát szíven lőtte. — Ah, kutya! — kiáltott az, s összerogyott. De Bruno halálával Cecilia nem volt megmentve. A többi négy gazember dühösen rohant Calistóra. De Giovanni sem állt tétlenül. Megpillantotta Bruno pisztolyát, mely a holttest mellett feküdt felragadni, s az első rabló arcát összeroncsolni, ki úrnője felé közeledett, perc műve volt. Még három fegyveres támadó volt, ők meg csak az üres pisztolytokokkal állhattak ellen. Rettenetes, kétségbeesett küzdelem támadt, méltó Salvator Rosa ecsetjére, ha ugyan az ilyen ritka pillanatokban a festői hatást egy ilyen jelenettől szabad függővé tenni, mint ez is, mikor a nap első sugarai szűrődtek a tisztásra.