Fővárosi Lapok 1879. február (26-49. szám)

1879-02-25 / 46. szám

Kedd, 1879. február 25. 46. szám Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre........................ . 8 írt Negyedévre .........................4 . Megjelenik ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A nemes. (Beszély.) irta Ember György. (Folytatás.) Rózsát karonfogva a kastély egyik díszes ter­mébe vezeté. Az agg Dózsa már lenyugodott s nem is sejté, hogy kedves leányához a csalódásig hasonlító unokája ez éjjel vele egy fedél alatt fog pihenni. Kendi jó éjt kívánt Rózsának s visszatért a tiszte­­leteshez. Szigorú, komor tekintettel állt meg előtte s mély sóhajjal borongva szólt: — Uram, a faluban és kastélyom körül készül valami. Bizonyos kósza hir alapján meggondolatlan forongást, zendülést másvalaki ellen Homoródon meg nem engedhetek. Sötéten nézve s vontatottan hangsúlyozva foly­tatá: — Értsen meg ön, én holnap messze utazom, s hogy ez »eltávozással« senkinek nevét kapcsolatba ne hozhassa a falu, a törvény, felvilágosító iratot hagyok hátra. Mindenkit megnyugtatok. — Eltávozik ugy­e, — szólt a lelkész elfojtott hangon, — és nem akar visszatérni soha többé ? Az egekre uram! Nem, nem! Támolyogva vonszolta magát az erős férfiú az íróasztalig. Fölvette bepecsételt naplóját és remegő kézzel nyujtá a papnak. — E könyvben lelkem imái vannak megírva; tükör ez, melyben életem rövid pályának tiszta képe ragyog, ígérje meg, uram, hogy távozásom után Ró­zsának át fogja adni. Ha majd nem fog látni, hadd lássa lelkemet, mely e könyv minden betűjéből sugár­­zani fog reá. A pap fájdalmas arccal, kelletlenül vette át a naplót, de annyira remegtek ujjai, hogy azt a földre ejté. Lehajoltában megroskadtak térdei s a könyvet felragadva, e helyzetben nem volt ereje fölemelkedni. A­mint Kendi fölsegíté, látta, hogy a pap arcán kínos fájdalom borong. — És nincs hatalom, mely ez­úttal visszatartsa önt ? — kérdé a pap égő kiváncsissággal. Kendi egy pillanatra Káldinak a kastélyára tekintett, mintha mondani akart volna valamit, küz­­ködve morzsolgatá kezeit, majd gyorsan a lelkész felé fordulva szólt: — Nincs, barátom, nincs. A meggyötört lélek oly irtóztatos lemondását hallatta remegő hangja, hogy a pap egy vigasztó szót sem mert kockáztatni többé. — Pedig van! — suttog, távoztakor a pap, — van egy őrangyal, kinek érdekedben égi küldetése van. Egy mentő ötlet kedves befolyása alatt vigad­­ban lépdelt hazafelé. A magával vitt napló burkára tűnődve tekintett. Megfogadta, hogy Rózsának fogja átadni. . . Oh, ha ő most tudná, mit rejteget e könyv ? Tán mindjárt tudna gyógyírt találni a régóta annyira sajgó sebekre. De azt mégis megteszi, hogy azonnal Rózsának küldi, hadd olvassa el; ez az egy lény bír­hatja csak elterelni iszonyú szándékától. Azonnal hi­vatta Fodorminta Pista bácsit. — Ezt a könyvet ma este akármiként a Rózsa kisasszony kezeibe juttassa. — A fúrólyukon is! — biztatta a lelkészt a falu szája. A kastély udvarán erősen sopánkodott aztán, hogy neki a szakácsnéval felette sürgős dolga van; a tehenekkel történt valami. Már ez ok volt, mert Pista bácsi a férfiboszorkányok hírében állott. Mikor a konyhába jutott, már nyert vára lett. — Jaj, édes lelkem, hel rosszat álmodtam az éjszaka. Hiába kancsalít rám, akármi legyek. Egy tüzet okádó sárkány kapott a hátára. Ott kapálózom, lelkem, jajveszékelek, a­mint a hét fejével lángot szór az ábrázatom körül. Hát angyalom, egyszer csak kie­gyelmed jön, meg Rózsa kisasszony a fellegeken ke­resztül két nyalka szárnyas paripán­ nézek, egyszerre csak azt veszem észre, hogy a hétfejű sárkányból Kotróné asszonyom lett. Huh, a vén csoroszlya úgy megrémített, lelkem adta, hogy mindjárt kigyelmed felé nyújtottam a kezemet, s ott a kisasszony előtt így öleltem át la t­eszem azt a tagba szakadt drágalátos kis formáját. — Ne izéljen kigyelmed, Pista bácsi, mikor az ördög nem ér rá, kigyelmedet küldi mindig ide-oda. — Csitt, asszonyi állat; nem az ördög, ha a pap küldött. Fogja csak lelkem,­ezt a könyvet, ma este akárhogy is a Rózsa kisasszony kezébe csúsz­tassa. De úgy, hogy a nagysága meg ne lássa, mert hát, kis angyalom, holnap valami nevezetes nap volna, annak okáért a kisasszony ezt a pap-urunkkal ho­zatta a városból, hogy holnap a nagyságának kedves­kedjék vele. Eddig van! Mint a­ki dolgát a legbölcsebben végzette, nagy léptekkel tartott a falu szája vissza. Itt-ott be­köszöntött. Rendesen azzal vált el egyik-másik ház­tól, hogy: — Ott légy, mert a falu java villahajtóba tesz, vagy gúzsba köt. Dél-tájban már az egész falu kita­karodik, el ne feledd. Isten legyen Káldi urnak irgal­mas, kegyelmes. Ha oda jön, agyonütjük, mint a rossz ebet.* Rózsa dobogó szívvel bontotta fel a csomagot. Mint liliom, mely meghajlik, inog a zivatar közeled­tével, hajolt alá az asztal mellett nagy, lelki tusái kö­zepett. Kezeit kínosan ziháló mellére szorítva kétség­­beesetten tekintett fel az égre oltalomért. Midőn e szavakhoz ért: »Szerettem, mint nyomorban sintődő árvát, szeretem most, mint ékes hajadont!« a naplót könyeivel öntözé s forrón csókolgatá.Majd kétségbeeset­ten felszökve, kezeit feje fölé kulcsolá. Mit tegyek ? mit tegyek ? istenem! — suttogá a leány. Ah, holnap regge­lig egy ezredévet élek, szenvedek át. Füleit a kulcs­lyukhoz szegezve hallgatózott, de Kendi szobája felől semmi sem hallszott. Ismét és ismét a naplót ragadta fel. Oh, drága, feláldozó élet, — rebegő a lány,— kinek érttem élni oly kedves volt. De érttem meghalni ? Oh, isten, isten, nem, ezt nem engedheted. Ah, tűnjél fel édes hajnal, jel, hogy atyámhoz siessek, kin­ek hozzám visszatért szeretőjét elhallgattam, de a ki soha, soha ne legyen az én atyám, ha . .. Az ablakon heves kopogás hangzott. A szoba, melyben Rózsa volt, ablakaival a kertre nyílt. Rózsa az ablak alatt köpenybe burkolózott alakot látott. A­mint lámpáját az ablakhoz emelő, halálsápadt lett. Káldi állott künn, az atya. A lány zokogva hajolt ki az ablakon. — Mért jöttél, atyám ? ugy­e, szemmel tartani, hogy a bácsi kivégzi-e magát ? Holnap reggel hozzád megyek, lábaidhoz borulok, hogy ha szeretsz, oldozd fel ez iszonyú köteléke alól. — Lányom, ezt már ma délután megérleltem lelkemben, a­mint téged megláttalak. De most bo­csáss, hadd ugorjam be az ablakon, különben veszve vagyok. — Atyám! — kiálta rémülten a lány. Küldi az ablakfát, megragadva gyorsan a szo­bában termett. Itt aztán megmagyarázta tettét. Egyik hű cselédje figyelmeztette, hogy a falusiak a kastélyt körülveszik ez éjjel. Lovas legények állták el a határt s ha kilép, bőszülten megtámadják. — Nem magamért jöttem ide, lányom, — mondá a szeretet őszinte hangján, — ha akartam volna, már egy-két falusit magam alá tiporva, messze, biztos he­lyen lennék. Kendi úrért s éretted aggódtam. Va­lami után, nem hiszem, hogy Kendi úrtól, — veté oda büszkén, — értesültek a falusiak a 10 év előtt köztünk történtekről. Valaki tán meglesett bennünket. Mind­egy ! Ha most elsietik a falusiak a dolgot, s nem me­nekülhetek ide, Kendi veszve van, s talán te is, lá­nyom — mond mosolyogva Káldi; — paripámat a kerí­tés mellett szélnek eresztettem. Mindenütt fognak keresni, csak leányom szobájában nem, —folyta rá só­hajtva, — mert ide kellett jönnöm, lányom, ide és pedig titkon, hogy Kendi meg ne lásson. (Vége köv.) Szent Cecilia. (Olasz regény.) Írta A. Barrili. (Folytatás.) — Istenem! — mondá Giovanni, míg az ifjú kezét meghatva szorítá meg. — Mi történt ? — Mindent láttál ? — kérdezte Calisto. — Mindent, mindent­ hallottam és láttam. Oh istenem s most meg fog verekedni... — Igen, Giovanni, de ez legkevesebb, nem is érdemes rá gondolni. Ez az élet sok alkalmatlansá­gainak egyike, s adja az ég, hogy az utolsó legyen! De mondd, mit csinál a grófnő ? S a­nélkül, hogy időt adott volna a válaszra, az ifjú gyorsan folytatá: — Mindent jól hallottál, Giovanni? Én Cecilia grófnőt sohasem láttam párisi utam óta, sem nem beszéltem vele attól kezdve, hogy a gróffal legutol­­szor beszéltem. S mégis, a­mint látod, ő, a férj, a te­remtmények legnemesbikét alávaló módon legyalázta. — Oh, tudom, ifjú úr, tudom! — felelé elérzé­­kenyülve a Villa Cervia öreg szolgája. — Nagyon jól teszi, hogy mindig grófnőnek nevezi. Én sem bízhat­tam soha hozzá szokni új címéhez, melyet házassága által nyert. — Bravo, Giovanni, hát emlékszel még rám ? szeretsz még egy kicsit ? — Miért nem ifjú úr ? Szívem nem úgy van alkotva, mint a legtöbb emberé. Ön azonban rosszul tette, hogy visszatért, engedje, hogy őszintén kimond­hassam ezt önnek, van egy kis tapasztalásom, rosszul tette. De végre is, melyik helytelen tettet nem menti ki a szerelem ? — Köszönöm, Giovanni. Látod, nem tudtam ellenállani. Nem bírtam legyőzni a vágyat, a szüksé­get, hogy eme helyekhez közeledjem, s ugyanazt a levegőt szívjam, melyet ő. Ezután hosszú, változatos párbeszéd kezdődött kettejök közt, mialatt Calisto folytatta útját. Az öreg szolga egészen Castagnetóig kísérte el Calistót, hol a jó bérlők két szobácskát engedtek át az ifjú úrnak, hol mindig lakott. A szerelmes ifjú mindenét rendbe hozta, szegényen, a jövőre formált minden remény nélkül; a napokat ama szobácskákban tölté, az éjje­leket pedig szomorú sétáinak szentelé ama helyekre, melyek őt a szeretett nő egy kézszorítására, üdvöz­letére, mosolyára emlékeztették. Mind e dolgokat tőle tudta meg Giovanni, s mikor elvált tőle, hogy a kastélyba visszatérjen, sze­mei tele voltak könynyel, s ismétlé magában: — Sze­gény ifjú úr! szegény ifjú úr! — S ez a gondolat kisérte őt egészen magányosan fekvő helyéig, mikor a kápolna bejáratán keresztül melynek kulcsát előrelátásból vette magához, szobácskájába ment. Másnap nem állhatta meg, hogy mindent el ne mondjon Cecilia marchésának. Férje vadászatra ment, okut adván, hogy másnap visszajön, s Giovanni egye­dül találván a marchesát, mindent tőről-hegyre el­beszélt neki. Cecilia marchesa nagy figyelemmel hallgatta, száz részletet is kérdezett tőle, de semmit sem szólt, miből Giovanni megtudhatta volna, hogy mit gondol, mit érez.

Next