Fővárosi Lapok 1879. március (50-74. szám)
1879-03-01 / 50. szám
A békehíré. (Francia beszély.) Irta Louis Collas. (Folytatás.) — Esőn, uram, szintén bűnösnek tartja őt? — Isten mentsen! Ő oly családhoz tartozik, melyhez a gyanúnak soha még árnyéka sem férhetett, sem ildomosságát soha senki kétségbe nem vonhatta. És mégis nekem kell fölötte ítéletet hoznom, nekem, ki őt annyira ismerem s érdemleg becsülöm! Hiszen oly sok estét töltöttünk együtt s gyakran jártuk be együtt a hegység szebb pontjait, és elég alkalmam nyílt, társalgás közben kiismerni lelkületét s úgy a komolyabb, mint a léha kérdéseknél nézete felől tudomást szerezni. Ő meleg szívvel s nemes érzülettel megáldott ifjú volt, a mellett a legmélyebbre ható kérdéseket is, érett férfiú módjára, kellő nyugodtsággal és értelemmel fejtegette. Nekem a jövőre nézve terveim voltak vele; úgy gondolkoztam, hogy egykor e vidék szerencsésnek érezheti magát, ha érdekeit ez ifjú képviselni fogja. Több más tervem is volt még; azonban a vád, melyet ellene emeltek, fölforgatták minden tervemet. Ő elutazott s a gyanúsítások, melyek kis városunkat fölizgatták, lassan kint feledésbe mentek. Amint nemrég halálának hite terjedt, nem vádolták őt többé, ellenben sajnálták, hogy oly fényesen kezdett életpályának oly korán vége szakadt. Én megsirattam kimultát s egyszersmind így szóltam magamban: legalább elvonta őt a halál attól, hogy az oly kellemetlen törvényszéki vizsgálatoknak legyen kitéve. Azonban a halál megkímélte; állítólag Lyonban látták volna őt s azt gyanítják, hogy errefelé vette útját. Én magam vagyok az, aki a rendeletet kénytelen valók kiadni keresésére és elfogatására. — És az azt hiszi, hogy ő ide fog visszatérni ? — A mai gyűlésen arról tettem jelentést, hogy semmi olyas jelre nem találhattunk, ami e vidéken való tartózkodását sejthetné. — Ha ő visszatérne s értesülne a veszélyről, amely fenyegeti, azt hiszem, minden habozás és késedelem nélkül tova menekülne. — Én is azt hiszem, azonban holnap, vagy talán még ma, újabb, határozottabb tudósítások érkezhetnek felőle. Szerencsére, én nem leszek itthon; nehány napi szabadságidőt kértem s ma este elutazom. Ön helyettesemül lett választva s igy távollétem alatt hivatalos teendőimet önnek kell végeznie; a maire még ma hivatalosan is tudatni fogja ezt. Az öregnek reszketett a hangja; nyilván látható volt, hogy minden gondolatának nem akar hangos kifejezést adni. Tekintetéből szomorúságot és aggályt lehetett leolvasni; lehet, hogy gyanította Avrial megérkezését , mintegy módot akart nyújtani az orvosnak arra, hogy megmentse barátját addig, míg ő visszatér, átvenni hivatalát; lehet, hogy e küzdelemben, melyet a baráti érzület és a kötelesség között vívott, habozás fogja vala el s önváddal terheli lelkét, ha hivatali kötelezettségének híven meg nem felel. Marselier némi átalános utasítást adott még az orvosnak ama teendőkre nézve, melyekben ez még járatlan volt, s fölkelt. Az orvos a békebiró távozta után visszatért barátjához, ki az asztal mellett ült, s tenyerébe hajtva fejét, mély gondolatokba merült. — Hallottad-e beszédünket ? — kérdé az orvos. — Egyetlen szót sem veszítettem el beszédetekből s fogadd köszönetemet azért, hogy ártatlannak tartasz, mikor engem oly sokan vádolnak. — Meg vagyok győződve arról, hogy te nagyon könnyen el tudnád a vádat magadról hárítani. Avrial mit sem válaszolt. — És most, — kérdezte barátja, — mit szándékozol tenni ? — Ma még igénybe veszem vendégszeretetedet s ha az est beáll, eltávozom. II. Midőn az éj homálya ráborúlt a kis városra s a napi zaj elnémult, Avrial búcsút vett barátjától s a házak mentén végig suhanva, kiért a mezőre. Egyszerre édes-bús érzés szállta meg, amint tekintetével végig futott e vidéken, melyet ifjúsága gondtalan óráiban oly sokszor bejárt. Csoportosan vonultak át lelkén emlékeinek legmosolygóbb képei. A Ricardaiskastély falai, melyek előtte magaslottak, eszébe juttaták gyermekkori élményeit, a múlt édes örömeit, melyekkel mostani aggályai oly nagy ellentétben álltak. Hányszor játszott ő a szomszédos réteken s hányszor bolyongott amaz árnyas ösvényeken, melyek e tájon szertekigyóznak. Atyját régi barátság fűzte Bothereihez, a Mártha és Orsolya atyjához, ama két nővéréhez, kiket aznap reggel a ház előtt elmenni látott. Kölcsönösen tisztelték és becsülték e férfiak egymást, semmiféle titkot sem rejtegetve egymástól, különben pedig Avrial iránt régóta lekötelezettnek tartotta magát Rotheres. Barátja ugyanis a bukástól s az azzal járó szégyentől óvta őt meg, biztatva és támogatva a válságos körülmények közt s ő ezt meghálálni óhajtotta volna. — Vájjon mikor róhatom én le irántad való hálakötelezettségemet ? — mondá egyizben Rotherei, eme jó barátjának. — Meglehet, mihamarabb, — viszonzá ez. — Majd ha leányaimat gondjaidba ajánlom. Érezvén a betegség súlyát, mely őt megsemmisüléssel fenyegette, remegett jövőjük miatt. Az idősbik, elvakult anyja által elkényeztetve, csupán szeszélyeinek ösztönét követte s kiváló tulajdonait hajthatatlan, makacs jellemével semlegesítő; a másiknak, ki kedves, igénytelen jelenség volt, a családi tűzhelynél csak a háttérben jutott hely. Botheres közölte aggályait barátjával. Ez elvállalta a két nővér fölötti gyámságot atyjok halála után, de nem sokáig teljesíthette irántuk való kötelezettségét s ama gondolat, hogy föladatát nem végezheti be, nagyon elkeserítő utolsó pillanatait. — Oh, mily korán kell meghalnom, — sóhajtott föl kínosan, — mikor még le sem róhattam tartozásomat ! — Majd lerovom én, ha megengedi! — szólalt meg mellette egy fiatal hang. — Te, Eduard! A beteg szomorúan mosolygott. Valóban kevés élettapasztalással kell annak bírnia, ki ama különös képzelődésben ringatja magát, hogy egy fiatal ember» alig idősebb, mint akiket »gyámolítani« akar, ily komoly hivatásnak megfelelhessen. Eduard ama szavai azonban nem oly könnyen elhangzó szavak voltak, melyeket csupán a gyermeki gyöngédség sugall. Komolyan átérezte ő ama felelősséget, a melyre vállalkozott. Csaknem nevetségesnek látszó szerepének ő kellő súlyt adott ama hő áldozatkészségével s gyöngéd, tartózkodó szerénységével, melyet a két nővérrel szemben tanúsított. Ügyvéd lett, hogy oltalmazhassa érdekeiket ; korán higgadtan, józanan kezdett gondolkozni, hogy elháríthassa mind ama bajt és veszedelmet, mely a leányok jövőjét fenyegethetné; ám, ha a kisebbik nővérnek őszinte elismerésével, meleg hálájával találkozott, addig Márthának folytonosan szeszélyes természete, parancsoló modora s gyakori dacos ellenszegülése sokszor csüggesztőleg hatott törekvéseire. De mindamellett sem ernyedett, folyvást eszében tartván atyja halálos ágyánál tett fogadását. (Folyt. köv.) A mykenei ásatások. (Henri Schliemaim : »Mycénes, récit des fouilles faites á Mycénes et á Tirynthe traduit de l’anglais par G. Girardin ; préface de M. Gladstone. Gr. in — 8° avec 700 figures.« Hachette, 1879.) I. (Ny.) Mykene mondaszerű város lenne, ha romjai hatalmasan nem tanúskodnának egykori létezéséről. Története a hősi kor elejével kezdődik, s végződik Görögország történeti korszakának kezdetével. A hagyomány szerint: Perseus alapító Kr. e. 1500-ban. A trójai háború idejében Görögország leghatalmasabb városa s a gazdag Argolist uraló Agamemmon székhelye volt. De a heraklidáknak Argoszba visszatérése után (1190 körül) tekintélye gyorsan hanyatlott. A történetírók csak annyiban emlékeznek meg Mykenéről, hogy az argosziak a méd háborúk korában romba döntötték. Az athenei akropolis után egész Görögországban a mykenei teszi az emberre a leghatalmasabb benyomást. Mikor Korinthus felé elhagyjuk a tengerig terülő, derűlt, termékeny argoszi síkságot, melyet két hegység övez be, mikor áthaladunk kúszó szőllőin, széles gabonaföldjein, egy szűk, csavargós szorosba érünk, melyet az ólomtartalomtól szürke, meredek, nagy szikladarabok szegélyeznek. Itt, ha a déli nap kissé nyugovóra hajlik, minden rideg félhomályban vesz el. Ez a mükenei völgy. A szoros aljában, egy letört csúcs tetején, mely fölött az Aetosz hegy magas orma emelkedik, van az akropolis, melyet még egy romokban heverő körsánc véd. Mintegy 25 láb hosszú sikátoron lehet oda jutni, két roppant nagy, cüklopszi fal közt, melyeknek vízszintes sorba helyezett kövei gonddal vannak metszve s művészien összerakva. A sétány végén nyílik a citadella vastag, egyformán széles és magas kapuja, három roppant nagy monolithból: kettő képezi a kapufélfát, egy meg keresztül van rajtuk fektetve. Párkánya ardhai domborműből áll, mely az asszír szílre emlékeztet: két nagy oroszlán támaszt egy oszlopot. Ez az alkotás az egyptomi építészet nagy arányainak, tartósságának és szilárdságának jellegét viseli ugyan magán, de külseje zord, bevégzetlen, amivel nem találkozunk Egyptom tökéletesebb emlékeinél. Az ember mintha az első görögök zord és hatalmas civilizációját látná. A homéroszi Mükenében, Agamemnon vasfészkében képzelhetjük magunkat. Az atridák tragikus sorsa feltolul emlékezetünkbe s még inkább növeli e vad és rettenetes hely által keltett sötét benyomást. Mintha Agamemnon nyögéseit hallanék viszhangozni, kit »úgy öltek meg, mint az ökröt az istállóban« s mintha hallanék Klytemnesztia kétségbeesett könyörgéseit is. _ * Schliemann Henrik, Homérnek szenvedélyes majdnem vallásos csodálója, a homéri költeményeknek úgy szólván kapavágások által vált magyarázójává. Felbátorítva a hissarliki ásatások nem remélt eredménye által Kisázsiában, hol egy történelemelőtti városnak, a legnagyobb valószínűség szerint a homéri Trójának ásatta ki romjait, e merész kereső Mykenebe ment folytatni kommentárjait az Iliashoz, hogy azután Ithakát látogassa meg, s magyarázatokat nyújtson az Odysseához. A mykenei ásatásokat, melyek oly nagy zajt csaptak Európában, 1876 augusztusában kezdette. Az ősgörög művészet történetének szempontjából talán ez századunknak legnagyobb fölfedezése. Eleintén az alsó város cyklopi emlékei közt kezdtek ásni, hol azonban nem találtak egyebet arhaji jellegű agyag edény-töredékeknél, üveggyöngyöknél,továbbá fehér és kék márvány oszlop-töredékeknél. Azután az akropolison folytatták a kutatást. Az első napokban az oroszlánkapunak küszöbét ásták ki. E kapu mögött pár lépésnyire másik kapura akadtak, mely az előbbivel folyosó által volt összekötve. Ennek falaiban másfél méter magas fülkékre bukkantak. Schliemann szerint itt volt a kapuőröknek helye. Az akropolisban tovább folytatott ásatások közben, majdnem a talaj felületén, egész rakás hulladékokra, vázákra, kockákra, vasdarabokra, érmekre akadtak, melyek a macedóniai kort mutatják, — elvitázhatlan tanúság gyanánt az általános véleménynyel szemben, hogy Mykenét az argosziak által 468-ban történt feldulatása után ismét felépítették és lakták. Néhány méternyire lejebb ezer meg ezer töredéket találtak arkhaji stílbe festett vázákból, tehén- és bagolyfejű agyagbálványokból, bronz kulcsokból és késekből. Még lejebb a Schliemann 125 munkása által egy hónapig ásott futóárkok napfényre hozták a történelemelőtti házak alapépítés módját, az akkori időbeli vízvezetéket, s végre egy kerek térséget, melyet két sor egyenesre faragott kő kerített s némelyike fölött székforma kőlap volt. Schliemann joggal következteti, hogy e félkörű padokkal bekerített hely volt Mykene régi agorája. Itt gyűlt össze az öregek tanácsa, melyről oly gyakran tesz említést Homér. Egy történelemelőtti város egész negyedének, egy homéri agorának, egy erőd kettős kapujának felfedezése kétségtelenül azt bizonyítja, hogy Mykenében az argosziak által történt feldulatás után is laktak. Valóban Schliemannak sem ideje, sem fáradsága nem veszett kárba, mikor a mykenei ásatásokba fogott. Neki azonban más becsvágya is volt; Kisázsia egyik puszta rónáján felfedezte Trójának romjait, melynek hypothetikus fekvése fölött sokat vitatkoztak, s a messze múltba vesző létezését egy egész kritikai iskola mesének mondta. Mikor Schliemann Trójában megtalálta Priamus király kincseit, melyeket senki sem keresett s nem is beszélt róla senki, volt kitartása, hogy a mükenei ásatásokkal addig fel ne hagyjon, mig Agamemnon sírját fel nem találja, ki Pausanias világos bizonysága szerint: társaival együtt a citadellában van eltemetve. Folytaták tehát a munkálatokat az agora bensőjében, s érdekes faragott kődarabokat találtak, melyeken harcosok, vadászok, állatok, csiga- és meander-ékitmények voltak kivésve. E faragványok stílje amaz időre vall, melyből a főkapu és citadella oroszlánai származnak. Schliemann e köveket, melyek egyébiránt a halotti áldozatoknak felhasznált állatok kövesült csontjaival voltak betemetve, sír-díszítmények darabjainak állítja. Valóban, e kődarabok szomszédságában két méter és ötven centiméter mélységben öt sziklába vágott sírt találtak: tizenöt emberi 238