Fővárosi Lapok 1879. május (100-125. szám)
1879-05-01 / 100. szám
Kisfaludy Társaság. (Ápril 30.) (v.) Örvendetes, hogy e széptudományi társaság iránt egy idő óta mily nagy a közönség, főleg a szépnem érdeklődése. Tegnap délután olyan csúf idő volt, nagyon esett az eső, nagyon fújt a szél s nagyon áthidegült a jég, ahogy azt hihettük: az akadémia heti üléstermében ezúttal csak néhány kipróbált buzgóságú tag, a Ligeti szép tájképei s egy pár rózsaszín kedélyű ifjú — ki él-hal a költészetéért s keresi azt ott is, a hol nincs — fogják képviselni az életet. Annál kedvesebb volt a meglepetés, hogy a terem ülőhelyeinek felét jóformán betöltők az úrhölgyek, úgyhogy láttára szinte dalra fakadt egy zeneirónk: »Aki a múzsákat igazán szereti, Záporeső legyen, Mégis fölkeresi.« A korridor csak úgy tele volt nemes ifjúsággal, mintha a legszebb verőfény kíséretében sétálhattak volna ki a »szép kék Duna« (ezúttal ugyan csúf sárga vizű folyam) partjára, az akadémia palotájába. Különben őket záporban, korúban is a legszebb verőfény kiséri: az ifjúság, melylyel rendesen együtt jár a szépirodalom szeretete. A havi ülésen Gyulai Pál elnökölt s tizenhét tag volt jelen, köztük oly veteránok is, mint Tóth Lőrinc és Hunfalvy Pál. Csiky Gergely tartotta székfoglalóját. Sophokles kitűnő fordítója a Sophokles életét ismertette a legjobb források után, előre bocsátva, hogy melyek ama gyar források, melyekből e nagy költő életének és működésének emlékei reánk maradtak. Amit róla tud és hall a világ, abban a való regékkel van vegyítve, legendákkal, sőt pletykákkal is. De ezeket sem lehet mellőzni, mert ha nem is életrajzi adatok azok, de mindenesetre adatai amaz örökéletnek, melyben a nagy költő az őt bámuló nemzedékek emlékezetében él. Beszélt aztán a felolvasó Sophokles születéshelyéről (mely Kolonosz volt,) szüleiről, neveltetéséről, a zenében, táncban és vívásban való gyakorlottságáról , de még többet és melegebben költészetéről és nagy elődjéről Aeszkhilószról, aki nem szabályok fonalán, hanem az ihlet szárnyain emelkedett oda, hol a tragédiát megteremtő, műveiben oly mintákat nyújtva, melyből mások a szabályokat vonták le. Sophokles azonban még magasabbra emelte a tragédiát . Amannak költészete egy rengeteg őserdő, ezé egy művészien rendezett kert. Amaz a félisteneket festé, ez az embereket. Sophoklesnél a hős nem istenekkel harcol már, hanem magához hasonló emberekkel. Ő a drámának nemcsak technikáját tökélyesíté, hanem belső lényegét is. Arisztoteles a maga dramaturgiai szabályait az ő »Oedipusz király«-ából vonta le. Érdekes volt hallani azt az adatot (legyen akár igaz, akár rege,) hogy a szalamisi diadala apja a görög tragédia három nagy hősét összehozta: Aeszkhilosz ott volt a diadalmenet meglett harcosai közt, Sophokles a gyermekkort vezető, Euripidész, pedig aznap született a szalamisi dicsőség helyén. Érdekeseket hallottunk továbbá ama nagy drámai versenyekről, melyekben Sophokles nyert legtöbb koszorút, (»Antigone« előadása után még hadvezérnek is megválasztá a nép) abban a boldog időben és államban, hol a színpad része volt a közkormányzatnak és istentiszteletnek. Melegen beszélt Csiky a hellén költő magánéletének adatairól is, cáfolva az oly mondákat, melyek aggkorúnk tisztességét rossz hírbe keverték. Hisz ő maga mondá, mennyire örül, hogy megszabadul Ámortól, e a gonosz zsarnoktól. Nejét, Nikostraténak hivták s ez egy athéni hölgy volt. De ettől született fiát nem szerette úgy, mint egy másikat. Öregségét isteneség, kegyesség jellemezte s hattyúdalát (»Oediposz Kolonoszban«) egyszersmind a honszeretet legszebb emlékévé tette. Az aggkort is teljes épségben érte meg s dicsőségére el lehet mondani azokat a szavakat, melyeket az ő utolsó tragédiájában találunk: az ő dicsőségét kor nem vénítette, halál nem érte el s a mindenható idő keze megbénult előtte. Taps és éljenzés hangzott az értekezés végén, mely ékesen, komolyan és melegen van írva s igen jól volt felolvasva. Látszott belőle az a tiszta, igaz hódolat, melyet e drámaírónk szíve mélyéből érez ez óvilági eszménye iránt, kinek műveit senki nálunk jobban nem ismeri. A második felolvasó Agai Adolf volt, ki Erdős Jánosnak »Muki bácsi« című rajzát mutatta be, előre bocsátva, hogy ennek szerzője nem »céhbeli író«, hanem csak dilletáns, hogy életteljes életképe méltó a figyelemre. Muki bácsi egy vén patikárus-segéd egy faluban, hol a világtól elszigetelve, csupán orvosságkészítésnek él, lelkiismeretesen dolgozik a principálisának, szívesen vesződik a néppel, mely meg sem tudja mondani jól,hogy miféle orvosság kell neki, se nyugta, se jövője, de ő nem panaszkodik, kielégít mindenkit, de mikor már mindenki alszik s ő is szobájába vonulhat, elővesz egy régi képet, elnézegeti, mélázgat fölötte, hogy ki volt a hittelen,(ő-e vagy az?) aztán megfekszik, elalszik s álmodik édes álmokat, melyben ő a principális, a kinek kedves neje és családi tűzhelye van, s mikor e boldogság kellő közepén van, egyszer csak csöngetnek s az agglegénynek ugrania kell, mert valaki jött, a ki kér egy garas ára herbatheát. Folytatás a mellékleten: 486 — — JL Midőn Khaireddin egy zsidó lakodalmon Pembével találkozott, Eminének már két gyermeke volt; Izzedin nevű fia s egy kifejlett leánykája. Isua zsidó, egyike volt a leggazdagabb janinai bankároknak, s ez okozta, hogy ismeretségétől nem idegenkedtek a pasák és a konzulok. Khaireddin már régtől ismerte, s nem egyszer kölcsönzött tőle pénzt, s azt a kitűzött időben atyai jövedelméből vagy neje vagyonából mindig pontosan visszafizette. Isua ifjabb nővérét Marko nevű fiatal zsidóhoz, a porta egy távirdai hivatalnokához, adta nőül. A menyegző fényes volt; az atlasz ágyterítők janinai drága hímzéssel voltak kivarrva, m értékük kétségkívül meghaladta az ezer piasztert. II. Kevéssel Marko egybekelése előtt Isua nővérével, Khaireddin bey szórakozást keresvén, felesége és gyermekei nélkül jött Janinába, hol háza volt, fölséges kilátással a tóra s borostyánnal benőtt ősi vára. Még ugyanaz nap egy görög látogatta meg őt: Petropulaki orvos. Ezzel Konstantinápolyban ismerkedett meg, és midőn a görög származású férfi Janinába költözött, Khaireddin ben, a mihelyt házánál valaki megbetegedett, — csak is az ő segítségét vette igénybe, s jó barátságban élt vele. Petropulaki fiatal s nőtlen lévén, nagy gondot fordított külsejére. Magas kalapja, melyet Korfuból rendelt meg, a legújabb divatú volt, és keztyű nélkül sohasem lépett az utcára. Ügyes és értelmes orvosnak tartották s tanulmányait Párisban és Németországban végezte, s mivel nagy jövedelme volt, semmi súlyt sem fektetett arra, hogy Janinában hemzseg a sok orvos és kereste a szórakozásokat. Nyájas modorával, könnyen meg tudta szerezni azok vonzalmát, kiket huzamos ideig gyógykezelt , így kedvelte őt meg Khaireddin családja is. Ezenfelül Khaireddin atyja, Sekir bey, az előbbi mozgalmas időkben sok jót tett az orvos rokonaival. Midőn Petropulaki először jött a beyhez, első dolga volt szemrehányást tenni annak fusztanellája miatt. — Vesd le magadról e barbár öltönyt! — mondá neki. — Te művelt ember vagy, öltözködjél egyszerűen. Khaireddin elpirult. — Én csak a faluban viselem az »egyszerű öltönyt«, — felesé. — Janinában pedig európaiasan ruházkodom. Az orvos melegen szorítá barátja kezét szívéhez, s elfödvén szemeit viszonzá: — Én szeretlek és értelek, Khaireddin bey, de kérlek .. . öltözködjél át mihamarább. Te tudod, mennyire ideges vagyok; a fusztanella nagyon rossz hatást tesz rám, különösen ha oly nemes származású és művelt férfiún kell látnom, a milyen te vagy . .. Khaireddin átöltözködött; a gazdagon vékony arany szálakkal kivarrt dolmány, a büszke fusztanella s a szép csarudák *) helyett, szürke köpenyt s bő nadrágot vett magára. Ez öltönyt készen vásárolta a zsidónál, a janinai etiquette-látogatásokra. — íme, ez már egészen más ! — kiáltott fel Petropulaki, megigazítván a szegény Khaireddinen a a pincenez-t. — Köszönöm, hogy szót fogadtál, beyeffendim. Most látom, hogy ember és nem vadállat áll előttem. Engedd meg, mint barátod mondom ezt; én és rokonaim atyádnak köszönjük életünket s meglehet . . . Sem ti albánok, sem mi görögök nem haladunk addig, amig csak a legtávolabb falubeli lakó is ki nem dobja ablakán a fusztanellát. Tekintsd csak Európát, látni fogod, hogy ott még a földmivelő is úgy öltözködik, mint a konzul avagy a követ .. . Csupa egyformaság . . . — Igen mindez csakugyan, való — felesé Khaireddin ; — e haszontalan tárgyakat mind ki kellene dobni; ezentúl, tudod, olyan ruhát viselek majd a faluban, mely jobban fog tetszeni a népnek. Rövid társalgás után felkészültek s együtt indultak Isua lakodalmára; az orvos frakkot, fehér nyakkendőt s claqueot, Khaireddin szürke köpenyt s fert viselt. Janinában a menyegzőt a zsidók s a görögök éjjel ünneplik. Zsidó menyegzőkön a vőlegény vendégei annak házánál jönnek össze, hol éjfélig mulatnak; ezután pedig égő gyertyákkal mennek a menyasszony házához. Ezt kivezetik a belső szobákból, a vőlegénynyel szemben egy kőhöz állítják, mire fehér lepellel borítják le mindkettőt. Ekkor imádkoznak felettük, s bort adnak nekik inni; a vőlegény kőhöz csapja a poharat, a nők pedig közbe vevén őket, dalolnak, s az ifjú pár fejéhez néhányszor élő kakast értetnek. A szertartás végeztével a menet ismét megindul az utcákon, égő gyertyákkal. Előtte zenészek játszanak, a cigányok körül gyermekek dalolnak, táncolnak és zsibongnak. A menet tovább halad, a menyasszonyt két oldalról karonfogva támogatják mert illik, hogy gyengének, törődöttnek mutassa magát. A vőlegény házánál ismét isznak, esznek, dalolnak, táncolnak, s a mulatság egész kiviradtig tart. Isua nővérének lakodalmán minden úgy történt, mint másoknál, azzal a különbséggel, hogy az ünnep nagyon fényes volt. Az orvoson kívül még a francia konzul és számos dúsgazdag görög és zsidó vett részt benne. *) Csaruhan igen szép papucs. Mikor a házi úr ama szokásos kérdéssel lépett hozzájuk, nem parancsolják-e, hogy a cingistrák (táncosnők) táncoljanak, [Khaireddin bey a teremben kényelmes divánon ült a francia konzul s az orvos között. Amint tetszik, a felelé a francia konzul. Pembe elkezde a táncát, és megrázta a kezére erősített csengetyűket. Soká táncolt, majd hátra hajlongva, majd leülve, s ismét körben forogva, mint a hajlékony vessző. Majd ismét halvány arccal, szerényen és csendesen félrelépett, de legott újra felszökkent, és egész testében reszketve rázta a réz csengetyűket. Végül mosolyogva állt meg a konzul előtt. Ez egy napóleon-aranyat adott neki, mire Pembe a beyhez lépett, ki hét lírát nyújtott felé, az orvos pedig haragosan s megvetéssel öt frankot vetett elébe. — Miféle barbár szokás ez! — mondá Khaireddinnek. — Hogyan engedhették meg e semmire-s valóknak pénzt kérni a vendégektől! Menyegzőre hívják az embert és kizsarolják. — Ugyan — felelé Khaireddin, kinek Pembe már megtetszett, — minek fosztanak meg szegényeket e csekélységtől. — Mit beszél ön, orvos ? —kérdé a francia konzul. — Ki nem állhatom ez ázsiai szokást, mely barbárságunknak tanúsága — mondá az orvos. — Mit jelent e tánc? Ez mulathat holmi mesterembert, vagy török katonát, de nem bennünket ... És méltóságodnak, a párisi ballet mellett, nem tűnik ez visszataszítónak fel ? — Sőt ellenkezőleg — felelé a francia konzul, — én nagyon szeretem az ázsiai szokásokat. Európa előttem már unalmas. Je me sens mieux lorsque je vois des choses qui ont un cachet à eux .. . Mikor Algírban szolgáltam s részt vettem a persa expedícióban, ahányszor szeret tehettem, arabs módra öltözködtem. Az önök országa nekem nagyon tetszik . . . — Méltóságod maga a jóság, — felesé Petropulaki. — Meguntam a balletet, — folytatá a francia, — e tánc majdnem olyan, mint a spanyol cachucha vagy a bolero. — Valóban, — kiálta hajlongva az orvos, — feltűnően hasonlít a boleróhoz ; csakugyan Elsler Fannit kell látni benne s e szerencsétlen Pembét. — Elsler Fanni már igen kövér, tandis que cette petite Pembe me semble ... — Én sem vetem meg kellemeit, csupán azt mondom, hogy a halvány arc nem ízlésem. (Folyt. köv.)