Fővárosi Lapok 1879. május (100-125. szám)
1879-05-28 / 122. szám
—---—------------------------- Szerda, 1879. május 28. 122. szám. Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ...........................8 írt. Negyedévre • ••••* 4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A csók. (Lessing.) Ha a gyermek rózsás kedvben Szép kis ajkát csókra nyújtja: Édes e csók, de nincs szikra, Mely a szivet lángra gyújtja. Barát ha jő, vagy távozik És szokásból összecsókol: Érzem ajka érintését, Ámde a szív másra gondol. Édes a testvéri csók is, Forró, bár nincs tüze, lángja, Kéjjel emlékeztet vissza Lánykám bibor alakára. Atyám csókja szinte édes, Szorgalom, jóság jutalma, Ámde ez sem igaz csók még, Mely kéjt, boldogságot adna. De ha rózsám lopva csókol , egyért adós leszek százzal. Ez az igaz csók. Fölér ez Földi üdvvel, mennyországgal. Dálnoky Lajos. ----=*›@l*s=---Győzelem. (Rajz.) Endrődi Sándortól. Sápadtan, fáradtan lépett szobájába, mintha messze, messze útról érkezett volna meg. Pedig csak alig néhány ölnyiről: a szomszédos egyházból jött haza. Ledobta magáról hosszú, fekete palástját, karszékét a kandalló elé vonva, helyet foglalt a zizegő tűz mellett. Valami mély, végtelen bánat tükröződött arcáról, homlokáról, szemeiből. Bágyadt tekintetével a tűz játékaitszemlélte s eltörődött, elgondolkodott hosszasan, ahogy egy kiégett vulkán borongana, rideg homlokát a nedves, őszi felhők sűrűjéhez értetve. Az égő hasábok egy-egy sugara fölvillant, föllebbent arcára: talán egy mosolygó óra emléke a múltból, vagy egy visszatérő álom ölelése ? A fény ingerkedett vele, de nem derítette fel. Odakünn sűrű felhők zajlottak, nyirkos szárnyaikkal végigseperték a letarolt mezőket s a hideg szél arján tova lebegtek, tova suhantak szomorún. A fák lombtalan koronája zörgött, csörömpölt s a homályos levegőt nyugtalan varjussereg kóvályogta be. Rideg, barátságtalan, komor volt az egész világ soh, mennyivel komorabb idebenn! Ez az ódon szoba, nyomott, holthajtásos falaival, sötét bútorzatával, könyvtárával, roccoco-emlékeivel, rendetlenségével — és köztök ez a sötét ember, vigasztalan tekintetével a gyéren lobogó, halkan zizegő kandaló előtt is Álmodott, de ébren. Gondolataival elbolyongva emlékeinek gyászos birodalmában, mint egy kisértet bolyongana éjféli időn, csüggedt holdfénynél, a temető fehér sirszobrai közt. Lelke egy jelenet izgalmától, egy érzés kinos, édes gyönyörétől reszketett — látományok, képek lebegtek előtte s oly élénken álmodta vissza múltját, hogy mint akkor — ama válságos pillanatban, most is egyszerre, akaratlanúl és önkénytelenül kiáltott: — Ágnes! Mit tesz ön ? Megőrült ? Egy grófleányka szenvedélyes, igéző, kacér alakja leng előtte, ahogy hév, ragyogó nyári délután vele jár a sziklás, szakadékos, erdei magányban s ahogy haladnak a meredek szélén s ő isten végtelen jóságáról és a természet fenséges jelenségeiről beszél: Ágnes hirtelen a szakadék párkányára szökken s egy vékony nyirfa-galyba fogazva, a tátongó mélység fölé hajol. Egy percnyi szédülés, az ág egy recscsenése — s mindörökre alábukott, lezuhant! Szilaj szeme lecsillámlik az ismeretlen homályba ; csengő, tiszta nevetése túlcsattogja a csalogányok dalát. Egy daemon, aki az istent kisérti. — Agnes! Mit tesz ön ? Megőrült ? Hirtelen ott terem a leány mellett, megragadja karját s levonszolja a szédületes helyről. — Oh, mert nincs önben könyörület, irgalom! — kiált fel az szenvedélyesen, s tündöklő könyekkel telnek meg gyönyörű szemei. Csak az ön számára vagyok őrült s érthetetlen, mert nem akar megérteni. Konrád! Nem viselhetem tovább szivemen a szörnyű tehert, — be kell vallanom, hogy végtelenül szeretem önt. S Konrád nem tud örülni ez édes vallomásnak, e szenvedélyes szavaknak, melyek a legszebb, legkedvesebb női ajkakról hangoznak el. Inkább megrémül tőlük s elhalványodik, de csakhamar leküzdi felindulását s nyugodt, mint elébb volt. Szép, férfias arcát csüggedt mosoly lengi be, nyílt homlokán egy gondolat árnya száll át szomorún — ennyi mindaz, mit lelke elárul, fölfed a küzdelemből. Aztán gyöngéden, szelíden megfogja Ágnes kis kezét s nyugodt, tiszta hangon beszél hozzá, mintha egy gyermekhez, egy beteghez beszélne. x- Hát hiszen ez igy nagyon jól van, kedves Ágnes! Nevelőnek s tanítványnak benső viszonyban kell egymással lenniük. Ki boldogabb mint én, ha becsülését és szeretetét megnyertem ? De viszont nagyon kérem, hogy azt az őszinte becsülést s szeretetet, melylyel én viseltetem ön iránt, ne keserítse meg ezentúl hasonló jelenettel, sem ily regényes kitörésekkel, melyek a valódi érzésnek félreismeréséből támadnak s nem egyebek, mint tévedések. Megígéri ezt nekem ? A lány izzó piros arca bolthalaványra vált. Sötét, mélytüzű szemeit kétségbeesett tekintettel emeli fel Konrád arcára s a vívódó fájdalom és büszkeség hangján válaszol: — Meg. És ezzel vége van ama jelenetnek a magányban. A közeli cserjésből előbukkan Adelin, a nevelőnő, kezében egész bokréta gyöngyvirággal ; más jellegű társalgás kezdődik s pár perc múlva kiérnek az erdőből, felülnek kocsijukra és hazahajtatnak. Pár nap múlva az öreg grófnő magához hivatja Konrádot s megkérdezi tőle, hogy hajlandó lenne-e elfogadni a községi papi hivatalt, melyet a grófi patronátus számos előnye tesz kellemetessé és kényelmessé ? Így óhajtanák megjutalmazni nevelői fáradozásait, mert Ágnesnek most már be kell lépnie a nagyvilágba. Konrád megköszöni a kegyet és elfogadja. — De feltételhez kötöm! — szól a grófnő s nyájas tekintetét csengőn emeli Konrádra. — Parancsoljon velem a grófnő. — Csak kérem, kedves Konrád. Nősüljön meg minél elébb! — Asszonyom, rajta leszek, hogy ez minél hamarább megtörténjék. S pár hónap múlva Konrád pap és férj. Neje egyszerű, szelíd, házias teremtés, magasabb érzések és gondolatok nélkül; őszinte, ha szeretettel csüng férjén s az »otthon« semmiben sem szenved hiányt. Derűlt és nyájas a világ közöttük. Csöndes boldogságukat nem zavarja semmi. A béke angyala betakarja szárnyával szivöket. Ágnes grófnő pedig messze jár a kis községtől s élvezi a nagyvilág gyönyöreit. Senki sem tudja, csak isten hallotta, mi történt közöttük. Konrádnak nincs miért szégyenkeznie. Bármily erejébe került is nyugalma, lemondása, az férfiúhoz illő, nemes tett volt. Titokban szenvedett fájdalmainak történetét aranybetűkkel jegyezték fel odafenn a jó angyalok. Neje iránt figyelmes és gyöngéd volt s midőn ez, egy lánykának adva létet, örökálomra zárta szemeit, keservesen megsiratta, meggyászolta őt. Azután istenben, gőgicsélő kis lánykájában és a munkában keresett vigasztalást. A napok, az évek egyhangúan vonultak el fölötte, de nem áldatlanul. Férfi volt és hivatása, kötelességei megmentették az esélyektől, melyek a gyönge jellemet kényökre idomítják s hányják jobbra-balra, tetszésük szerint. Megállt a szenvedély viharában, mint a szírt háborgó, haragvó tenger közepett. Bár szomorúan, mégis büszkén gondolhatott a múltra. Jött ugyan egyegy pillanat, midőn magányában újra vívódnia kellett az emlékekkel s az életet követelő érzések egész zajával, de mindig győztesen emelte föl homlokát a küzdelem fergetegéből. Évek múlva, egyik novemberi napon hirtelen, váratlan nagy forrongás s mozgalom támadt a kastélyban — megérkezett Ágnes és nemsokára vőlegénye is. Ágnes itt akart megesküdni, hová gyermekkori emlékei s ifjúkori álmai kötötték. Az ünnepélyes egyházi szertartást Konrádnak kellett elvégeznie. Nagy megpróbáltatás volt, de nem vonhatta ki magát alóla. Meg kellett történnie? Oh, mily jelenet volt az! Lehet-e visszásabbat és kegyetlenebbet még csak képzelni is! Ágnes így akart magának elégtételt szerezni. Szebb volt, mint valaha; elragadóbb, égibb jelenés, mint bármikor s Konrád a poklok összes fájdalmát végig szenvedte, mig — iszonyú küzdelem árán — a szertartást bevégezte. Ott állott előtte az a ragyogó tünemény, egy más embernek esküdve örök szerelmet s nagy szemei nagy könyektől ragyogtak, ahogy a » holtomiglan«-t reszkető hangon kimondta, Konrád majdnem rájok roskadt s az ünnepély végével rohant ki a templomból, rohant haza, komor szobájába, iszonyú gondolatai és érzései közé temetkezni, így élte végig pár pillanat alatt egész múltját s nyomorultabbnak érezte magát, mint valaha. Most, most engedett föl egészen az az elnyomott szív, most szakgatták szét láncaikat azok a bilincsen tartott érzések s ömlött ki lelke gyásza sűrű könyben ott a gyéren lobogó, halkan zizegő kandalló előtt! Oh hát élet-e ez, jutalom-e ez, áldás-e ez ? Mily sivár, vigasztalan, örömtelen volt közötte minden! Mily irtózatos mélységek előtt állt s mennyit kellett szenvednie. Immár nem hazudhatott magának, sem istennek. Heves felindulása közben kezébe kapta gyakori vigasztalóját, a szentírtást, s feltárva, mohó vágygyal olvasni kezdett belőle hangosan: — »A te hozzád való buzgó szerelem megemészt engemet ... « — »Az én lelkem elolvadott a keserűség miatt, vigasztalj meg engemet a te beszéded szerint« . . . — »De az ellenség kergeti az én lelkemet, sötétségbe helyeztetett engem, mint a kik régen meghaltak !« . . . Oh, minő baljós igék! Csak fájdalmait, csak szenvedését fokozzák, csak sebeit égetik még jobban! Szakadó könyv elborította a lapot, hangos zokogás közt uj lapra fordított s mintha szive akart volna szétszakadni, majdnem kétségbeesetten, lázasan olvasta a következő sorokat: — »Uram! Tehozzád kiáltok! Siess én hozzám! Figyelmezzél az én szómra, mikor tehozzád kiáltok!« E pillanatban feltárul az ajtó s egy angyalfejecske jelent meg a küszöbön. — Atyuska, itthon vagy ? Hallottam hangodat. Istennel beszéltél ? Nos, engem most ő küldött be hozzád, hogy csókoljalak meg. Megengeded, hogy az öledbe repüljek? — Oh gyermekem, jó angyalom! — kiáltott fel az apa. — Jer, te édes gyönyörűségem, Margitkám! Ide hamar az ölembe! a keblemre! a szívemre! S felkapta gyermekét, s arany szőke hajára hullatta könyeit, melyek már az enyhülés s nem a fájdalom könyei voltak s szép piros gömbölyű kis arcára ragyogtatta könyein áttörő mosolyát, mely immár a diadal és a béke üdvözítő fénye volt.