Fővárosi Lapok 1879. május (100-125. szám)
1879-05-30 / 124. szám
Péntek, 1879. május 30. 124. szám Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ...........................8 írt. Negyedévre.......................* „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK É . SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Emlékhangok. (Oroszországba költözött barátomhoz.) Eltávozás. Csak isten tudja , hol jársz ? Eltávozás. Utad északra vitt. Még ködbe’ sem, csupán álomba’ látod Hazád egekbe nyúlt Kárpátait. Csak álomban, csak félimerten hallod Az anyanyelv édes bölcsődalát, Bár mégis ébren fönnmaradna benned E három emlék: hon, barát, család ! Eltávozás. Nem úgy, miként a fecske, Mely délre száll, ha jö a tél fagya, De lótoszok, pálmák tündér-honából Megtér fészkére, melyet elhagya. Te zordon télnél zordonabb szivektől Űzetve távozál, — s ez elszakaszt Talán örökre tőlünk, — mert ki tudja : Mely vissza hozna, érsz-e még tavaszt ? Érző szived szabadságért hevült és Hivő lelked reményben ünnepelt. Szépség, jóság, erő utján haladva, Isis szobrán érintéd a lepelt. De most az élet legvadabb viharja Oda sodort, hol megfagy a kebel, Hol nem hisz a hivő s minden nemest, — mint Rónát a hó, — a tagadás lepel. Őrizd meg ott szivednek tisztaságát! Őrizd meg ott múltad emlékeit ! Élj bár a szolgaság zsarnok honában, Lelkednek jobb fele lebegjen ! 11, Hol a szabadság régi tűzhelyénél Évezred óta él az ősi nép. — És mint e nép, ez eltiporhatatlan, Kebled maradjon olyan tiszta n ép ! Ha majdan dolgod jóra fordúl ottan, S találsz barátot, kincset, hírnevet, Talán családot is : — mind e szerencsét, Ember!, fölötte nagyra soha se vedd ! Elmámorúltan soha el ne fordúlj Önvéreidtöl idegen között, És rendületlenül maradj magyarnak, Légy bár szerencsés vagy sorsüldözött! Erdélyi Béla. ------------------Hogyan valósult Tallós úr ábrándja. (Elbeszélés.) Írta Györy Vilmos. A mai számhoz képest, akkor még valami húszszal kevesebb évgyűrű lehetett a múzeum-parknak azóta megizmosult fáin, mikor a főváros porsivatagján nemrégiben keletkezett emezei kis háznak mindennapos látogatója volt az a férfiú, akiről e néhány sorban akarunk megemlékezni. Húsz évgyűrű, húsz esztendő, bizony elég sok idő, fának, embernek életében. Sok megváltozott azóta még magának e parknak környékén is! Dél felé, hol most egész palotasor szegélyezi a diszes utcát, melyek tükörablakaiból oly szép kilátás nyilik a park zöld fáira, bokrai csoportjára : akkor szennyes, szemetes, gidres-gödrös köz vonult, melynél dísztelenebb csak az a saroképület vola, melyet a ki szemtől szemben nem látott, ma már oda sem tudja kezelni: a mindenképen sülyedt »Két pisztoly« vendégfogadó, az akkori Budapest egyik bűnbarlangja. Kelet felé, ahol most két fényes, de nagyon csöndes palota között (a Nyelvőrnek fülébe ne jusson valahogy!) a lovarda emelkedik, melynek környéke a kivált képviselőválasztáskor annál hangosabb: ekkor épen olyan dísztelen táj tereit, mint déli szomszédságában, ahová az ember a múzeum udvara deszkakerítése hasadékán keresztül is alig mert kitekinteni. Észak felé pedig, ahol most az önzetlen hazafiságnak, bölcs mérsékletnek, higgadt eszmecserének szavai hangzanak elég sűrűen, a tájt még csupán kalapács-ütések zavarták a környék nyugalmát, mert, — ha jól emlékszem, — talán épen a mai ország háza helyén, egy alacsony, rozzant épületben valami kovács- vagy lakatos-műhely volt, amelyben csak a vasat ütötték-verték, elég bölcsen addig, amíg tüzes volt. Az általános változás, úgy látszik, csak egyet hagyott érintetlenül, azokat az öreg obsitos katonákat, akiknek terhes kötelessége az itt mindig zsibongó gyerekrajt az ültetvényektől elzavarni. Ezek az öreg katonák talán még ma is mind a régiek, legalább azoknak látszanak. Ruhájuk ugyanaz a szürke, mellükön ugyanaz a réz-pecsét, vállukon ugyanaz a fekete kardszij, arcukon ugyanaz a tisztes komolyság, szájukban ugyanaz a makra cserép-pipa s szemekben most is vagy hasonló nemes harag, vagy ugyanolyan édes szendergés. Pálcájukkal még most is épen úgy fenyegetnek a gyerekek felé, mint húsz vagy ki tudja hány esztendővel ezelőtt; míg ez az ármányos népség, — amely pedig épen egy ilyen tisztes hadastyán klasszikus kifejezése szerint: »annyi itt, mint a rojt«, nemcsak szakadatlan csiripelésére nézve hasonlít a verebekhez, hanem ama szokására is, hogy, ha egyik helyről elrebbentették, megriad ugyan, de csakhamar ismét letelepszik s megint olyan helyre, ahonnan újra el kell zavarni. Ez egyen kivűl, mást mindent, mindent teljesen átalakító változás nyoma mindenen! Főleg a parknak akkori látogatóin. Hová lettek, bányán maradtak közülök életben, látogatja-e valamelyikök e kies ligetet még ma is, s milyen állapotban, milyen érzelemmel ? Hová lettek a tanulók, akik kora reggel, írott vagy nyomtatott füzetekkel kezökben, nagy léptekkel mérték a park útjait, s nagy kegyetlen tanulással akarták a vizsgálat előtt egy-két hónap alatt helyre ütni azt, amit a Fillinger kávéházának egész télen keresztül folytatott sűrű látogatásával elmulasztottak ? A szélrózsa melyik irányába sodorta őket sorsuk, hol tette le, hogyan teljesültek vágyaik, reményeik, ábrándjaik? S hát várjon azok közül, akik akkor inkább az alkony ábrándos óráiban látogattak e helyre, s édes csevegés közt örök-boldogság szakadatlan láncolatának képzelték a földi létet: ma már egyik-másik nem inkább a reggeli verőfényben teszi-e itt magányos sétáját, s valami gyógyvíznek iddogálásával fejelgeti a szakadozni kezdő életet? Ki győzné elmondani mindezt, kit érdekelne, s kicsoda kívánná meg is hallgatni ? ! Én csak egyetlen egyről akarok megemlékezni, s lám még azt is félve teszem, attól való féltemben, hogy ez az egyszerű történet a legrövidebb alakban elbeszélve is, még mindig nagyon hosszúnak fog látszani. Alacsony termetű, igénytelen külsejű emberke volt az, korára nézve egy-két esztendővel túl már a negyvenen. Szürkülő hajára bizony meglehetősen kopottacska kalap vetett árnyékot, rövidre nyírt bajusza is jócskán nekideresedett már, hanem ajkai körül mindig olyan szelíd, nyájas mosoly játszadozott, amilyent csak a valóban jószívű emberek arcán találhatni. Öltözete tiszta s rendes volt, csakhogy kissé viseletes, mert bizony a múzeum-park fiatal fái és bokrai majdnem mindig ugyanabban az egy ruhában látták az egész esztendőn keresztül. S pedig mindennap látták, kora tavasztól egész késő őszig, sőt néha még télen is, ha az idő megengedte, hogy az ember egykét fordulót tegyen a keménynyé fagyott utakon. Tavaszszal s nyár idején rendesen hat óra tájban jelent meg a kertben. Hóna alatt mindig egy-két könyvet hordott, de itt sohasem olvasott. Nem futotta be sietve az utakat, hanem csendesen lépdelt, sétált, s meglátszik rajta, azért jött ide, hogy a fris levegőt élvezze. Egy-egy virágzó bokor előtt, vagy virágba borult akácfa alatt rendesen meg-megállt, s az illatos levegő balzsamát hosszan kitartó lélekzettel szívta be magába. Úgy látszott, mintha a levegő feleslegéből a nap hátra lévő részére is meg akarna takarítani magának. Ez a séta, a fris levegőnek, szabad természetnek élvezése azonban egy nap sem tartott tovább egy vagy másfél óránál, mert mihelyt a református templom tornyán három negyedet ütött nyolcra, állt légyen a kis ember a park akármelyik pontján, már akkor magának a szent Tuba-fának illatárja se tudta volna lebilincselni, — akkor sarkon fordult, s amily lassú volt elébb sétája, most ép oly gyors léptekkel indult a kapu felé s tűnt el egy egész napra, reggeli élvezete kedvenc helyéről. Nem kávéházba ment; szerény reggelijét, a mindennapi pohár tejet, már otthon elköltötte sétára jötte előtt; most már kötelességének teljesítésére indult. Állt pedig ez a kötelesség órák adásából magánházaknál. Tallós Sámuel úr, mert igy hívták a nyájas mosolygású, viseletes öltözetű emberkét, tanári pályára készült. Tudománya, képzettsége lett is volna hozzá, mert szorgalma, a tanulókorától fogva rendkívül nagy volt, s tehetsége sem utolsó. Csak egy, csak egy hiányzott, ami nélkül pedig azon a pályán lehetetlen boldogulni: semmiképen sem tudta fentartani tekintélyét. Akárhol próbált is szerencsét mint segédtanár, az az ármányos gyereksereg mindjárt kifogott rajta mindenütt, — akkor aztán még komolyabban redőkbe vonta homlokát, olyan szigorú, olyan tekintélyes akart lenni, hogy azt hitte: szemeinek egyetlen villáma is el fogja sápasztani, némítani, rettenteni a féktelen hadat; — pedig dehogy sápasztotta, dehogy némította; az istentelenek még több csínt követtek el, s hiába volt Tallós úr minden törekvése, a tekintélyt csak nem tudta fentartani, így aztán tanításának eredménye sem lett valami különös, s a próbaév elteltével az iskolai felsőbb hatóság rendesen igen szép bizonyítványt állított ki a jeles férfiú szakképzettségéről, ajánlotta bármely állomásra alkalmasnak, — az igazgató egy szótalan nagy kézszorítással, a tanárok szintén szótalan kisebb kézszorítással vettek búcsút a derék kartárstól, és aztán könnyebben lélekzettek föl, hogy ily szótalanul és szép szerével megszabadultak szegénytől. Tallós Sámuel ur végre nagyon megeléglette ezeket a szótalan nagy és kis kézszorításokat, és másfelé irányozta figyelmét. Már akkor harminc esztendős volt. (Folyt. köv.) axi m. e. (Francia elbeszélés.) irta Th. Bentzon. (Folytatás.) Vernon úr gyakran utazott a saját ügyeiben Franciaországba s mindannyiszor meglátogatta Maxot. E közvetítő által a fiatalember atyja elég tudomást szerezhetett ama jeles tulajdonok felől, melyek fiát ékesítik, ha ugyan azokat ideje korán le nem rontja könnyelműség és élvhajhászat, mely a legkiválóbb tehetséget is eltompítani képes. Büszke volt az apa, hogy oly fiúnak adott létet, kiben a régi francia családi név újraéled, de felednie kellett, hogy a d’Arcyak kékvérébe egy csöpp szerecsen vér is keveredett. A fiatalember folyvást remélte, hogy a távoli gondviselés, melyet ő atyjának a személyében tisztelt, valahára láttatja magát. Az a tudat, hogy ők örökre elválasztják egymástól, ébreszte föl először lelkében a bánatot. Azt, hogy gazdag, közönynyel vette tudomásul, ellenben nagy érdekeltséggel figyelt bizonyos fölvilágosításra, amelylyel szolgálni kötelességeknek vélték némelyek rendellenes születésére