Fővárosi Lapok 1879. július (149-175. szám)
1879-07-15 / 161. szám
Az alsó-világ titkaiból. (Rajz.) Napfénye nincs, a szellő csak alig téved hozzá. Mint évszázados sírgödör, olyan a bányák világa: sötét, ijesztő, rémtől népes. Mikor három-négyszáz ölnyire vagy a természet szabad legétől, egészen elfeleded azt, mintha nem is az övé volnál, s megdermedten állsz az enyészet és újjáalakulás szomorú országában. Hosszú, négy fal közt bocsátanak alá, mialatt az izzó föld gőze lélekzetedet fojtogatja; aztán százötven-kétszáz létra szolgál útmutatóul a bánya belsejébe, ahol csöndes, síri hangok üdvözölnek: »Szerencse föl!« Alacsony, szűk folyosóhoz ér az utas, s fiatal gyerkőcék ajánlgatják vasúton járó kocsijokat. Ezek a »kutyák,« nyerges ülőhelyekkel. A sziklák résein sűrűn bugyog elő a forrás vize alul-felül, s a hulló vizcseppek az erős légáramlattal vegyesen, sajátságos érzést keltenek bennünk. Csupán a kocsikerék moraja hallható itt, meg a távolból felhangzó kalapácsütések zuhogása. Lasonkint kitágul az üreg előttünk, a bányamécs gyönge fénye felpislog, mint a tengerszem sziporkázva szét az elhaló sötétségben. A zúgás mind közelebb-közelebb csap fülünkhöz, s egyszerre feltárul szemünk előtt a bányaélet szomorú,félelmes képe. Halvány, beesett arcú emberek fogadnak bennünket; por és izzadtság lepi ruhátalan testüket s kezükben éles csáklyával törik a gránitkövet. Másutt hatalmas törőgép szórja szét a szirttömeget, vagy dynamit-robbanás hallható, ahol az emberi erő hiába feszül meg, a fáradozás célja vesztett. Festőibb képet adnak egyes helyek, hol az átmetszetek keresztül-kasul vonják magukra figyelmünket. Valóságos útvesztő a bánya belseje: megered egyegy hosszú folyosó, s itt is mellékágak hívogatják a vendéget. Minden mellékágnak külön vannak ágai, azoknak ismét alul-felül. Lépcsőről-lépcsőre halad lefelé az utas, s uj kép tárul eléje: itt egy zuhatag akadálytalanul súrolva kőágyát, s aztán mereven csapva le a földre, hogy fris medret ásson magának. A létra fogain nem is sejtheti az utas, mikor kell zuhanyát kiállnia, olyan váratlan közelít az, és oly erős zónámmal, másutt meg óriási szivatógép szedi össze a tóduló víztömeget, s hosszú csöveken hajtja ki a zúzóműhelyek kerekei alá. A közelben áll a tágas medence, hová a forrásvizek összegyűlnek. A bányász félénken suhan el mellette, zuhogását nem hallgathatja, mert a hullámok alján szellemek tanyáznak, a bányarémek leányai. Sokszor kényeznek, zokognak azok, mikor az apai kény hosszas munkával bünteti őket. Nekik kell a bányarémek öltönyét szőniük: a durva érc az ő kezökben hajlik meg, ujjaik szedik szét finom lemezekké, maguk készítenek arany fonalat, ezüst huzalt. S mindezt azért, mert apáik a boszú szellemei, halandóval nem közlekednek, s ők, az asszonyok, kénytelenek az emberek igáját hordani. Titkos utakon a sziklaodúkba is beférkőznek: onnét szedik a nyersanyagot, s nyomát sem hagyják hátra a drága ércnek. Ezért szakad meg sokhelyütt a fémér s nyomot veszít hosszú időre a bányamunkás. Mindenütt sürgés-forgás vonja magára figyelmünket : a bányász száz- és ezerszámra döngeti a sziklatömeget, s kora reggtől késő estig izzad a munka terhe alatt. A szegény »hevér« így tölti el életét; rideg és sivár az, boldogsága pedig vajmi csekély: az öröm sugarai nem hatják át napjait; talán az éjjele boldog csupán, mikor ő is álmodhatik oly világról, aminőt a a sors neki nem adott. Máskor ettől az élvezettől is meg van fosztva, éjjel megy a hosszú utla, s hajnalhasadtakor tér haza mikor a »deszkaverés« (klopacka) társait hívja dologra. Kis mécsével indul el a bánya felé, s a »tárna« előtt kevértársai üdvözlik; aztán együttesen leborulnak az Úr képe előtt, s egyhangúan morzsolják le zsolozsmáikat. Megható ez a látvány; szívünk szorongást érez, és szánakozó pillantást vetünk a térdelő csoportra. Mintha mindegyikök búcsút venne a földtől, mintha ez az alsó világ soha többé vissza nem adná őket! Rágondolnak nyomorgó családjukra: otthon fárad a szegény asszony; mosással, tisztogatással tengeti életét, míg apró gyermekei száraz kenyéren maszolnak, vagy az éhség fájó könyeket csal ki szemekből. Nincs itt vigasztalás, léha remény vonszolja vagyaui árnyán, nanem erre az egyre mégis nyugat a bányász szive, mert fáradságáért benne ismeri föl legszebb jutalmát. És a hit szava nyúlt erőt csepegtet idegeibe, mikor a szenvedő Krisztus-képet látja, és imádkozik töredelmes szívvel és határtalan bizalommal. Aztán rálép a szállítógépre s egy a más után tűnik le a föld színéről, mikorra már elég erőt érez magában, hogy földalatti útján a rémek játékaival dacoljon. Megszokta jórég az észrevétlen közelgő szél moraját, amint a szomszédos alagút belsejéből elősüvölt; ismeri a vízömlést zajgó fortyanásában, mikor távoli jajkiáltást hallatnak a hulló cseppek, és erős locscsanást a gránitkő lapján szétomló hullámtorkolat; de az ajka némán szorul össze, legfölebb szokott üdvözlésre nyílik meg nagycsendesen, hogy fel ne riaszsza mély álmukból a »bányarémeket« ... Veszedelmes lények azok, csodálatos alakkal, izzó szemekkel. Sok évtized előtt láthatta meg őket egy hövér, aki igen jámbor ember volt, de aztán neki is meg kellett halnia. Sürgő-forgó törpe népnek mondotta őket: hajuk hosszú, térdig érő szakáluk; szemeik villognak, mint a fénybogár, ajkuk szótalan. Ruházatukat apró tündérek szövik aranyszálakból, ezüst hímzéssel; saruik ólomtalpon nyugosznak, felül pedig gyönyörű lemezékítményekkel vannak díszítve. Soha sem bújnak elő titkos palotáikból, mert a halandót nem szeretik; azért a hövér nép sem láthatja őket, legfölebb szeplőtlen életű. De az ilyent is halállal büntetik, ha titkaikat elárulja. Az az öreg hevér is keserűen lakott meg: széttépték a testét, úgy találták másnap a többiek. Azóta a hevérek rémes titka az, amit az öreg elmondott; többet ők sem tudnak meg, mert félnek a rémek boszújától, ha újra megjelennének valamelyikük előtt. Azért óvakodnak a zajtól, lármás beszédtől is, mivel öregük azt is kinyilatkoztatá, hogy a »bányarémek« türelmetlenek, bárminő sivítás, vagy kiáltó szózat felbőszíti lelküket, s végső enyészetet hoznak rajuk. Elég egy füttyszó, hogy fejekre zúdítsák a sziklatömegeket és évszázadokra terméketlenné tegyék a bányaereket. Mert ők szívesen adnak a kincseikből: jámbor lelkek előtt maguk tárják fel az ércösvényt, csak azt a felrázó hangot ne kelljen hal — ni — Barátom, ime itt a te ágyad. Rendezd azt a tetszésed szerint. Ez meg itt az enyém. S oda mutatott egy nagy, széles ágyra, melyen két jó duzzadt párna volt elhelyezve. — Köszönöm, — viszonzá Jeantoux, kalapját ledobva a szalmazsákok egyikére. Mathurin hirtelen levetkőzve, ágyába lépett s jó éjt kivánt. — Jó éjt, — viszonzá Jeantoux, ki még mindig talpon volt s az ablakon nézdelt ki a főépület felé, melynek egyik szobájából még gyertya világított ki. — Hát te talán le sem akarsz feküdni, mi ? — Mindjárt lefekszem. — A mint tetszik különben. — Mathurin, — kérdé a fiatal ember, — ki lakik ott a középső szobában ? — Furcsa kérdés, — mormogott a szolga, ki már szenderegni kezdett. — Hát ki más, mint a kisasszony! — Millette, — susogta Jeantoux, folyvást a gyertyafényre nézvén, mely csillagként ragyogott előtte. S lekönyökölve az ablak párkányára, mindig ez egyetlen fénypontra bámult. Jeantoux nem volt ábrándozó s nem is igen sokat törődött a szerelemmel, de e gyertyavilág bűvös hatást gyakorolt rá. Ő csak bámult, a nélkül talán, hogy gondolt volna valamire. Egyszer árnyat is látott egy pillanatra szeme és a fény közt elvonulni s megrázkódott. Ez Millettenek az árnya lehetett, de oly távolról nem lehetett körrajzát tisztán látni, csupán sejtette azt, s vére hevesebben kezdett kerengeni. Aztán a gyertyafény hirtelen kialudt. A fiatalember nagyot sóhajtott és leült fekhelyére. Lassankint erőt vett rajta a bágyadtság, lefeküdt, lehunyta a szemét és elaludt. Alig viradt, midőn Jeantoux fölébredt. Le sem volt vetkőzve. Nesztelenül kisurrant a szobából s lement az udvarba. Fejét kábultnak érezte s az üde lég nagyon jól esett neki. A föld nyirkos volt a harmattól s a reggeli szellő ez évszakban már eléggé hűvös, de Jeantoux hő vérkeringésére enyhítő balzsam gyanánt szolgált. Mindenki aludt még La Queyrieben; igéző csönd, édes nyugalom környezte e házat. A fiatalember elhagyta a majorságot, nem igen törődve ama nagyszerű látványnyal, mely szeme előtt fejlődött. A záróiban a nap már bontakozni kezdett sötét éji fátyolából s elárasztá sugaraival a fák csúcsait, mig a folyam fölött, mint hosszú kígyó hullámzott a köd, mely lassan kint szétfoszlott a nap teljes fölemelkedésekor. Két pompás látványt imád a költő: a nap keltét és nyugtát. Mindeniket csönd, nyugalom, méltóság jellemzi s kétes fénynyel lepi el a lombokat. A különbség csak az, hogy a napkelte a remény költészete, mig a nap nyugta nem más, mint az emlékezés költészete. Jeantoux ide-oda botorkálva, hasztalan iparkodott leküzdeni ama lázfélét, mely rajta erőt vett. Gyorsan kezdett lépdelni, hadarászott a kezével s olykor hangosan motyogott magában. Majd megállt, leült egy fatörzsre, gondolataiba merült s aztán hirtelen fölkelve, elkezdett tovább ballagni. De soha sem távozott messze a majorságtól s szeme folyvást amaz ablakon vesztegelt, hol az este, mint valamely álomképet látta elvonulni a Millette kedves árnyát. Bizonyos gyönyörérzet ragadta meg, a mint e zárt ablakra vető szemét, s némi elégtételül szolgált neki az, hogy láthatja a kék függönyt, amely mögött a fiatal leány aludt, anélkül hogy számot tudott volna adni magának amaz érzés felől, melynek uralma alatt állt. Jeantoux nem is elmélkedett a fölött legkevésbbé sem. Minden benyomásnak könnyen engedett s a szenvedély lenyűgözte. Nagyon sok vadság lakott ő benne: túlságos volt a vonzalomban, még túlságosabb a gyűlölségben, mindig kész a veszekedésre, gyors elhatározású a támadásban, keveset törődött az emberek között emelkedő korlátokkal, nem igen ismerve más törvényt, mint a saját akaratát, és mégis tudott e durva, dacos jellemű ember őszinteséget színlelni, ravaszkodni, gyöngéd szerelmet hazudni s oly mérvben tettetni, hogy a ki az ő heves, dühös természetét ismerte, alig hihette volna őt arra képesnek. A nap azonban mindinkább kiemelkedett. A kakas torka szakadtából üdvözölte vidám kukorékolásával a reggelt. Csakhamar aztán némi neszt hallott Jeantoux a majorságban. Az épület főajtaja hirtelen fölnyilt s Kata asszonyt pillantá meg a küszöbön, ki első volt rendesen a fölkelésben. — Jó reggelt, Jeantoux! — kiáltott oda a fiatal emberhez, ki e jókivánatot hasonlóval viszonozta. Majdnem ugyanakkor nyílt meg a Millette ablaka is s a fiatal ember legott megpillantá a még P.sa.l felio* nlinzkarlött, Ipa.nvf, Innviucrfq.lsm +.plnn+.pf.f.pl vizsgálgatta az időt. Haja merettem vállára hullámzott alá s mintegy aranysugaras dicsfényt látszott képezni arca körül. Majd hátra simítá azt. Jeantoux látta fehér karját,, amint szőke fürjeivel játszott s e látványra sajátságos remegés futott keresztül idegein. Véletlenségből-e, vagy azért, mert a fiatal ember talán fölsóhajtott, egyszerre megpillantá Millette a bámulót s meghökkenve húzódott vissza, a boszúság nem minden jele nélkül. Minden megelevenült a majorságban Az ablakokat fölnyitogatták; Pascal is apó odahagyta nyugvóhelyét, csaknem egyszerre Mathurinnal, ki jókedvűen dalolgatott. Az öreg földmivelő az udvaron találkozott Jeantoux-val. — Nos, — kérdés — jól aludtál-e ? — Meglehetősen, — viszonzá a fiatal ember. — De mégsem valami különösen jól, —jegyzé meg Mathurin. — Még nem is viradt s ő már talpon volt. — Az már Szokásom, — viszonzá Jeantoux. — Nos, — szólt Pascal kis idő múlva, — hogy visszatértél, nagyon jól van, de még derekabb dolog az, hogy — a mint mondád — megjavítottad magadat. De lássuk csak, mihez is fogsz te voltaképen Saint- Alvéreben ? — Elszegődni szándékozom. — Helyesen. És kinél ? — Mindegy akárkinél. Talán Plumardie urnái, ha hajlandó lenne megfogadni. — Plumardie urnak nem hiányzik most egy cselédje sem s én valóban nem tudom, hol telepedhetel te itt le ? Hidd meg nekem, nagyon helytelenül cselekedtél, hogy újév előtt tértél vissza, mert lásd, ilyenkor egy cseléd sem hagyja oda a helyét. Nem hiszem, hogy szüretig is találhatsz valamely foglalkozást. — A miatt ugyan legkevésbbé se aggódjék Lórin úr, — majd keresek én elég munkát. — Az a te gondod, édes fiam. Hanem hát tudhatod te is, hogy a viszonyok gyakran ellene szegülnek jószándékainknak. Tartok tőle, hogy te is tapasztalni fogod ezt. Micsoda ? Jeantoux hallgatott s csak a földet nézte. Úgy látszott, mintha nem is ügyelt volna az öreg szavaira. (Folyt. köv.) 780 .