Fővárosi Lapok 1879. szeptember (201-224. szám)
1879-09-27 / 222. szám
Szombat, 1879. szeptember 27. 222. szám. Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre ..............................8 Irt. Negyedévre..........................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivív mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK”. Szépirodalmi napilapunk az október—decemberi évnegyeddel fenállásának már tizenhatodik évfolyamát tölti be. E hosszú idő alatt mind az írói körök, mind az olvasó közönség egyre emelkedő meleg támogatásban részesítik. Szerkesztője Vadnai Károly s tulajdonosa Tóth Kálmán jövőre is kérik és remélik e támogatást, minden törekvéseket oda irányozva, hogy a »Fővárosi Lapok« folyvást a művelt közönség kedvelt közlönye maradjon. A lap kiadója, az Athenaeum-társulat, a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondoskodik s kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Az októberdecemberi évnegyed ára 4 frt, félévre 8; egész évre 16 frt. A felírandó cím ez: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.« A nyelvmester. (Elbeszélés.) Írta Réthi Lajos. (Folytatás.) — Hogy volt a fogadás ? Hol történt ? Kivel ? — kérdezték többen is. De az öreg ur nem felelt, csak annyit morgott, midőn a wisth-asztalhoz ült, hogy mégis jobb lett volna, ha a fiút katonának adja, mint hogy ilyen patriotisch-latainer nevelésben részesítette. Györgyhöz pedig a jó barátok sokkal többen gyűltek össze, mint a mennyit meghívott. Elmegyünk szegény Zsorzshoz a búcsúvacsorára — mondogatták, — ki tudja, mit akar tenni, hová akar menni ? Pongrácék együtt pezsgőztek az urfiakkal, és húzták burjok szakadtából; az urfiak elteltek a nap eseménye s a tante-ok konsternációja felett — és a jó kedv mind csapongóbbá lett. Éjfél után azt indítványozta az egyik, hogy most már menjenek Cleopátrához, a kedves drága Cleopátrához, aki ilyen mulatságot szerzett, a minőség nem volt. — Nem úgy, barátaim, — szólott György amint komolyan, józanon fölemelkedett. — Kérlek benneteket, értsetek meg engem. — Rögtön lehetőleg hatott a kedvcsapongásra ez a méla, csaknem komor hang. — Amit én tettem, — folytatás — nem tréfa volt, és nem léha pajkosság, hanem életemnek elhatározó fordulópontjához jutottam. Atyám közölte velem, hogy helyzetünk nem tartható többé ; ősi örökségünk fölött maholnap megütik a dobot. Nem vádoltam őt életmódjáért, amelylyel ide juttatott; lemondottam szerelmemről és elhatároztam magamat kérésére, hogy érdekházasságot kötök. De ő határozottan a Retyezáti leányt akarja elvétetni velem, és én azt semmikép sem veszem el. Lehet jó, eszes, talán nemeslelkű is, de apja becstelen szolgálatokkal szerezte vagyonát s az abszolutizmusból kapta címét. Én nem akarom rangomat olyan vagyonnal tartani fenn. Fölajánlottam atyámnak anyai örökségemet és kértem, hogy reám ne gondoljon; én majd megélek a magam erején. Ő erre azzal felelt, hogy jegyesnek hirdetett Retyezáti Zsanettel. Én pedig neki azzal feleltem, hogy a jegyesség első napján szánkázni vittem Cleopátrát. — Bravó, Zsorzs! Éljen Zsorzs! Mindnyájan így tettünk volna! A Rákóczit húzd, Pongrác! Sokáig éljen a mi drága Zsorzsunk! Tirádát körül oszlott el a társaság. György pedig kocsiba ült és elhajtatott Várad felé. IV. Még jó darab ideig foglalkozott a társaság a György ügyével, részint az ő, részint az atyja előadása szerint magyarázván a történteket részint a kettőből fűzvén össze valami elfogadható magyarázatot. Lassan kint akadt, aki menteni tudta a hölgyvilágban is, sőt mind többen mertek szót emelni mellette határozottan, pártolólag. Aztán más tárgy is került, ami foglalkoztatá a figyelmet, s az ő szánkázásáról ha szólottak meg, csak úgy szólottak, mint valamely rég történt eseményről, amely semmiféle felindulásba nem hozza a mostani elbeszélőt vagy hallgatót. Most az összes érdeklődést a legközelebbi csütörtökre tervezett álarcosbál vette igénybe, amelyen egy gyönyörű munkájú ezüst Amor-szobrot fognak szavazás útján oda ítélni a férfiak a legcsinosabb álarcos nőnek. Hogyan öltözzék az ember, hogy legcsinosabb legyen annyi csinos közt, és hogy főkép a férfiak legcsinosabbnak tartsák ? E felett folyt most a tanácskozás és a fejtörés valamennyi háznál, s ez a kérdés zavarta meg sok fiatal asszony és lány gondtalan csöndes álmát. Mikor György kétheti távollét után visszaérkezett, ez a báli előkészület volt napirenden. Vele ép oly közönyösen és szívélyesen beszélgetett mindenki, mint azelőtt ; szánkázási csinyjét mintha egészen elfelejtették volna. Csupán az ő lelke tépelődött folyvást azzal az eseménynyel s az arra vonatkozó körülményekkel, mint ahogy a száműzött szakadatlanul amaz események szempontjából bírálja hazája állapotát és polgártársai hangulatát, amelyek miatt neki válnia kellett. Igen kellemetlenül hatott rá, hogy most is a Retyezáti Zsanett jegyesének vélik, s hogy némely barátja közlése szerint atyja és Retyezátiék igen aggódtak hosszas távolléte miatt, de haragról, szemrehányásról épen semmi szó sincs. Csak menjen, mert szerető karokkal fogadja az érdekes báró hölgy! Ő azt várta, hogy a társaság elfordul tőle, Retyezátiék megvetik, atyja eltaszítja — s akkor, mint aki egyedül áll a széles világon; utána hát, hogy teremtsen magának életpályát és talán boldogságot. A helyett szívesen fogadják, csinyjét elfeledik, s végül is egyetlen egyet sem szakított el merész ugrásával a társadalom amaz ezernyi köteléke közül, amelyek szabad elhatározásában akadályozzák. Lakására ment, megnézni, hogy nem érkezett-e levele? Érkezett, elolvasta és elhalványodott, sőt reszketett. Úgy tántorgott le lakásáról, mint akinek elhatározott szándéka, meg sem állani a Szamos közepéig. Útközben jó pajtásokkal találkozott, kik szívesen üdvözölték, körülfogták. Isten hozott, Zsorzs! Hol a manóban jártál ? Jó, hogy itt vagy! Hol mulatunk este? — Igazatok van, hajrá! Ma este e viszontlátás örömére korhelykedünk, hanem ma már — kérlek mindnyájatokat — a Cleopátra éttermébe gyűljünk. Rendeljétek meg Salamont, mert az nem hangjegy szerint, hanem a szívnek húzza. És összegyűltek, tomboltak. Olyan jó kedvök volt, hogy amikor pénzt dobáltak Jancsinak, az nem fogadta el. Megbocsássatok, lelkem grófjaim, — mondáa csak ilyenkorra korlátozott bizalmaskodással, — ma ne fizessetek semmit, mert nekem is jó kedvem van; én is mulatok köztetek. Máskor kipótolhatjátok, hiszen tőletek él a szegény cigány. — Szót fogadjatok neki — kiálta György, és megölelte a barna zenészt, aztán koccintott vele, megcsókolta, poharából ivott. Ha pénzét nem fogadta el, lelkét szerette volna oda adni. Jancsi pedig húzta lelkéből, úgy húzta, mintha nemzete íratlan története, véget nem érő szenvedései és alaknélküli szilaj költészete mind beleszorult volna abba a száraz fába. Egyszer megszólalt György, — nem érzelgőleg és komolyan, mint a búcsúeste alkalmával, hanem csak úgy közbe kurjantva, pajzán hangon. — Kérlek valamire, barátaim! Megtesztek-e egyet a kedvemért ? — Tizet is, százat is, — hangzott mindenfelől. — No hát tegyétek meg, hogy holnap este mindnyájan annak az álarcosnak adjátok a kitüntetőjegyet, akinek én adom. Mind megígérték, hogy annak fogják adni. — Korteskedjetek is, szerezzetek még más szavazatokat is! Megígérték, hogy annyit szereznek, amennyivel biztos lesz jelöltjük győzedelme. Nem írom le a másnapi bált, amely fényesen sikerült; sem a sok ízléses és gazdag jelvény-öltözetet. Jelen volt Erdély főúri társasága s a polgári körökből mindaz, a kit állás és vagyon odaillővé tettek. Éjfélkor kezdődött meg a szavazás s gyorsan lefolyt. »A legszebb «-nek, ez volt írva egy rózsaszín papírra, melyet minden férfi a belépéskor kapott. Ezt kellett átadnia annak, a kinek a kitüntetést szánta. A főurak kezdették meg s kevés kivétellel mindnyájan egy XIV. Lajos korabeli marquisnőnek nyújtották kitüntető szavazataikat. Mellette nem is reménykedett senki, annyi rózsaszín papír gyűlt össze az ölében. Ujjongva nyújtották át az Amor-szobrot és felszólították, hogy vegye le álarcát. Levette, Cleopatra volt. A mély megbotránkozás általános felkiáltása hangzott végig a termen ; mindenki sietett, oly gyorsan, amint csak tehette, haza erről a helyről. György az ajtónak támaszkodott, onnan nézte gonosz műve hatását. A tolongásban egyszerű ősz férfi haladt el mellette, karján álarcos nővel. Lesujtólag nézte végig és azt mondá: — Gróf úr, ez egy megengedhetetlen bűn volt! — És leányának nincs szava hozzám ? — kérdé György remegő ajakkal. — Nincs, — mondá az ősz, és a nő szótlanul haladt el mellette. Másnap az a hir járta be a várost, hogy gróf Hatréthy György elszökött Cleopátrával, talán Párisba vagy isten tudja hová. (Folyt. köv.) Verenine Mihály. Herceg Lubomirski beszélye. (Vége.) V. Egy hóval ez eset után Mihály külföldre utazott. Bejárta Párist, Olaszországot és a Svájcot. Komor, mélabús kedélye azonban sehol sem oszlott el; folyvást emésztette magát. Mihály negyvenéves volt s csakhamar be kellett látnia, hogy jövőre mindig kevésbé lesz fogékony a szerelem iránt s keservesen megbánta az elvesztettet. Lassankint legyőzhetetlen vágya támadt, Oroszországba visszatérni.... kis város, bármily egyszerű és dísztelen helyiség volt, az ő álmaiban földi paradicsomnak tűnt föl s nagyot sóhajtott, mikor eszébe jutott az iszalag és akáctól környezett házacska. A Marie képe is gyakran merült föl lelkében, mint érinthetetlen eszmény, egy, minden hiányát elleplező fehér felhő mögött. Az 1872-dik év október havának egyik napján érkezett haza Mihály, sokkal komorabb kedélylyel, mint azelőtt s megöregedve. Délceg termete meggörbűlt s haja megőszűlt.