Fővárosi Lapok 1879. október (225-251. szám)
1879-10-09 / 232. szám
ha én többé nem leszek itt, ön egyik balgaság után a másikat fogja elkövetni, egész a tönkrejutásig s talán még azon túl is. Az én jelenlétemnek tulajdonítható, hogy némely tisztességes emberek elnézők voltak ön iránt; én visszatartottam önt a mélységtől, melynek a szélén állt; jó szelleme, tanácsolója és házának tisztessége voltam ... Sírok, mert midőn innen eltávozom, ön elhagyatva lesz mindenki által; nem lesz többé sem barátja, sem tanácsadója, és én oly gyönge vagyok, hogy sajnálom önt! La Guépiére Lancelot azonban nem szerette, ha sajnálkoztak fölötte; másoknak a sajnálkozása s halálos sérelem volt az ő gyógyíthatatlan hiúságára. Kifeszítette mellét, karjait ég felé emelte s melodramatikus hangon fölsóhajtott: — Oh, mily nő ! mily nő !.. Nem, ez nem emberi lény, hanem kígyó, valóságos szörnyeteg!.. Én, egy La Guépiére, lennék elhagyatott?... Én, akivel kezet szorítani egész Páris szerencséjének tartja!.. Hiszen, nélküled, boldogtalan asszony, szerencsém tetőpontjára fogok jutni!.. tetőpontjára, érted-e ? Ha te engem támogattál volna eszeddel, szépségeddel, szellemességeddel (mert bevallom, nem hiányzanak nálad e tulajdonok,) ha te bizalommal csatlakozol vala hozzám, a világot kivetjük a sarkából!.. Homlokához emelte kezét s úgy tettetve, mintha fölbodrozott üstökét akarná kitépni, pathoszszal s pálcáját csóválva folytatá: — Ha rá gondolok, mennyi kellemetlenséget szereztem magamnak, hogy nőmet boldoggá tegyem, mennyit küzdöttem s mily viharokkal szálltam szembe!.. És midőn már biztos révparthoz értem, elfordult tőlem élettársam ... Mert már a révpartnál voltam, a révpartnál, elhárítva az utolsó akadályokat és... (s ekkor La Guépiére a padolaton rajzolgatta botja végével az akadályokat.) Idáig labodáztam ... és megpillantam a partot. (Itt egy pontot jelölt meg a padolaton, ahol az ő képzelt révpartja állt.) Így gondolkoztam: ime itt van... eljutok immár oda, és... — Hát a monsieur mellszobrát becsomagoljuk-e? — kiáltott be a szalon ajtajából a szállítók egyike. La Guépiére, hirtelen abbahagyván helyrajzi magyarázatait, fölemelte botját s megelőzött a válaszszák — Kétségkívül! — kiáltott helybenhagyólag. Én összevontam szemöldökömet, ő pedig egy kihívó pillantást vetett felém, mielőtt révpartjának újra fölkereséséhez fogott volna. De hajh, a sors könyvében meg volt írva, hogy ama ritka szobormű, mely La Guépiéret volt hivatva ábrázolni, zilált hajjal, hátravetett fejével, kezét begombolt kabátjába mélyesztve, ne legyen tartós. Abban a pillanatban, mikor férjem leeresztő pálcáját s valamely költői szóvirágon törte a fejét — egyszerre nagy csörömpölés és utána rögtön káromkodás vonta figyelmünket a szalon felé. A szállítók egyike elejtette a mellszobrot, mely apró darabokban hullt szerteszét. La Guépiére ur boszúsan bámult maga elé, én pedig, minden komolyságom mellett is csak alig tudtam egy mosolyt elfojtani s összeszorítom ajkamat. Férjem észrevette ezt, mérgelődött s ráfogta, hogy én vagyok oka e remekmű megsemmisültének, mert már előre megvesztegettem a szállítókat ennek összerombolása végett. Miután jól kidörmögte magát, fejébe nyomta kalapját s duzzogva távozott. A költözködés közben egyébiránt semmi jelentékenyebb esemény nem fordult elő. Naniche előre, elment az új lakásra, hogy átvehesse a bútorokat, mihelyt oda szállítják. Mikor mindent fölraktak, én is azonnal távozni akartam. Mielőtt azonban eltávoztam, még egyszer átfutottam a lakosztályt, macskám kíséretében, mely mintha valamely fontos eseményt szimatolt volna meg, bús nyávogással csatlakozott hozzám. A kitárt ajtók, a függönyeiktől megfosztott ablakok, a megüresedett és kongókká vált szobák, a padolaton szétszórva heverő szalmaszálak, nyomasztó elhagyatottság látványát nyújtották. Az egyetlen érintetenül maradt helyiség, a La Guépiére úr szobája, még inkább feltűntető a többi szobának a ridegségét. Mintha e helyiségnek valamennyi bútora ezt kiáltotta volna fülembe: »Vége, vége mindennek!« !És én szánalmat éreztem a szerencsétlen La Guépiére iránt, ama mély sajnálkozást, mely mindenség a járdáról vagy a tramway kocsijairól néhány lépésnyi közelről láthatja. Néha nyitott fogatban ül, zártban csak rossz időjárás esetében. Ha a dsámiból kilép, segélykérők, sőt olyanok is, kiknek ügye a hivatalokban halogatást szenved, ügyirataik fölmutatása által teszik magukat észrevehetővé. Környezetének néha sok dolga is van ez iratok elfogadásával s a jelentékeny pénzsegélyek kiosztásával. Mégis némelyik levelező a császárt, mint valami rémektől üldözött, életéért remegő embert tünteti föl. Ha anynyira félne, akkor nem így járna a templomba. Azt pedig, hogy palotájában mint él, csak olyan halandóknak van alkalma tapasztalni, kiktől házi pletykát semmiféle levelező nem tudott még meg soha. Az erről világgá bocsátott hírek is tehát rendesen csak képzelgés szüleményei. Annyit el lehet mondani, hogy a most uralkodó szultán elődei tartózkodóbbak voltak, mert azoknak asztalához a legnagyobb méltóságok sem hivattak meg, míg az Abdul Hasaidéhoz az államok követei, nejökkel együtt, gyakran hivatalosak. Az osztrákmagyar nagykövet azonban a legritkább vendégek közé tartozik. Noha a szultán könnyen megközelíthető, a politikai hangulat pedig eléggé izgatott, még eddig merénylő nem találkozott. Mert voltakép Karaianopulo Konstantin sem volt az. Ezt a szerencsétlen huszonöt éves görögöt agg, vagyonos anyja, rokonai és ismerősei már régen beszámíthatatlan állapotú egyénnek tekinték. Adandó esetben ép oly veszedelmes lehetett volna másra, mint szeptember 17-én, a Bairam ünnepének első napján a szultánra nézve. Keleti hanyagság s az a babonás tisztelet, melyben az elmeháborodottak keleten részesülnek, volt az oka, hogy idejében kórházba nem zárták. Természetes, hogy tébolyultan a besiktasi dsámi környékén sorakozó őrség közé furakodván, saját veszedelmébe dőlt. Erőszakos tolakodásában meggátoltatván, háttőrével két török tisztet jelentékenyen s egy palotai kapudsét halálosan megsebesített. Ez akkor történt, midőn a szultán már a dsámiban volt. Az ájtatoskodásban őt nem is zavarták s csak annak végeztével tudta meg, mi történt. Aztán vissza is lóháton tért a Jeldiz köskbe. Ez a nap lévén a mohamedán hitélet legnagyobb napja, képzelhetni, hogy tömérdek nép volt együtt. Midőn az izgalom támadt, az volt átalános hiedelem, hogy a zapuk tolvajt fogtak; de midőn a sebesülteket vitték s a közeli császári palotából sebtiben előhozott ,seannyiszor erőt vett rajtam, valahányszor távozott a szemem elől. Elrendeztem kissé a szobáját, hogy ne tűnjék az föl oly komornak előtte, ha hazatér. Aztán fölvettem »Mititi«-t a karjaimba, lementem a lépcsőkön s gyorsan elsuhanva a kapus lakása előtt, kiléptem az utcára. Az eső megint zuhogott. Esernyőmet fölvonva, a Bonaparte-utca felé irányzom lépteimet, szorongó szívvel, nem gondolva többé semmire, csupán e szavak forogtak gépiesen a nyelvemen, mint az órainga tik-takja: »Vége, vége, vége!« Azt a lakást, a melybe átköltöztem, Micault apát ajánlotta, kit én több ízben láttam és a ki a legjobb időben jelenkezett e szomorú körülményeim közepett. Uj lakásom a cassette-utca végén, egy ódon palota második emeletében volt s ablakai a karmelita szerzetesek régi kertjére nyíltak. Mikor megérkeztem uj szállásomra, már minden ki volt csomagolva s szétszórva a magas boltozatú három kis szobába, melyek még kisebbeknek tűntek most föl ama rendetlenség miatt, mely mindenütt uralkodott. Nem volt többé kedvem semmihez. Leültem egy ringaszékbe, macskámat ölemben tartva s meredt szemmel bámultam magam elé. Oly nyomorultnak érzem egyszerre magamat s borzongás futott át tagjaimon. — Mindaz, ami csak környezetemben van, oly idegenszerű, oly barátságtalan! A fal papírkárpitozata sötét; a hosszúkás ablakokon át a fák lombtalan csúcsait látom, melyek oly komoran hajlonganak esőtől, széltől. Most, miután megszabadultam a La Guépiére szomszédságától, ez az új élet, amelyet kezdendő vagyok, elrémít. Most már nem vagyok semmi, sem leány, sem asszony, sem özvegy. Az elvált nő kétértelmű, nemleges állapotába jutottam. Először is, tetteimről önmagam leszek felelős. Úgy tetszik nekem, mintha egyszerre húsz évvel lennék idősebb s félve tekintek ama függetlenség elé, melyet én annyi sok keserűség árán víhattam ki. (Folyt, köv) Konstantinápolyi világa. (A »khutbe« ima. — A szultán péntek-napokon a néptömeg közt. — A merénylet. — Örmény egyházi viszálkodás.) Péntek-napon a mohamedán abba a »dsámi«-ba megy legörömestebb, hol az imámok a szálat-uldsuma ima elmondására aznap előjoggal bírnak. Ez ima kiegészítő része a khutbe, melynek egyik része istent, másika a prófétát dicsőíti. Aztán az imádság az uralkodó szultán jólétéért való könyörgéssel végződik. A khutbe első részét a próféta szerkesztő, a többit pedig utódjai. A khalifák mindig féltékenyen őrizték a fensőbbség ama fő előjogát, hogy a khulbéba ők is befoglaltassanak. Az illetékes dsámikat az különbözteti meg a többitől, hogy a Mekka felé helyezett »mihráb« fülkétől, a más napokon való ájtatoskodás helyétől, azzalszemközt állva, jobbra ez imának elmondására használt szószék fekszik, balra pedig a padisah imahelye (maksure.) Meghódított városokban az imám egy kardra támaszkodva szónokol, annak emlékére, hogy a próféta a koránnal és karddal terjesztő tanát. A szószék felső részén zöld zászló van, arra a zászlóra emlékeztető, melyet Ejub, a próféta zászlótartója, Byzanc első sikertelen ostrománál hordott, mely alkalommal ő maga elesett. A péntek déli ájtatoskodásnak politikai jelentősége is van. Ha azon a szultán nem jelen meg, akkor a nép meg van győződve, hogy vagy erőszakkal tartják vissza, vagy más veszedelem akadályozza, vagy meghalt. I. Mahmud, mikor halálos beteg volt is, lóra tétette magát s kísérőitől támogatva a dsámiba ment, de több khutbé-t nem is hallott, mert onnan a palotába visszatérvén, útközben meghalt, 1754. december 13-án. Péntek-napon minden igazhivő bemehet a dsámi belsejébe s a szultán közelébe juthat. Jól tudják ezt a politikai lapok levelezői, s mégis közülök sokan a szelámlikról hazugságokat terjesztenek. Mint valami új dolgot írják, hogy a szultán most számos lovas kísérettel jár, ami pedig csak annak tűnhetik fel, ki a keleti szokásokkal ismeretlen. Itt a miniszterek és előkelők fogatait is lovas szolgák, kavaszok vagy csauszok, s ha hölgyek ülnek a kocsiban, eunnuchok lovon kisérik. Ez keleten a méltóság előjoga. II. Abdul Hamid a Jeldiz köskből, honnan a boszporus-parti császári mecsetekbe csak egy főút vezet le, legtöbbször lóháton megy olyan mérsékelt szélességű utcán, hogy az itt szabadon és sűrűen közlekedő ködlávban (hordszékben) egy szintén megsebesített, vérrel borított, megkötözött fiatalembert helyeztek el akkor a helyzet világos lett. A három sebesültet és az őrültet a Jeldiz kösk környékén fekvő katonai laktanyába szállították. Azóta ezt az eseményt a helybeli és külföldi lapok elferdítve s egymástól eltérőleg beszélték el. Sőt magyar lapok cserkeszről is meséltek, ki a szultán hálószobájába tolakodott. A hivatalos vizsgálat persze a legnagyobb titokban folyt. A dühöngő görög ifjú oláh illetőségű lévén, Románia dragománja kérdezte ki: ez által sem jutott semmi felvilágosítás a közönség körébe s ekként találgatásokra bő tér nyílt. Tizennyolcadikán éjjel a szerencsétlen kiszenvedett. A közönség ezt megtudta, mert a holttestet orvosi vizsgálat után a szánalomra méltó anyának kiadták, de azt senki sem tudta meg, hogy mi módon múlt ki, mígnem 26-án egy helybeli lap a rendőri minisztériumból Raszim miniszteri dragomán által aláírt rektifikációt kapott, melyből a közönség arról értesült, hogy Karatanopulo a Besiktas császári palota közelében halálosan megsebesült. Az, aki megsebesítő, az albániai Skutáriból származó Ozmán kapucsinak Ramazán nevű unokatestvére volt, ki ennek halálát megboszulandó, rárontott az elfogott döhöngőre, s mielőtt megakadályozhatták volna, satagánjával azt meggyilkolta. Karaianopulo testén könnyű tizenhét szurony és a Ramazán által okozott öt halálos sebet állapítottak meg. A szultán megszabadulásáért nem is tartottak hála istentiszteletet sem itten, sem máshol, mert a tényt nem tekinték politikai bűnnek. A pesti ferenci szerzeteseknél rendezett Te Deum tehát oly ünnep volt, melyen némelyek törökebbül kívántak cselekedni, mint az itteni törökök. Az is alaptalan hír, hogy a mi királyunk a szultánnak szerencsét kívánt volna. Ha ez történt volna, úgy a többi uralkodó is hasonlót cselekszik vala. Tudom, hogy II. Abdul Hamid szultán Magyarországban nem igen népszerű, de alkalmasint jobb ő is, mint a hite. Igaz, hogy a szegedi nyomor enyhítésére mit sem áldozott, de alkalmasint tanácsadói mulasztók előte nagy veszélyességére figyelmeztetni. Máskülönben jótékonyszellemű, amit a kenyér és kalme (papirospénz) előnyére fordított roppant áldozatai által is bebizonyított, s ha a szultán értesülve lett volna, hogy van alkalom viszonozni a magyarok egykori Folytatása mellékleten.