Fővárosi Lapok 1879. november (252-276. szám)
1879-11-21 / 268. szám
Péntek, 1879. november 21. 268. szám. Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ................................8 fra Negyedévre ......................4 B Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. — Boszorkányok körtánca. (Hugo Y. *) Hie chorus ingens . . . Colit orgia. Avienus. Nézd, mint födi sötétlé vén zárdarom megett Arcát a sápadt hold, mint ki titkot rejteget! Az éjfél árnya kel föl s vele a borzalom. Tizenkettőt himbál a harangszíves ércfalon. A hang átzeng a jégen, dong, zeng, dong még soká. Mintha a vén harangszáj bezárva tartaná. — Árny és csönd visszatérnek. De hallga! ki kiált? Ki jajveszékel ? Honnét vetik e fénysugárt ? Úristen ! boltív, tornyok, dőlt ajtók küszöbe Mintegy titokzatos fényhálóval fonva be, S a szenteltviztartóból, hol rozmaringok áznak, A viz bugyogva, forrva rohan a vén egyháznak. Isten legyen irgalmas, kegyelmes minekünk! Kék fénysugárban ott benn, vérlángban idekünn, Jajgatva, énekelve meg nyögve, majd ugatva Törpék, vérivó szörnyek, sárkányok rút fajtatja Vizekből, bércodúkból, elhagyva a vadont, Pokol álmodta rémek szörnyű hada tolong, Beomlott vén sirokról jövö boszorkahad, Seprőn, a légbe siván, nyargalva elhalad. Sírból kelt lelkek, rajtuk csudás tiára ék, Azon lángolva fénylő titkos varázsigék. Sötét, komor démon had s fortélyos kis manók Ledőlt kapun, beomlott tetőn átillanak, Az ablak tört üvegjén, hol száz kis fény ragyog A vén klastromba szállnak, hol népük kavarog ; Középen áll fejdelmük, hatalmas Lucifer, Széles bölénytarkóján nagy ére mirát visel, Egy misemondó öltöny átlátszó szárnyain, Míg súlyos lába nyugszik dőlt oltár romjain. Oh borzalom ! kik zengnek e szent helyen danát, Melyen szünetlen isten szeme virraszta át! • — Két kéz után nyúl gyorsan s kerengve táncot ropnak, Mint körben forgó szárnya sötétlő viharoknak, Sötét árnyak, körrajzuk homályba elmerül, De az undok seregben meg-meg előkerül, Mintha az éjben a mély pokol forgatná át Gyászos jegyekkel teljes szörny-zodiakusát. Repülnek mind nagy körben, ki lent, ki odafent. A sátán lába dobbant. Az adja az ütenyt. Léptük meg-megrendíti a holthajtásokat. Zavarva holtak álmát a kőpadló alatt. A szürkület sápasztja a nagy boltiveket. A démontömkeleg szétszórtan keres utat. A holtak meg lehajtják a márványlap megött Porló sírványosukra fagyos homlokukat. Váradi Antal. — A kacér Loubrette. (Elbeszélés.) Írta Fangh Gyújtó Izabella. (Folytatás.) — Oh, mily csalóka képet társz elém; egy heti tiszta, zavartalan boldogságot ígérsz annak, a ki abban soha nem részesült. Elfogadom s a rövid boldogságért megfizetek holtig tartó lemondással, — felekt kezét nyújtva Elma. — Te reszketsz, angyalom, kezed jéghideg, s én gondolatlan itt künn tartalak a hűvös éjben. Bocsáss meg, rögtön távozom, csak azt mondd meg, holnap mikor talállak meg ? — Délután szabad vagyok, — felelt Elma, ellenállás nélkül hagyva a terembe vezetettni magát, hol Ernő még egy pillanatra szorosan magához ölelte őt, aztán távozott. Alig zárult be utána az ajtó, Elma egy karszékre borult s arcát annak támlájára hajtva, heves zokogásban tört ki. Olyan jól estek ezek a könyek, oly enyhitőleg hatottak a lélek viharára! Mikor végre fejét valami halk nesz hallatára felemelő, régi hű cselédjét látta maga előtt, amint szánakozó arccal tekintett reá. — Éjfél elmúlt s holnap próbája van, asszonyom, nem lenne jó lenyugodni ? — Igaza van, Johanna, menjünk. Másnap mikor a próbáról hazatért, virágbokréta s egy levél üdvözölte. »Hogy a múlt éjjel többet gondolkoztam, mint aludtam, képzelheti, s hogy gondolataim folyton az én kedves sphynxem és az ő rejtélye körül forogtak, azt hiszem, fölösleges mondanom. Peremben megfordult mindaz, amit valaha fogadalmakról, lekötelező ígéretekről, valóban létező vagy képzelt akadályokról hallottam, vagy regényekben olvastam, anélkül hogy következtetést vonhattam volna ki magamnak belőle. Annyi azonban tisztán áll lelkem előtt, hogy csak szép, magasztos érzelem által sugall ok állhat közöttünk s ebből azt a reményt merítem a jövőre, hogy mivel minden magasztos már magában véve majdnem egyértelmű a fellengővel s ez pedig közel rokonságban áll a túlzással, hátha idővel sikerülhet helyes okoskodással és tüzetes kimutatásával annak, hogy érvei csakugyan nem bírnak valódi alappal, kételyeit, vonakodását leküzdenem. Ez persze csak úgy lehetséges, ha az én szép barátnőm a titkába avatna ; az ember nem vitatkozhatik olyasmi felett, amit nem ismer. Lám, mire nem képes az ember! Mikor e sorok írásához fogtam, azt hittem, nem fogok túláradt érzelmeim miatt két összefüggő mondatot leírhatni s íme, egy egész oldalon át érvelek, hidegen mint egy bölcsész, anélkül hogy csak egyetlenegyszer is leírtam volna azt, ami folyton fejemben zúg, mit szívem minden dobbanása hirdet, hogy: szeretlek Elmám! feléd vonz lelkem minden gondolata, s csak lényed varázsáról, szépséged hűbájáról álmodom! Hogy ma mindezt zavartalanul élvezzem, egy kirándulást terveztem délutánra, a hely, remélem tetszésére lesz. Kedvező válasz esetén három órakor várjon rám.« — Nem is kérdi, hová viszem? — kérdé Ernő, ki a mondott órában pontosan megjelent s most Elmában gyönyörködött, a ki világosszinű lenge ruhában, fején mezei virágokkal díszített kis szalmakalappal nagyon kellemes jelenség volt. — Minek kérdeztem ? Tudom, a hová visz, ott jó helyen leszek, — felelt Elma, bizalommal tekintve Ernőre. — És mégsem akar az élet útjára velem jönni! — jegyzé meg szemrehányó hangon Ernő. — Pszt! — figyelmezteté Elma, rózsás ujjacskáival barátjának ajkait lezárva, — én ma zavartalanúl boldog akarok lenni s effélét nem szabad emlegetnie. — Legyen hát kívánsága szerint, — felelt Ernő csókokkal borítva a vékony ujjakat, — és most menjünk, ne vesztegessük az időt, — folytatás vállára vetve Elma swalját, karjába ölte karját s a reájuk váró kocsihoz vezette őt. A város egyik végpontján, lombos, öreg fák sűrűjétől rejtve, kisded virágos kert feküdt, nem díszesen rendezett kert, zöldelő gyepszőnyegekkel, melyeket tarka virágcsoportok ékítnek s szélesen kigyódzó fehér utak szelnek át ; egy valóságos tarka virágtenger volt az, közben egy-egy oly keskeny ösvénynyel, melyen épen csak szükségből lehetett járni. Az előtérben kisded fehér lak s néhány tágas növényház állt, a lakók foglalkozását jelezve. A kert egyik oldalán, virágos akácfák alatt, egyszerű lugas, míg a háttért szegélyző szomorúfűz és fehérlevelű nyárfák közül tó tükre csillámlott elő. — Oh be szép! — kiáltott fel meglepetten Elma, amint Ernőtől kisérve e kis paradicsomba lépett, aztán odasimulva vezetőjéhez, néhány pillanatig elragadtatással merült a bájos hely szemléletébe. — Nemde, — szakítá meg a csendet Ernő, — minden egyesülve van itt, amit a költő képzelme teremthet : a fehér kunyhó, a zöld lugas, illatos virágok özöne, s lombok közt átcsillámló viztükör, felette tiszta kék égbolt, a május éltet és szerelmet árasztó napfényével ? — S benne két szerető szív, mely egymásért dobog, tisztán, boldogan, —folytatá gyöngéd hangon Elma, az Ernő keblére hajtva fejét s ábrándosan tekintve annak szép, férfias, érzelemtől sugárzó arcára. — Örökre, változatlanúl ? — kérdésmez mélyen tekintve a nő szemébe. — Örökre, változatlanúl, — susogta alig hallhatóan Elma, miközben Ernő arca mind inkább közeledett az övéhez, mígnem forró csókban forrtak össze ajkaik. — És most, miután az egészet megbámultuk, nézzük a részleteket, — szólalt meg ismét Elma. — Soha sem hittem volna, hogy ily korán ennyi virág lehessen együtt. íme, itt még a tavasz illatos ibolyái s a korai díszes jácintok, mig mellettök már büszke rózsák pompáznak; amott a gyöngyvirág fehér harangjai csalogatnak virágzó orgonabokrok alján, mellette egész erdő a legszebb, virító pelargoniákból, illatos gerániumokkal vegyítve s itt ékes fehér liliom, mely felé kacér, piros fuxiák sokasága integet. Oh, mi szép, mily kellemes hely, az ember szintúgy elbódul felséges illatától! — Hát a ki még azt a szép tarka pillét is látja, mely gyermekes örömmel repdes a virágok között! — Hol? — kérdé körültekintve Elma. — Itt, — felelt évődő mosolylyal, hirtelen átkarolva a nő karcsú derekát Ernő s egy halványpiros virágokkal borított almafa alatt levő padra vonta őt. — Pihenjen meg egy kissé, különben szárnyát szegi. — De mondja csak, Ernő, hogyan fedezte fel ezt a szép helyet ? — kérdé, akaratának engedve s a padon elhelyezkedve Elma. — Régen ismerem már. Tulajdonosa derék öreg kertész, ki sokáig volt: nálunk szolgálatban, aztán ide nyugalomba vonult s most virágokkal kereskedik. Azért van itt annyi virág együtt. A kertésznek ügyelnie kell, hogy mindig bővében legyen s a hol a természet késik, mesterséggel segít. (Folyt. köv.) * E költemény szolgált alapul Mihalovich Ödön ama zenekari művének, melyet a philharmonikusok szerdán fognak előadni. A véletlen játéka. (Reszély XV. Lajos korából.) (Folytatás.) — D’Étiolles gyermek módjára viselte magát. A ki nem képes a fájdalom elviselésére, nem méltó arra, hogy az örömet élvezze. Jól ítéltem meg ezt a kis falusi ifjat. Galambszívvel s egy nevelőházi lányka arcával bir. Istenem! mit is tudtam volna tenni e szende szerelmessel! — íme mily érzékeny gyászbeszéd, — gondola Lidia. — Oh!, mikor igy beszél d’Etiolles úrról, szeretném hogyha a vaskos pénztőzsérhez menne nőül s az a boszusága lenne, hogy egész életén át Simonné asszonynak hallja magát neveztetni. Nardillacné jól tudta, hogy hű Lídiája most keserű elmélkedésekbe van merülve. Hozzá közeledett tehát s arcát gyöngéden meglegyintvén, igy szólt: — Hát azt nem mondanád meg, hogy mit mivelt Duclesieux úr, levelem olvasása után ? — Táncolt, — felelé szárazon a kis komorna, a ki csak boszuságában adott ily különös választ.