Fővárosi Lapok 1880. január (1-25. szám)

1880-01-14 / 10. szám

talanságból, mély levertségből, nagy lankadtságból; úgyszintén megállapíthatja a szenvedés minőségét és a láz fokozatát; végre előre láthatja bizonyos pillana­tokban a válságot és a halált, vagyis a feledést, azaz a gyógyulást és sikert. Csakhogy, mint minden beteg­ségnél, úgy a szerelemnél is különös változatok ész­lelhetők. Oly fiatal leányra nézve például, ki szűzies szeplőtlenségében, anyjának őrködő szemei előtt él, távol a világtól, és ismét oly nőre nézve, ki örökké ki van téve a botlásnak, mert folytonos küzdelemben él, d i s t i n g u o, mint ahogy a szent Borbála-inté­zetben mondani szokták, nemde, Colmer? Ne zavarjuk össze, kérem, e két nagyon is külön­böző szerelmet. Az egyik nyugodt és kellemes, mely boldogságot nyújt és fölemeli a lelket; a másik emésztő, féltékeny, melyet lázba ejtenek az akadályok és a vetélytársak s mely elsorvasztja a szivet. Az ön szenvedélye, barátom, eddig még önerejétől fejlődött. Jöjjön csak egy vetélytárs,— pedig lőni fog nem egy,de akárhány — s ön abban a pillanatban válságba jut. Nem ismerem Sevrellene asszonyt s azt sem tudom, mi jövő vár leányára. Én csupán annyit tudok, hogy Valentine szép és szegény, hogy ő sorsa fölötti ne­veltetésben részesült és hogy vágyai épen nincsenek arányban vagyoni állapotával. Ily ferde helyzetben levő nők közül sokan térnek le a helyes útról a bűn ösvényére. Valentine, legyen bár erényes hölgy, min­dig ki lesz téve a bukásnak, sokkal hamarabb és mé­lyebben, mint bármely­ más nő. Hányan vannak olyanok a körében forgolódóknak, kik esését látni szeretnék, hogy buktából fölemelhessék ! Ha ez idő bekövetkezik, Leon, őszintén sajnálni fogom önt, mert bármily sajgók legyenek is jelenleg önnek a szenve­dései, el sem képzelheti, mit fog majd szenvedni akkor. Az ily szenvedélyek a legrosszabbak s a bol­dogság, a­melyet ezek csak vajmi ritkán nyújthatnak az önhöz hasonló szegény embereknek, nem ér föl soha ama gyötrelmekkel, a­melyeknek okozója. Colmer ismét más érvekre támaszkodott, hogy barátját csökönyös elfogultságából kiragadhassa. Föl­­említé előtte az ostersi birtokot, öreg anyját és Ali­­cet, de eme fölidézett képek a beteg szív előtt, mint látszott, csak homályos árnyak gyanánt merültek föl. Leonnak családjával való levelezése mindinkább ritkult s ama szenvedélyről, mely egész lényét elfog­lalta, még egyetlenegy szót sem irt anyjának s unoka­­hugának, kik oly nyugtalanok voltak a hosszú időköz alatt, mig egyegy levelet kaphaták. Csak elvétve, éji álmában csengett még a fiatal ember fülében Alicenak a hangja­­ merült fel lelke előtt a falusi est, a helység harangjának messze el­hangzó kongása, melyet a déli szellő szállított el egészen hozzá, míg a légben végkép el nem hangzott. Leonnak a léte, fájdalom, semmi szilárd alapon nem nyugodott. Sokat költött és keveset keresett. Bármily rendes életmódot folytatott is, az a pénz, a­melyet apja koronként küldözgetett neki, vajmi hamar elfogyott. A haszonbérlő már minden forrást kimerí­tett; pincéjét, padlását kiürítette. Az újabb meg újabb pénzkérések egészen két­­­­ségbeesték a becsületes családot, mely a párisi élet szükségleteiről semmi tudomással nem bírt. Elször­­nyedtek a szülők a tékozló gyermek követelése fölött. Alice azonban ilyenkor fölkarolta unokabátyjának az ügyét, részint szép szavakkal, részint kényeivel tá­mogatva érveit, mígnem az öreg Pengaud végre is engedett. Leon, kit egy idő óta barátai segítettek ki a saját erszényükből, már néhány ékszerét is, a mi még birtokában volt, elzálogosította s életmódjában épen csak a legszükségesebb kiadásokra szorítkozott. Egyszer, épen tizenhét sorba került ebédjéről tért haza, azzal a szándékkal, hogy fénymázos topánt húzva, fehér nyakkendőt kötve, egy-két látogatást fog tenni. A dalszínházból vagy Comédie-Frangaiseból — hová, mint a színházak nagyobb részébe, Itonsin útján ingyen járhatott, — egyenesen haza ballagott, lefe­­künni sötét, hideg szobájában. Helyzete napról-napra nehezebbé vált. Szerelme, a­helyett hogy elevenítené, buzdítaná, megtörte erejét s kezde egyenetlen harcot víni a nyomorral, midőn egy nap, a kapus megállítva őt a lépcsőaljnál, levelet adott neki át. Leon ráismert atyjának a kéziratára s mohón olvasá a következő sorokat: »Édes Leonom! íme e soraim kapcsában találsz egy háromszáz­ötven frankról szóló váltót, melyet Gam­eron úr fog tőled készpénzzel beváltani. Az aratás nagyon rosszul fizet, úgyszólván semmink sem termett. Utolsó zsák gabnámat is piacra szállítottam, hogy némi pénzzel segíthessek a sorsodon. Anyád és húgod gyakran em­legetnek ; ők nagyon boldogtalanok. Te szerencsét akartál próbálni, fiam , ám haladj pályádon tovább, azonban jussanak eszedbe szavaim. Anyád isten áldá­sát kéri rád, Alice pedig a szent szűzhöz fohászkodik éretted. Isten áldjon meg, — ölelünk mindnyájan. Szerető atyád.« Ép e pillanatban találkoztak össze Daniel és Colmer a fiatal ember lakása előtt s egyszerre top­pantak be a szobába. — Épen most kaptam néhány sort jó apádtól, — kiáltá Colmer. — íme halld, mit ír: »Kedves jó Colmer úr! Önnek keze ügyében van a mi fiunk és ön megígérte, hogy szeretni fogja s úgy ügyel rá, mintha tulajdon édes testvére volna. Mi csak ritkán kapunk felőle hirt és e miatt bol­dogtalanok vagyunk, mert nagyon szeretjük őt. A tisztelendő urnát e napokban olvastam egy rózsaszín könyvben Leonnak a verseit. A tisztelendő úr azt állítja, hogy szépek, de én bizony nem értek az affé­lékhez. Szeretném önnek a véleményét hallani, mint a melyre nagyon sokat hajtok. Várjon a mi Leonunk mikor éri már el a célját? Nagyon sok pénzt kér tőlünk s én mind elküldözgetem neki, a­mi csak körülem van, mert szívemből szeretem őt. Valóban oly sok pénz szükséges-e arra, hogy dolgozhassék és boldogulhasson ? Ha szükséges, akkor ráfordítom az utolsó fillért is. Tartsa szemmel, ügyeljen rá, kedves jó Colmer úr. Ő még oly fiatal és meggondolatlan. Őrködjék fölötte, nehogy rossz társaságba kevered­jék. Különösen a színésznőktől féltem őt. Ismertem egy Orleansba való nagyon becsületes fiatal­embert, kit színésznő tett tönkre. Türelmetlenül várom önnek e soraimra vonatkozó válaszát,mert esküszöm önnek, kedves jó Colmer úr, azt a fiút rendkívül szeretem. Feleségem, meg a kishugom tiszteletüket fejeztetik ki általam. Önnek alázatos szolgája.« — Oh, — kiáltott föl Leon elérzékenyűlve aty­jának a soraitól, — mily nagyon szeretnek engem otthon! (Folyt, köv.) Akadémiai levelek. — Jan. 12. — (Az akadémiai terem közönsége. — Körösi székfoglalója. — Jakab Elek felolvasása. — Greguss Ágost, megjegyzése. — Pauler nyilatkozata. A hallgatóság utolsó szava.) (B.g.) Majdnem kivétel nélkül férfi-közönség, közte túlnyomó számmal a nemzetgazda, statisztikus, pénzügy­tudós. Az az egy-két hölgy, a­ki megjelent, szemmel láthatólag idegennek érzi magát. Ha nem tudnók is előre, miféle ülés folyik az akadémia kis termében, egyetlen pillantás a közön­ségre s a sceneriára, azonnal fölvilágosíthat. Ha az egész termet nők töltik meg, a korláton túl pedig ember-ember hátán a »nemzet ifjú sarja« ágaskodik, míg a tulajdonképeni fekete sereg a terem legtulsó negyedébe szorul: a Kisfaludy-Társaság körében va­gyunk. A padokon régi fazekak, dárdák, csatok, címerek s a »nemzet ifjú sarja« tudós hajbakapásban egymással: ez az archaeologiai társulat. Az egész közönség szokatlanul fiatal benyomást tesz, a bajusz és szakál elenyészően ritka, de a szemek resz­kető lángban égnek: az akadémiai összes ülés, me­lyen a drámai pályázatok eredményét hirdetik ki. Erdélyország dísze-virága mind jelen van: a törté­nelmi osztály tart ülést s talán épen Deák Farkas olvas. Minden üres, csak a tábla van tele számokkal s a laptudósítók helye türelmetlen fiatal emberekkel. Szász Károly újságot olvas, Arany László rajzol, mathematikai és természettudományi ülés. Szép­számú női közönség, Szabó József újságot olvas, Szily Kálmán rajzol: az első osztály körében vagyunk, széptani vagy költői előadáson. Egyetemes figyelem, minden tekintet azt törekszik kifejezni,hogy alaposan ért a szóban forgó tárgyhoz: bizonyára magyar nyelvé­szeti felolvasás folyik. Ez alkalommal tehát a szintér (jelen volt Ló­­nyay Menyhért, a politikai tudományok akadémikus tanárai valamennyien) a jelenet statisztikára és nem­zetgazdaságra mutatott, a felolvasó­ asztal zöld posz­tója pedig székfoglalóra. Pauler miniszter elnökölt s Körösi József, legderekabb s legbuzgóbb fiatal sta­tisztikusunk, ki külföldön is már nem egy ízben szer­zett elismerést a magyar tudománynak, első előadását tartotta. A nemzetközi statisztikáról s a statisztikai kongresszusról. Bevezetését szabadon adta elő s csak a számbeli részletek ve­szedelmesebb tételeinél folyamodott iratcsomójához és térképeihez. Értekezésére alkalmat, mint beveze­tésében megjegyezte, az a nemzetközi statisztika és a kongresszusok ellen megindult áramlat szolgáltatott. Előadása főrészében azt vizsgálja tüzetesen, mily sze­rep jut az összehasonlításnak a statisztika terén s hová vezetne megbuktatása, vagy csak kifejlődésének hátráltatása is. Gondolatmenete rövidre fogva a kö­vetkező. Minden olyan észlelés, mely az erő nagyságá­nak, az állapotok változásának, vagy a mozgás minő­ségének megfigyelésére irányul, végeredményeiben szükségkép számszerinti kifejezésekre vezet. Már Humboldt igen szépen kifejezte e gondolatot a Kos­­mos-ban. A statisztika módszere ugyanaz, a­mi a természetbuvárlaté: mindkettő erőket kíván kide­ríteni s azok nagyságát mérések által megértetni; e szerint mind a kettő szükségkép számszerinti ered­ményekre jut. A szám azonban, bár szaporítja ismere­tünket, belátásunkat, önmagában még nem gazdagít­hatja. Mert a szám a nagyság kifejezése, nagyság pedig csak viszonylagos fogalom, mely nem létez­nék, ha minden testnek egy nagysága volna: világossá e fogalom csak úgy válik, ha mentül több más nagy­ságokkal hasonlíthatjuk össze. Ugyanazért a szám ön­magában nem nyújt alkalmat további okoskodásra. Ez csak összehasonlítás mellett lehetséges. Midőn pe­dig a következtetésnél két előtételre van szükségünk, melyek közül az egyik általános, a másik különös, azt találjuk, hogy a népbeíró statisztika terén az általános előzményt a nemzetközi statisztika nyújtja, a különöst pedig a nemzeti vagy állami. Azok tehát, a­kik a nemzetközi statisztika működését fölösleges­nek tartják, csakis saját nemzeti statisztikájuk műve­lésére kívánnak szorítkozni, más szavakkal voltaké­­pen azt állítják, hogy a két előtételből csak egyre van szükségük, hogy tehát következtetéseket vonni egyáltalán nem kívánnak és hogy fogalmaikat vilá­gosabbá tenni,belátásukat gazdagítani nem akarják. Eltagadják a logikának büntetlenül nem mellőzhető törvényeit s gyökerében támadják meg minden szel­lemi haladásnak alapját és lehetőségét. Ez okoskodás után Körösi áttér a statisztikai kongresszusok eredményeire. Ezek sorában legneve­zetesebbnek tünteti fel az 1880 és 81-ben az egész mű­­velt világon egységes elvek szerint végrehajtandó népszámlálást, melyből csak Törökország s talán Ma­gyarország fognak kimaradni. Hogy az eredmények nem nagyobbak, annak okait sem hagyja figyelmen kívül. Kiemeli,hogy a kongresszusok csak arra ügyel­tek, hogy az észlelés mindenütt ugyanazon módon történjék. Ez a természettudományi vizsgálatnál elég is, de nem a statisztikában, hol az összehasonlítás már a feldolgozás alapján történik. E feldolgozást pedig eddigelé nem vezették egységes elvek. Ily elvek megállapítása és szoros követése okvetlenül szüksé­ges s ez irányban Körösi a legközelebbi kongresszus elé fogja terjeszteni azt az indítványát,melyet a nagy­városi statisztikusoknak berlini értekezlete már el­fogadott. — Gátolta a nemzetközi statisztika fejlődé­sét az a körülmény is, hogy mivelése mostanig jófor­mán csak a véletlenre volt bízva. A világpostai, vi­­lágtávirói, világmeteorológiai hivatalok mellett he­lyet kellene foglalni egy világstatisztikai hivatalnak is, melynek figyelme az egész emberiségre kiterjedne. Nemcsak tudományos, hanem gyakorlati célokra is szolgálhatna: jelezné a közelgő emberi és állati jár­ványokat ; feltüntetné a különböző országok munka­keresletét és munkás hiányát; megismertetné a vi­lág­kereskedelem forgalmát és irányát; egyetemes átjegyzések által új üzleti összeköttetéseket hoz­hatna létre. Az egész emberiségnek ilyen egységes megfigyelése az a legmagasabb cél, melylyel szemben az állami statisztika csak előkészítő, alárendelt jelen­tőséggel bír. Körösi elismeréssel fogadott előadása után Jakab Elek olvasott fel egy értekezést Kazinczy Gábor irodalmi hatásáról. Kár, hogy adatait, me­lyeket az akadémiának általa rendezett levéltárában gyűjtött, a hazafias frázisok áradatába fulasztotta. Ideje lenne szakítania e rossz modorral, mely a tudo­mányos felfogásnak és előadásmódnak egyaránt ká­rára van. Kazinczy Gábor pályájában három korsza­kot különböztet meg: az első 1835—43-ig, a máso­dik 1843—50-ig, a harmadik 1850—64-ig terjed. Munkásságának e különböző időszakokra eső biblio­­graphiai kimutatását jegyzetekben adja. Kazinczy Gábor oly magas mértéket szabott magának az írói hivatásról, hogy nem akart tüzetesen író lenni, csak fordító és kiadó. Kazinczy Ferenc szavait, ki neki még gyermekkorában főkép a külföld jeles íróit ajánlotta figyelmébe, annyira szivére vette, hogy egész életében egyik legkedvesebb és legbuzgóbb törekvése idegen klasszikusok fordítása volt. Rendkívüli lelki- 48

Next