Fővárosi Lapok 1880. január (1-25. szám)
1880-01-22 / 17. szám
Csütörtök, 1880. január 22. 17. szám Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: rélérrt ................................8 fr. Negyedévre......................... * « Megjelenik aznnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, baritok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A t alak utis. (Beszély.) Degré Alajostól. (Folytatás.) Derűit kifejezéssel lépett be hozzá Véghelyis Irén az atyja ölelésére sietett. — Hatalmasan kijártam magamat, — mondá az öreg úr. — Tán fáradt is vagy ? — És éhes. — Én is. — Nos, hát drága világom, mit adsz enni? — Én? Enni? Hát honnan adjak? — Honnan ? az éléstárból, melynek kulcsát reggel átadtam, meg a majorsági udvarból, hol a csibék és kacsák futkosnak. — De — — De, de, főzni kellett volna valamit. — Én csak beát tudok főzni. — Úgy hát beázni fogunk. Ehhez is kell azonban valami. Jer, segítsünk rajta. — S elvezette leányát az éléstárba. Irén ott is megfintorgatta az orrát, de már nem ij üldözött. Véghelyi szalonna-darabkákat szeletezett egy lábasba, a parázsra helyező és kenyeret pirított. Irén is ott állt a tűzhely körül s néha erősen behunyta a szemeit, ha egy-egy füstszalag kanyarodott kifelé. Azután magát és atyját e helyen ily foglalkozásban látva, hangosan felnevetett. Véghelyi versenyt nevezett vele, s midőn a pirított kenyérszeleteket a lábasba mártogatá, sürgette Irént a theakészítéssel. Nehány perc múlva párolgott az illatosidea s hozzáfogtak az étkezéshez. A szarvasgombával készült fogolyszeletekből, párolt őzgerincekből, császármadarakból és finom süteményekből sohasem evett Irén annyit, mint e pirított kenyérből, mert eddig örökké étvágy nélkül evett s csak válogatott. Teázás közben a beszélgetés itt-ott kedélyes mozzanatokkal is birt. — Édes lányom, — szólt társalgás közben az öreg úr, — most már tudod, miből áll a gazdasszonykodás, hát vigyázz, ezentúl ebéd nélkül ne maradjunk. — Ha oly ügyesen tudnék segíteni, mint te. — A jó akarat megtanít rá, de hogy ne légy magadra hagyatva, adok jó segélyt. — Ezzel vaskos könyvet tett eléje. Szakácskönyv volt. Másnap igen mulatságos látvány volt, midőn Irén a konyha közepén, kezében a felnyitott szakácskönyvvel kétségbeesetten nézett a lángoló tűzhelyre, s előtte Mariuca állt kopasztott csirkével s kérdezte: — Hát most már mit csináljak vele ? — Várj, mindjárt meglesz, ■— felelte Irén, s elkezdett a könyvben lapozgatni! — Ah! itt van, gőzben meg kell párolni. — De hol vegyem a gőzt ? Igaz, itt se vasút, se gőzhajó ! — Nézzük tovább: becsinálva rizzsel, tojás mártással, leforrázva, nyárson sülve. Ez legkönnyebb, tudod te ezt? — Hogyne, rá kell szúrni a nyársra s a tűz körül forgatni. — Helyesen, ennél maradunk. Semmi kétség, hogy jó ebéd készül, s ezt Véghelyi sejteni látszott, mert vendéget is hozott magával. E vendég Vasadi volt. Étkezéshez ültek. A leves olyan volt, mintha hóolvadáskor a Tiszából merítették volna: zavaros, izetlen, sűrű. Irén csak az első kanálnyit bírta lenyelni, Véghelyi tovább küzdött vele, Vasadi azonban egész hősiességgel megette, s túl lévén rajta, elkezdte dicsérni. Irén nagy szemeket meresztett rá, s kérdeni látszék : milyenhez lehet szokva az,akinek ez is ízlik ? Jött a második tál, az máig is rejtély maradt, hogy mi akart lenni ? s csak is roppant kozmássága árulta el, hogy tűznél készült. Vasadi azt is dicsérte és evett belőle. A sült csibe meg nagyon ki volt szárítva, de Vasadi úgy elropogtatta, mintha égetett mandula torta volna. — Nem hiszed, édes lányom, hogy jól esnék egy kis bea? — Azonnal készítek, — felelt Irén s elhagyta a szobát. — Ugyan, édes öcsém, — kezdte Véghelyi, — hogy ehettél annyit ezekből a nem sikerült kísérletekből? — Hiszen csak kell egy kis bátorítás. Egyébiránt higyye el, bátyám, még ez is jól esett, mert az ő kezéből került ki. Vasadi önfeláldozó buzgalmának más eredménye is volt, mire egyáltalán nem számított. Irén, ki eddig egyetlenegy tekintetre sem méltatta, most bájos szemeit néhányszor megpihentette rajta, csodálva ízlését és étvágyát. Ilyen volt a kezdet. Három hét múlva egészen más a folytatás. Irén ekkor már ízletes étkeket tálaltatott fel. Az a véghetlen jóság, gyöngédség és szeretet, melylyel édes atyja elhalmozta, az ő igyekezetének szárnyakat adott. Véghelyi arca sugárzott a boldogságtól. Minden haladt előe, csak a Vasadi ügye nem. Ez boldog volt, ha Irén közelében lehetett, de a lány ekkoráig még egy szót vagy kérdést sem intézett hozzá. Nem vett róla tudomást, mintha nem is léteznék. Emlékezetében még nagyon gyakran fölmerültek a pesti képek , az ottani élet, társaság, fény és előkelő udvarlók. Ez aztán könyeket s órákon át tartó lehanyagoltságot idézett elő. Ily kedélyállapotban gyakran volt, midőn lelkére nehezült minden: az alacsony boltozat, a magány, a nyomasztó lég. Egy nap kisírta elébb magát, aztán elindult, a szabadban sétát tenni. Napernyőjét kezébe véve ment irány és terv nélkül. Egyszerre zenehangokat hallott, s ez szokatlannak tűnt fel, hogy szinte meghökkent. — Ki lehet az? Tán elhallgatta atyám, hogy kívülünk más mivelt lény is lakik a faluban. Mi az oka e titkolózásnak ? — így töprenkedve ment a hang után, s egyszerre csak a kastély elhanyagolt kertjébe jutott. — Nekem azt mondták, hogy a kastély lakatlan. Szellemek vagy tündérek űzik-e hát benne játékukat? És valóban oly szellemszerű, oly tündéries volt ez! Lealkonyodó nap, halotti csend s kísérteties magány. Aztán e regényes vidék, e félig elvadult kert s hozzá az a mélyérzelmű zongorajáték, mely a kastélyból hangzott le, kissé fellengzőbb lelket is képes lett volna elragadni. Alig hangzott el Beethoven »holdfény-szonátá«-jának első része, midőn ugyanott zongorakisérettel érces férfihang kezdte énekelni a »Bájital«-ból Nemorino románcot. Ének és játék elnémult s Irén még ennek benyomása alatt merengett, midőn a kastélyból atyját látta Vasadival kilépni. A történet még rejtélyes lett előtte s atyjához sietett felvilágosításért. — Nagyon kiváncsi vagy, kedves lányom ? — kérdé mosolyogva Véghelyi, — na hát elmondom, ámbár meglepetés akart lenni, de ha már rajtakaptál, isten neki! Minthogy ismerem szenvedélyedet a zene iránt, fájt a szivem, hogy azt itt nélkülöznöd kellett s fájdalmamat fokozta, hogy ezt hallgatva tűrted. Azt tudod,hogy véghelyi birtokunkat Bánlaky Róbert vette meg, akié ez a jószág is, írtam neki, lenne szives a bútorok közt átvett zongorát elküldeni. Ő sietett válaszolni, s választásomra bízta, bevárni, mig megérkezik — isten tudja minő állapotban — a zongora, vagy pedig hogy itt a kastélyban levő kettő közül válaszszak egyet. Magam keveset értek hozzá, megkértem hát Vasadi barátomat, hogy adjon tanácsot. — Édes jó atyám, köszönöm e gyöngéd figyelmet, — mondá Irén, s aztán Vasadihoz intézte szavait. Legelőször szólt most hozzá: — Ön igen jól zongoráz és énekel. — Tanítói pályára képeztem magamat, s ott mind a kettő nélkülözhetlen. — Kár ennyi tehetséggel itt a világ végén, hegyek közé temetkezni. — Oh én nagyon szeretek itt lenni! — Csodálatos, de szerencse. — E megjegyzés után Irén gondolkodva, napernyője végével az útjába eső kavicsokat lökdöste félre. Alig értek haza, nyolc legény hozta a zongorát, melyet az Irén szobájába helyeztek s mellé egy állványt hangjegyekkel. Irén sebesen lapozgatott a zeneművek közt, s csakhamar elismeré, hogy aki ezeket összegyűjtő, tapintattal és ízléssel bir. Rég nélkülözött örömet érzett, s alighogy magában maradt, izgatottan ült a zongorához s játszott sokáig, késő éjszakáig. Midőn lefeküdt, megcsendült fülében az a szép érces hang. Ez boszantotta s fővárosi élményeire gondolt, csakhogy elűzze ezt az alkalmatlan kisértetet. Hasztalan fa mint félálomba szenderült, ismét csengőn rezgett fülébe a románc. Aztán elaludt és álmodott arról, ami ébren boszantotta. (Folyt köv.) Valentine. (Francia elbeszélés.) Írta Frédéric Béchard. (Folytatás.) Sevrellene, ki nem tudott hová lenni csodálkozásában, leányának minden mozdulatát kezdte figyelemmel kísérni. Különösen makacs hallgatagsága nyugtalanította őt. A valódi ok nem is sokáig kerülhette ki éles tekintetét. Egyszer, mielőtt Leon a szokott órában meglátogatta volna őket, Sevrellené, némi gyöngélkedés örve alatt, fölhívta leányát, tegyenek egy sétát kint a verőfényen. Leon csakugyan ellátogatott hozzájok a szokott órában s egyik nőt sem találta otthon. Másnap Valentine, részint a kedvezőtlen időt, részint bágyadtságát hozva föl ürügyül, nem akart kisétálni s fogadta Leont. — Várom ítéletemet, kisasszony, — szólt a ifjú elérzékenyült hangon, a mint belépett. Valentine kezét nyújtá, melyet Leon hévvel csókolt meg. — Holnap, — szólt a leány mosolyogva, — holnap válaszolok. Nagyon szeret ön engem ? — veté utána a szeretett nő édes hangján, mint ki szerettetni akar, dallamosan mint a madárének s nyájasan mint a napsugár. Leon egészen elbűvölten szemlélte a leányt és hallgatott. — Ők szeretik egymást! — motyogó az anya. Jarras ugyanaznap látogatta meg a nőket. Valentine, merengése közben, alig fogadta a bankár üdvözlését egy pillantással is. Sevrellene egy tekintetre meggyőződött, hogy újabb halasztás mindent elronthatna s gyorsan megérlelődött határozata.