Fővárosi Lapok 1880. január (1-25. szám)

1880-01-22 / 17. szám

Csütörtök, 1880. január 22. 17. szám Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: rélérrt ................................8 fr. Negyedévre......................... * « Megjelenik az­­­nnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy m­int előfizetések (Budapest, bari­tok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A t a­lak u­­­ti­s. (Beszély.) Degré Alajostól. (Folytatás.) Derűit kifejezéssel lépett be hozzá Véghelyi­s Irén az atyja ölelésére sietett. — Hatalmasan kijártam magamat, — mondá az öreg úr. — Tán fáradt is vagy ? — És éhes. — Én is. — Nos, hát drága világom, mit adsz enni? — Én? Enni? Hát honnan adjak? — Honnan ? az éléstárból, melynek kulcsát reg­gel átadtam, meg a majorsági udvarból, hol a csibék és kacsák futkosnak. — De — — De, de, főzni kellett volna valamit. — Én csak b­eát tudok főzni. — Úgy hát b­eázni fogunk. Ehhez is kell azon­ban valami. Jer, segítsünk rajta. — S elvezette leá­nyát az éléstárba. Irén ott is megfintorgatta az orrát, de már nem ij üldözött. Véghelyi szalonna-darabkákat szeletezett egy lábasba, a parázsra helyező és kenyeret pirított. Irén is ott állt a tűzhely körül s néha erősen behunyta a szemeit, ha egy-egy füstszalag kanyaro­dott kifelé. Azután magát és atyját e helyen ily fog­lalkozásban látva, hangosan felnevetett. Véghelyi versenyt nevezett vele, s midőn a pi­rított kenyérszeleteket a lábasba mártogatá, sürgette Irént a theakészítéssel. Nehány perc múlva párolgott az illatosidea s hozzáfogtak az étkezéshez. A szarvasgombával készült fogoly­szeletekből, párolt őzgerincekből, császármadarakból és finom süteményekből sohasem evett Irén annyit, mint e pi­rított kenyérből, mert eddig örökké étvágy nélkül evett s csak válogatott. T­eázás közben a beszélge­tés itt-ott kedélyes mozzanatokkal is birt. — Édes lányom, — szólt társalgás közben az öreg úr, — most már tudod, miből áll a gazdasszony­­kodás, hát vigyázz, ezentúl ebéd nélkül ne maradjunk. — Ha oly ügyesen tudnék segíteni, mint te. — A jó akarat megtanít rá, de hogy ne légy magadra hagyatva, adok jó segélyt. — Ezzel vaskos könyvet tett eléje. Szakácskönyv volt. Másnap igen mulatságos látvány volt, midőn Irén a konyha közepén, kezében a felnyitott szakács­­könyvvel kétségbeesetten nézett a lángoló tűzhelyre, s előtte Mariuca állt kopasztott csirkével s kérdezte: — Hát most már mit csináljak vele ? — Várj, mindjárt meglesz, ■— felelte Irén, s­­ elkezdett a könyvben lapozgatni! — Ah! itt van, gőzben meg kell párolni. — De hol vegyem a gőzt ? Igaz, itt se vasút, se gőzhajó ! — Nézzük tovább: becsinálva riz­zsel, tojás mártással, leforrázva, nyárson sülve. Ez legkönnyebb, tudod te ezt? — Hogyne, rá kell szúrni a nyársra s a tűz körül forgatni. — Helyesen, ennél maradunk. Semmi kétség, hogy jó ebéd készül, s ezt Vég­­helyi sejteni látszott, mert vendéget is hozott ma­gával. E vendég Vasadi volt. Étkezéshez ültek. A leves olyan volt, mintha hóolvadáskor a Tiszából merítették volna: zavaros, izetlen, sűrű. Irén csak az első kanálnyit bírta le­nyelni, Véghelyi tovább küzdött vele, Vasadi azonban egész hősiességgel megette, s túl lévén rajta, elkezdte dicsérni. Irén nagy szemeket meresztett rá, s kérdeni látszék : milyenhez lehet szokva az,a­kinek ez is ízlik ? Jött a második tál, az máig is rejtély maradt, hogy mi akart lenni ? s csak is roppant kozmássága árulta el, hogy tűznél készült. Vasadi azt is dicsérte és evett belőle. A sült csibe meg nagyon ki volt szá­rítva, de Vasadi úgy elropogtatta, mintha égetett man­dula­ torta volna. — Nem hiszed, édes lányom, hogy jól esnék egy kis b­ea? — Azonnal készítek, — felelt Irén s elhagyta a szobát. — Ugyan, édes öcsém, — kezdte Véghelyi, — hogy ehettél annyit ezekből a nem sikerült kísérle­tekből? — Hiszen csak kell egy kis bátorítás. Egyéb­iránt higyye el, bátyám, még ez is jól esett, mert az ő kezéből került ki. Vasadi önfeláldozó buzgalmának más ered­ménye is volt, mire egyáltalán nem számított. Irén, ki eddig egyetlenegy tekintetre sem méltatta, most bájos szemeit néhányszor megpihentette rajta, cso­dálva ízlését és étvágyát. Ilyen volt a kezdet. Három hét múlva egészen más a folytatás. Irén ekkor már ízletes étkeket tálal­tatott fel. Az a véghetlen jóság, gyöngédség és szeretet, melylyel édes atyja elhalmozta, az ő igyekezetének szárnyakat adott. Véghelyi arca sugárzott a boldogságtól. Minden haladt elő­e, csak a Vasadi ügye nem. Ez boldog volt, ha Irén közelében lehetett, de a lány ekkoráig még egy szót vagy kérdést sem intézett hozzá. Nem vett róla tudomást, mintha nem is lé­teznék. Emlékezetében még nagyon gyakran fölmerül­tek a pesti képek , az ottani élet, társaság, fény és előkelő udvarlók. Ez aztán könyeket s órákon át tartó lehanyagoltságot idézett elő. Ily kedélyállapot­ban gyakran volt, midőn lelkére nehezült minden: az alacsony boltozat, a­ magány, a nyomasztó lég. Egy nap kisírta elébb magát, aztán elindult, a szabadban sétát tenni. Napernyőjét kezébe véve ment irány és terv nélkül. Egyszerre zenehangokat hallott, s ez szo­katlannak tűnt fel, hogy szinte meghökkent. — Ki lehet az? Tán elhallgatta atyám, hogy kívülünk más mivelt lény is lakik a faluban. Mi az oka e titkolózásnak ? — így töprenkedve ment a hang után, s egyszerre csak a kastély elhanyagolt kertjébe jutott. — Nekem azt mondták, hogy a kas­tély lakatlan. Szellemek vagy tündérek űzik-e hát benne játékukat? És valóban oly szellemszerű, oly tündéries volt ez! Lealkonyodó nap, halotti csend s kísérteties ma­gány. Aztán e regényes vidék, e félig elvadult kert s hozzá az a mélyérzelmű zongorajáték, mely a kas­télyból hangzott le, kissé fellengzőbb lelket is képes lett volna elragadni. Alig hangzott el Beethoven »holdfény-szoná­­tá«-jának első része, midőn ugyanott zongorakiséret­­tel érces férfihang kezdte énekelni a »Bájital«-ból Nemorino románcot. Ének és játék elnémult s Irén még ennek be­nyomása alatt merengett, midőn a kastélyból atyját látta Vasadival kilépni. A történet még rejtélyes­ lett előtte s atyjához sietett felvilágosításért. — Nagyon kiváncsi vagy, kedves lányom ? — kérdé mosolyogva Véghelyi, — na hát elmondom, ámbár meglepetés akart lenni, de ha már rajtakaptál, isten neki! Minthogy ismerem szenvedélyedet a zene iránt, fájt a szivem, hogy azt itt nélkülöznöd kellett s fájdalmamat fokozta, hogy ezt hallgatva tűrted. Azt tudod,hogy véghelyi birtokunkat Bánlaky Róbert vette meg, a­kié ez a jószág is, írtam neki, lenne szi­ves a bútorok közt átvett zongorát elküldeni. Ő sietett válaszolni, s választásomra bízta, bevárni, mig meg­érkezik — isten tudja minő állapotban — a zongora, vagy pedig hogy itt a kastélyban levő kettő közül válaszszak egyet. Magam keveset értek hozzá, megkér­tem hát Vasadi barátomat, hogy adjon tanácsot. — Édes jó atyám, köszönöm e gyöngéd figyel­met, — mondá Irén, s aztán Vasadihoz intézte sza­vait. Legelőször szólt most hozzá: — Ön igen jól zongoráz és énekel. — Tanítói pályára képeztem magamat, s ott mind a kettő nélkülözhetlen. — Kár ennyi tehetséggel itt a világ végén, he­gyek közé temetkezni. — Oh én nagyon szeretek itt lenni! — Csodálatos, de szerencse. — E megjegyzés után Irén gondolkodva, napernyője végével az útjába eső kavicsokat lökdöste félre. Alig értek haza, nyolc legény hozta a zongorát, melyet az Irén szobájába helyeztek s mellé egy áll­ványt hangjegyekkel. Irén sebesen lapozgatott a zeneművek közt, s csakhamar elismeré, hogy a­ki ezeket összegyűjtő, tapintattal és ízléssel bir. Rég nélkülözött örömet érzett, s alighogy magában maradt, izgatottan ült a­­ zongorához s játszott sokáig, késő éjszakáig. Midőn lefeküdt, megcsendült fülében az a szép érces hang. Ez boszantotta s fővárosi él­ményeire gondolt, csak­hogy elűzze ezt az alkalmatlan kisértetet. Hasztalan f­a mint félálomba szenderült, ismét csengőn rezgett fülébe a románc. Aztán elaludt és álmodott arról, a­mi ébren boszantotta. (Folyt köv.) Valentin­e. (Francia elbeszélés.) Írta Frédéric Béchard. (Folytatás.) Sevrellene, ki nem tudott hová lenni csodálko­zásában, leányának minden mozdulatát kezdte figye­lemmel kísérni. Különösen makacs hallgatagsága nyugtalanította őt. A valódi ok nem is­ sokáig kerül­hette ki éles tekintetét. Egyszer, mielőtt Leon a szokott órában meg­látogatta volna őket, Sevrellené, némi gyöngélkedés örve alatt, fölhívta leányát, tegyenek egy sétát kint a verőfényen. Leon csakugyan ellátogatott hozzájok a szokott órában s egyik nőt sem találta otthon. Másnap Valentine, részint a kedvezőtlen időt, részint bágyadtságát hozva föl ürügyül, nem akart kisétálni s fogadta Leont. — Várom ítéletemet, kisasszony, — szólt a ifjú elérzékenyült hangon, a mint belépett. Valentine kezét nyújtá, melyet Leon hévvel csókolt meg. — Holnap, — szólt a leány mosolyogva, — holnap válaszolok. Nagyon szeret ön engem ? — veté utána a szeretett nő édes hangján, mint ki szerettetni akar, dallamosan mint a madárének s nyájasan mint a napsugár. Leon egészen elbűvölten szemlélte a leányt és hallgatott. — Ők szeretik egymást! — motyogó az anya. Jarras ugyanaz­nap látogatta meg a nőket. Valentine, merengése közben, alig fogadta a bankár üdvözlését egy pillantással is. Sevrellene egy tekintetre meggyőződött, hogy újabb halasztás mindent elronthatna s gyorsan meg­érlelődött határozata.

Next