Fővárosi Lapok 1880. január (1-25. szám)

1880-01-13 / 9. szám

Kedd, 1880. január 13. 9. szám Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre ..............................8 frt. Negyedévre..........................4 „ Megjelenik as filmek utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, bar­átok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küld­end­ők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« tizenhetedik évfolyamára ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek igy címzendők: »A Fővárosi Lapok kiadó­hivatalába, Budapest.« A ki a levelet nem olvassa végig. (Víg beszély.) Kovács Páltól. (Folytatás.) A másodszor is férj nélkül maradt özvegy pe­dig­ megbánta ugyan e tettét s ezentúl másoknak mindig nyilas Ámorokat hímzett névnapi ajándé­kaira ; de most már ezekkel sem boldogulhatott, s mint hiteles kutforrásból tudjuk: meghalt, a nélkül hogy második férjét folyvást a boldogult első férjé­nek erényeivel mulattathatta volna. A mi jó tanárunk, mindezek dacára, megtar­totta jó kedélyét, vagy talán jó kedélye tarta meg őt jelen elbeszélésünk számára, mely nála nélkül eddig, a nyájas olvasó nem csekély örömére, bizonyára be­végződött volna már, vagy talán napvilágot sem lát. Tehát, mint említők, nagytiszteletű Kereszt­­szeghy Márton úr ma igen jó kedvvel ébredt föl, melynek őszintén kifejezést adandó, elkezdte fütyülni a Rákóczi nótáját. Két kedvenc nótája volt az öreg urnak: a Rákóczi és a »prímás« nótája. Mind a ket­tőt, ha ugyan a hírnek hinni lehet, a vén Bihari kom­­ponálta. Az elsőt a nagy Rákóczi fejedelem emlékére, s ezért nem is volt azt szabad akkor a katona-ban­dáknak játszani; fütyülni azonban, legalább otthon, meg­engedték. A másikról bizonyosan nem állíthat­juk, hogy várjon az esztergomi prímásnak vagy va­lami cigány prímásnak tiszteletére gondolta-e ki a vén zenész: elég az, hogy nagytiszteletű Keresztszeghy úrnak akkoriban ez a két kedves nótája volt, melyek közül ma az elsőt fütyörészte, hogy teljék az idő, mert várt valamit. Várta a tegnapi levelére adandó választ Mor­­vaiéktól. Be is állított azzal nem sokára öreg gazdasz­­szonya, kémkedő titkos mosolylyal fürkészvén gazdá­jának arcizmait a levél átvételekor, melyek azonban az ő jelenlétében következetesen meg szokták tartani egyforma szigorú formájukat. Ebből tehát a kandi vén asszony ki nem okosodhatván, még egy pár bőr­székről letörölgető kötényével a port, s miután a nagytiszteletű úr egész állhatatossággal játsza a karthauzi szerepét, nagy alázatossággal kisompoly­­gott a szobából, abban a biztos reményben, hogy hol­nap majd jó öreg ura magától is el fogja mesélni neki az egész históriát. Alig maradt Keresztszeghy úr egyedül a szo­bában, azonnal egész ünnepélyességgel bocsátkozott, már egészen fényesre koptatott nagy zsöllyeszékébe, s már rég jubileált papírvágó ollóját, jobb kezének hü­velyk- és középujjára akasztva, óvatosan vágta fel azzal a nagyfontosságú levélnek akkoriban úgy ne­vezett kopertáját. A megszólítás tiszteletteljes és rangjához egé­szen illő lévén, nagy lelki gyönyörrel igy kezdé azt olvasni: »Nagytiszteletű rektor-professzor Úr.« Mélyen tisztelt Uram! Tegnap hozzám intézett igen becses levelet, melylyel szegény házamat oly nagy mértékben meg­tisztelni méltóztatott, a legnagyobb örömmel vettem.« — Pompás, — nagyon jó! — mormogá magá­ban Keresztszeghy úr. — Elég ebből ennyi. A többi, a mi következik, úgyis csak frázis. Nézzük a végét. S a nélkül hogy tovább olvasná a levelet, át­ugrott annak túlsó lapjára, hol még ezeket olvasá: »Fogadja tehát tőlünk nagytiszteletü ar e megtiszteltetésért legforróbb köszönetünket és hálán­kat, — s mind a mellett engedje reménylenünk, hogy eddigi nagybecsű szívességébe, ha megengedi — ba­rátságába bennünket továbra is megtartani kegyes leend!« — Az exordium pompás, a konklúzió sem rossz, csak az a »mindamellett« nem korrekt kifejezés ott, a­hol van. No de ez legfelebb csak egy kis stiláris hiba, s egy szegény nő-személytől nem is követelhet­jük, hogy cicerói elokvenciával s argumentációval adja elő gondolatait. Jó ez nekem így is, ahogy van! Ezzel fejezte be az érdekes levél fölötti kritiká­ját a nagyérdemű tanár úr, s mivel levelére a válasz ily kedvező volt, további olvasás nélkül zsebre dugva azt, egész elégültséggel s tőle kitelhető virtuozitással kezdte a második, vagy­is a »prímás« nótáját fütyö­­részni. Morvaiék ezalatt szinte remegve várták a nagy­tiszteletű úr levelére adott válaszuk hatását. Iparkod­tak ők abban elkerülni minden fenhéjazó, bántó vagy csak távolról is sértő kifejezést, s azon voltak, hogy a beadásra szánt keserű labda is legalább lehe­tőleg megcukrozva legyen. Mit fog majd erre a piaci közvélemény mon­dani ? A szakácsné már­ egy órát késett, s bizonyosan érdekes hirei lesznek. . Végre megjött, s a hölgyek szivei hangosabban kezdettek dobogni.­— Naiszen, csak nost van ám még nagy újság! — kezdé a hű cseléd, húsos kosarát szokott helyére téve, hol az, minden macska-invázió ellen óva volt, magát pedig vastag nagykendőjéből nagynehezen ki­bontva. — Hogy-hogy? — kérdé a két hölgy egyszerre. — Tehát az egész csak annyiból áll lelkem teni asszonyom, hogy kisasszonyunkat a nagytiszte­letű professzor úr tegnap megkérte s annak kezét meg is kapta. Már pedig ez bizonyos, mert a kézfogó má­hoz egy hétre meg is tartatik. A két hölgy bámulva nézett össze. — Piaci hir az egész, — monda immel-ámmal Morvainé. — Nem is lesz abból semmi! — tette hozzá közönyösen Betti kisasszony, s anyjával együtt bevo­nult a szobába, az érdekes bírhordót egész bizonyta­lanságban hagyva. Pedig ő már egész után arról gon­dolkozott: milyen vacsorát készítsen majd a kézfo­góra? melyik pulykát vágja le? s hány font vesepecsenyét rendeljen meg a székben ? Mindezekhez járult még az a kellemetlenség, hogy az iparosok is kezdték ostromolni Morvainét kiházasítási ajánlataikkal. Jött a vászonkereskedő, a cipész, a szabó, a lúdpelyhes kofa, az asztalos, a lószőrrel kereskedő zsidó s ezek mind a kisasszonyok menyasszonyságára s annak közel kilátásban lévő férjhezmenésére hivatkozva, ajánlották portékáikat, kelméiket, készítményeiket a leendő ifjú nagy tiszte­letű asszonyság számára. Mindez Morvainé előtt a mily boszantó, épen oly megfoghatatlan is volt. Épen akkor törnek reá mindenünnen, mikor ő már a kosarat meg is küldé az illetőnek. Hallatlan! Már Gombosné és Kislakiné asszonyságokra is gondolt. Nem ők uszították-e rá a mesterembereket, gúnyból, csupán az ő boszantására ? Alig győzte már őket a nyakáról lerázni, s a lószőrös zsidó nem is akart tágítani. Hisz a nagytisz­teletű urnák is mindent ő literál, meg is rendelt már parancsára egy uj atillát Pestről bostyál­ól, gyűrű­ket, brassetteket s más egyéb uriás ajándékokat a tekintetes nagyasszony részére. S a tekintetes Mor­vainé asszonyság bizonyára csak azért tagadja ezt hogy Bécsből hozathasson mindent. Na ez már mégis több volt a soknál. — A nagy tiszteletű ur tehát maga dicsekszik mindenfelé vőlegénységével s terjeszti a hirt az ő leányának menyasszonyságáról! De jó isten, micsoda alapon ? S a lemondó levél után! — töprengett ma­gában a minden oldalról szorongatott, leendő öröm­anya, s oly zavarban volt gondolataival, s úgy bele­merült a valóban rejtélyes helyezet tisztázásába, hogy másnap alig ismerte fel az előtte tiszteletteljes hódo­lattal, egész parádéban megjelent nagytiszteletű Ke­resztszeghy Márton rektor-professzor urat. Nem tudta, mit csináljon vele? Jó reggelt mondjon-e neki vagy jó éjszakát? Leültesse-e az ambituson, mindjárt az ott magában unatkozó ron­gyos borszékre, vagy pedig . De a nagytiszteletű úr nem az az ember volt, kit az efféle váratlan rendetlenségek kihozhatnának sodrából. Ő a tekintetes asszony igen szembeötlő za­varát nagyon természetesnek találta a legújabb vi­szonyok közt történt első látogatás alkalmával, azért az álmélkodó Morvaynét karján fogva, maga vezette őt az úgynevezett ülő szobába. — Hagyjunk fel ezentúl minden ceremóniával, drága tekintetes nagyasszony, kezdé a bevezetést Ke­resztszeghy Márton úr, miután magát a pamlagon kényelmesen elhelyezte. Ama boldog viszonyok közt, melyekbe kölcsönösen lépendők vagyunk, nem lesz erre többé szükség. — Köszönöm ássan! — hogy tetszik magát érezni ? Az a boldogtalan asszony leír­atlan zavarában nem tudott egyebet hamarjában mondani a nagytisz­­teletű urnak. — Már hogy én, hogyan érezem magamat? —­­kérdé viszont Keresztszeghy úr, nagy szemeket vetve a színeit változtató szegény Morvainéra. — Hát hogy érezhetném én most magamat másként, mint igen jól. — Részemről a szerencse, örülök! De ez az állapot, ez a modor az igazgató úrnak feltűnő kezdett lenni. Beszéljünk a legérdekesebb tárgyról!, gondola magában s legcélszerűbnek látta ezt az egyszerű kérdést kockáztatni: — Hát a mi kedves kis menyasszonyunk hol van ? Na csak ezzel forrázta aztán végig a szegény szenvedő anyát. — Mi tetszik kérem ? — kérdé nagy zavará­ban Morvainé. — A menyasszonyt kérdezi kegyed ? Oh, de hát kiét­­ ? — Kiét ? Hát a miénket ? Úgy hiszem, most már énnekem is van annyi jogom hozzá, mint a tekin­tetes asszonynak? Morvainét az ájulás kerülgette, s ha közelében egy ecetes üveget lát, bizonyosan beleszagolt volna. (Vége köv.) Valentine. (Francia elbeszélés.) Írta Frédéric Béchard. (Folytatás.) VII. Bajos lenne e történetet tovább folytatnunk, mielőtt néhány szóval Sevrellenének a múltját el nem mondanánk. Reber kisasszony egy vagyontalan altábornagy­­nak a leánya volt, ki egykor részt vett a spanyol had­járatban s nagyon tisztelték, becsülték úgy a hadse­regnél, mint a hazában. Reber kisasszony ama kerü­let főpénztárnokához ment férjhez, ahol atyja parancs­nokolt, midőn egyszer csak az a hir terjedt szét, hogy az altábornagy leánya eltűnt. Reber kisasszony, ő

Next