Fővárosi Lapok 1880. február (26-49. szám)

1880-02-01 / 26. szám

Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 26. számához. Egy ó-beduin regény hőse. Mint a madár csak akkor röpülhet, ha szárnyai szabadon vannak, az ember szelleme is csak nyűgtől mentten csaponghat a képzelet világában. A költői szellemnek alig lehet nagyobb nyűge, mint az iszlám, mely a­ költészetet, a mint az virágzó pompával a tökéletesedés felé haladt, megakasztotta s élettelenné tette s hasonlóan tett a művészet egyéb ágaival, melyeket csirájukban elölt. Egész Arábiában, a­hová csak az iszlám lépett, az igazi költészetnek szintén vége szakadt; azért va­lódi üdítő hatású a kutatóra, ha az iszlámi verster­mékek illat nélkül csinált virágai közül kijutva, a po­gány arab géniusz lengi körül erőteljes, közvetlen hangjával, hibáival, szenvedélyével. Szerencse, hogy az új vallás követőinek nem jutott eszükbe a hitetlen századok (az arabok szerint: »dsáhilijjé) e remek emlékeit gyökerestül kiirtani, mint az Európában a keresztyén vallás elfogadásakor csaknem minden nemzetnél történt, sőt épen ellenkezőleg, mivel a ko­ránnak, e csodálatos költeményfüzérnek, magyará­zásához szükségesek voltak, gyűjtötték s nagy becs­ben tartották, sőt kötet számra írták hozzájuk a ma­gyarázatokat. Lelkes ifjak, miután tele szivták ma­gukat a kufai és baszrai grammatikai iskolák tudo­mányával, életcélúl tűzték ki, hogy a beduinok között, azok tiszta nyelvét megtanulva, egyszersmind a régi pogány költőknek a nép száján megmaradt énekét összegyűjtsék s a különböző darabokat rendkivűli fáradsággal egybeilleszszék. így keletkezett a »hat arab költő« »Diván«-ja, mely mint a sémi szellem leghathatósabb kifejezése, a múlt idők termékeinek legbecseslejei közé tartozik. E költeményeket az ara­bok »Muallakát«-oknak vagy­is remek voltukért a Kába fölé függesztetteknek nevezik. E hat költő közül legszépszerűbb a fekete An­tara. Sok körülmény hatott közre, hogy Antara olyan, mondhatni mesés népszerűségre tegyen szert, a­mint az valósággal történt. Ifjúkora szenvedései, kalandjai, közmondássá vált szerelme és vitézsége, e mellett gyönyörű költeményei mind megannyi ténye­zői hírnevének. Mohammed nem igen szerette a köl­tőket, mégis egy hagyomány azt mondja, hogy meg­hallva Antara versét, egy alkalommal fölkiáltott: »soha sem volt szó még oly pusztai emberről (költő­ről,­ a kit látni szerettem volna; im Antara kivé­tel!« Antara ben Saddád ben Muávija egy abissziniai fekete rabszolganőnek, Zabíbá­nak volt a fia s fekete szine és vitézsége miatt a három arab holló közé so­rozták. Mindhárman feketék, mind a hárman hősök valának. Legvitézebb volt azonban Antara. Őt vette egyedül szárnyaira az örök hit, mely nevét messze vidékeken ismeretessé téve. Hős tetteiről, szerelméről — nem tudni, föltett szándékból-e vagy öntudatlanul — a kósza, de hősiességért rajongó beduinok között regény támadt, melyet több száz évvel ezelőtt írásba foglaltak s mely tizenhat kötetet képez és »Szirat Antal« név alatt ismeretes. Művelődés­törté­neti szempontból e regény rendkívül fontos és a kö­zel­múltban magára vonta a tudós világ figyelmét is. Egyes érdekesebb részleteket le is fordítottak belőle angol és francia nyelvre s kár hogy nincs egészen le­fordítva s a nagyobb közönség számára hozzáférhe­tővé téve. Az arab elbeszélések (az »Ezeregyéj« sat.) igen jóhirűek s az Antal-regény, érdekfeszítő voltá­nál fogva, jó hírüket csak növelné. E regény tárgya Antara, a költő és hős élete, egybeszőve sok más érdekes történettel, eseménynyel, személylyel, a­mi nem növeli ugyan a regény egysé­ges voltát, sőt ellentétben a mi regényeinkkel, valódi beduin-regénynyé teszi. Történeti valóság mesével és mondával van benne a legtarkább módon összeke­verve s hetylyel-közzel Antara versei idézve, melyek azonban legnagyobb részt nem az övéi, hanem az ő remekművei soraiból, szelleméből kikerült népdalok, melyeket a beduinok mai nap is énekelnek, a mint hogy e regény is kifogyhatatlan tárháza vagy sátora mesemondók elbeszéléseinek. Antara már ifjúkorában sokat szenvedt. Rab­szolga anyától születvén, bár atyja arab nemes, még­is rabszolgaságra volt kárhoztatva. Atyjának törvé­nyes felesége, Szumejja, folyton üldözte s azzal vá­dolta egyszer, hogy el akarta őt csábítani. Az apa, Saddád, erre megharagudott s verni kezdte fiát. Az alapjában jószivű Szumejja ekkor közbevetette ma­gát és sírni kezdett, látva a sebeket, melyeket az ő rágalmazása okozott. Az ifjú költő, nem bízva a kö­­nyek őszinteségében, eme versekre fakadt: »Vájjon a könyük, melyek Szumejja szemeiből fakadnak, valódi könyük-e ? Me­rt nem láttam én ilyet eme nap előtt?« Antara nem maradt sokáig rabszolga s karddal vívta ki magának ama jogokat, melyeket születése megtagadott tőle. »Személyemnek fele megvan,« — mondá — mert nemes apának fia vagyok; a másik félre nézve, mint rabnő fia, van kardom, hogy tiszte­letreméltóvá tegyem!« Szabadságát a harctéren kapta meg. Az absi­­ták, kiknek törzséhez tartozott, harcban voltak egy szomszéd törzszsel. Antara nem harcolt, pedig törzse már hátráló félben volt. »Harcra, Antara!« — kiál­tott feléje atyja. »Rabszolgának nem harc a foglal­kozása — felelt a költő, — az ő dolga legelőre haj­tani a teheneket s megkötözni a tevéket.« Ekkor az apa megadta neki a szabadságot s Antara vad lelke­sedéssel rontott az ellenségnek, mondván: »Én Antara vagyok, a rabnő fia, Mindenki védi anyja testét, A göndörhajú szerecsen is. Legyen bár e test vörös vagy fekete.« Az arabok előtt Antara a beduin valódi eszménye s a későbbi századok minden hősi tettei, melyhez ha­gyomány útján jutottak, rája halmoztak. A róla ne­vezett regény írója,­­ ha ugyan e regényt egy em­ber írta volna, — azért választotta hősül Antarát, hogy élő mintaként állítva fel s megnagyítva őt szám­talan lehetséges és nem lehetséges rajzzal — mondja egy tudós író — kimutassa, mire képes az akarat,bátor­ság, erő és szerelem s kimutassa, hogy sem a test színe, rang, sem a sátor, melyben lakik, sem a részéül ju­tott sértések és ütlegek nem képesek a lelkes, a bá­tor férfit megakadályozni abban, hogy azok fölé ne kerekedjék, kiket korának előítélete a nemzet élére állított.« Valószínű azonban, hogy az egész nemzet, a beduin törzsek alkották meg e regényt, habár sokan, így a tudós Hammer Purgstall is, azt állítják, hogy e legalább is hétszáz éves regény jelenleg for­májában egy iraki tudós orvos műve, Abu Muvejjid Muhammad el-Csazári-énak, kit épen azért neveztek el, »Antari«-nak, mert az Antar-regényt ő írta. Az araboknál ama korban, midőn Antara élt, a hősiesség nem volt a mai értelemben vett lovagi hő­siesség, mit ők csak későbben különböztettek meg. Azért a regényben találkozunk dicsért hőstettekkel, melyek a mi fogalmaink szerint nem azok. Egy napon kérdezték Antarától: »Vájjon iga­zán olyan hős vagy-e, a minőnek mindenfelé monda­nak ? — »Rém.« — felesé Antar. — »Miért van tehát e hited?« — »Én akkor rohanok az ellenségre, mikor a legkedvezőbb alkalom kínálkozik rá, visszavonulok vagy megállapodom, ha az ész azt parancsolja. Soha sem megyek valami helyre, mielőtt a kijuthatás mód­ját meg nem vizsgálnám. Harcban a gyönyére s gyá­vára török, tönkreteszem biztos ütéseimmel, ekkor az irtózat elfogja a hősök szivét, rájuk rohanok s meg­ölöm őket.« Antara, mint általában az arab lovagok, kiket fárisznak neveztek, kész volt minden alkalomra egy­­egy verset mondani, mely tulajdonsága a többivel egyetemben megszerezte neki a »fárisz al-favárisz,« (lovagok lovagja) címet. A lovag név helyett azonban jobban megilleti őket a hős név. Különben a versírás minden lovagnak természetes és csaknem elmarad­­hatlan foglalkozása volt ez időkben s a rögtönzés­ben néha bámulatos ügyességet fejtettek ki. Pél­dák vannak rá, hogy egy-egy rabló, kit a bicskás név méltán illetne meg, gyakran valódi költészeti remeket teremtett. Eme századokban, mikor az iszlám békéi még ismeretlenek voltak, a nő oly erkölcsi nagyhatalom volt, mint nálunk a középkorban. Kegyüket megnyerni, haragjukat kiegesztelni, sok hősnek életcélja volt. Antara is egy szép unokahúgáért lángolt, ke­sergett, harcolt. Mert a harc a legtöbb szerelmi tör­ténetben nagy szerepet játszik. Húsz nagy há­ború van bejegyezve az arab krónikákba asszonyok miatt. A hires fidsári harcok egyike szintén nő miatt történt. Egy szép nő ugyanis elmélyedve ült egy pálmafa alatt, mialatt néhány pajkos ifjú a háta mögé lopózkodott s öltönyét hátul tűvel föltűzte. Midőn a nő fölállt, kebléről a lepel levált, mire ő szégyentől és dühtől pirult arccal boszút kiáltott, s a harc megkezdődött. Antara kedvesének Abla volt a neve. Ablához szólanak költeményei, melyeknek nagy része kesergő. Abla iránti szerelme közmondásossá vált. Ő értté ment keresztül ama sok veszedelmen, melyek halha­tatlan hőssé tették, úgyhogy méltán mondhatta ma­gáról : »Ha valaha emberi alakban megjelenhetik a halál, úgy én vagyok az, midőn az Ahsz törzsbeliek­­kel veszedelemben látom.« Eszményéért nélkülözött, mit könnyűséggel viselt s gúnyolta az elkényeztetett harcosokat. Egyszer egy Kaisz nevű férfiúval har­colt s legyőzve őt, nagy erő volta miatt kíméletlenül gúnyolta: »Én lefekszem este, s habár az éhség néha összezsugorítja beleimet, még másnap is éhen ma­radok, mig csak valami nemes s hozzám méltó zsák­mányra nem akadok; te azonban, haisz, csak enni tudsz.« Kár, hogy Ablához való viszonyáról keveset lehet tudni. A regény adatai e tekintetben nem eléggé tiszták. Sem pedig nem igen hitelesek. Annyi azonban áll, hogy a hozzá intézett versek az arab pogány költészet gyöngyei közé sorolhatók. A leg­híresebbek egyike az, mely igy kezdődik: »­ Abla lakhelye, mely a Mászil hegyek keleti oldalán fekszik, falai porba hullottak s nyoma is elveszett«, sat. Antara hosszú életet élt, mint ezt ő maga is említi: »Nem a harc fáradalmai tették tönkre erő­met, hanem igen is a leélt évek hosszú sora.« A hős költő haláláról különféle hírek keringe­nek, melyek közül mi a legvalóbb szinűt s hozzá leg­méltóbbat is fogadjuk el. Számos hiteles tanú, — a mi nélkül arab hagyomány az arabok véleménye sze­rint mit sem ér, — igy adja elő a dolgot: »A már nagyon öreg Antara a Nabhan törzs területére ment portyázni és sikerült is elragadnia néhány tevét. Már jó kedvvel danolgatva tért hazafelé, midőn egy­szerre a Nabhan törzs egy fia, Vizr ben Dsábir, útját állja, s harcot kezdve vele, Antarát keresztülszúrta, e szavakat mondván: »Én Vizr ibn Salma va­gyok!« Antara habár halálosan megsebezve, még elég erővel birt, hogy hazamenjen s haldokolva el­mondja Alisz fiainak: »Tudjátok meg, ibn Salma az, ki véremet on­totta ! Oh, nincs reményem immár, hogy karom ha­talmát éreztessem vele, vagy hogy halálomat megbo­­száljam. Rám tört félelem nélkül a kékes lándjával, »a meghegyesítettel«. íme így élt s halt meg egy ó­ beduin regény hőse. Krecsmárik János: Fővárosi hírek. * „Éjféli vendég.“ Ez a címe Arany J­á­­n­o­s új balladájának, melyet a Kisfaludy-Társaság közülésén fogunk először hallani. Egy középkori lo­vagról szól, ki megölte menyasszonyának első vőle­gényét s lakodalmán rémképeket lát. Mesteri mű, mely még élénkebb hatást tehet a közönségre, mint tett tavaly a »Tetemre hívás«, a mivel elég sok van mondva. A Lévay József felolvasandó lírai köl­teményének »A múzsák bősz új­a« a címe­s ki­tűnő termék. Megemlítjük még, hogy Gyulai Pál elnöki beszéde a szépirodalmi társaságok jelentőségét mai viszonyaink közt fogja tárgyalni. * Az akadémiában kedden d. u. öt órakor lesz az első osztály ülése. Tárgyai: Goldziher Ignác­­tól »Az izlám építészeti emlékei kapcsolatban a mo­hamedán világnézettel« című értekezés; s dr. Kont Ignáctól (vendég) »Lessing mint philologus« című dolgozat, felolvassa Thewrewk Emil. * Színházi játékrend. A nemzeti szín­házban, holnap február 2-án, »A proletárok,« 3-án »Az afrikai nő,« 4-én »A 47-dik cikk,« 5-én »Ilka« s »Gizela«, Löscher L. k., a. vendégjátékául, 6-án Kisfaludy Károly emlékére a »Pártütők« (1815-diki divatviseletben ábrázolva) s »Három egy­szerre,« 7-én »Lahor királya,« 8-án »Egy kis veszély« s »A legszebb,« 9-én »A st.-cyri kisasszonyok.« — A budai várszínházban: 5-én »A nagyra­­látó«, 7-én Kisfaludy K. két vígjátéka: »Három egyszerre« s a Pártütők.« — A népszínházban: holnap, hétfőn, »A Cornevillei harangok« Blaháné­­val, kedden »Székely Katalin,« szerdán a »Betyár kendője,« csütörtörtökön »Bocaccio,« e két utóbbi Blahánéval; pénteken ismét »Székely Katalin,» szom­baton az újpesti ref. templomalap javára »Nagyapó« Blahánéval és Szilágyi Sándorral. Legközelebbi új­donság Lukácsy új népszínműve: »Szomszéd uram kakasa« lesz, s ezt nyomban követi »a Titillo hadnagy« Operette. * A képviselőház tegnapi ülésében főleg kér­vényeket tárgyaltak. Érdekes volt köztük a Bihar­­megyéé, melyben 89 népiskola felállítását kéri. Tren­­csén­ megye a trencsén-zsolnai vonalnak tavaszszal leendő kiépítéséért kérvényez, az inségmunka szem­pontjából Zala megye pedig azt kérelmezi, hogy a Murát vegyék föl az országosan szabályozandó folyók közé. Dr. Szapáry Gyula pénzügyminiszter, tárgyalás közben, megnyugtató nyilatkozatot tett a kataszteri munkálatokkal szemben fölmerült aggodalmak követ­keztében. Volt két interpelláció is. Madarász József a­miatt szólalt föl, hogy a »Székesfehérvár és vidéke« című lap szerkesztője lakásába a hatóság betört s ira­tait átkutatta, keresve az adófelügyelő és adóvégrehaj­tás könyörtelensége ellen írt cikk szerzőjét, noha a szerkesztő elvállalta a felelősséget. Báró Ozsegovics Lajos pedig a­miatt interpellált, hogy a zágrábi mos­tani pénzügyigazgató a horvát-szlavén kormány elő­­leges közbenjárása nélkül neveztetett ki. * A Kisfaludy­ Társaság a jövő hét folytán tartja évi közgyűlését a következő renddel: szerdán, február 4-kén d. u. 5 órakor, a Kisfaludy-teremben tagválasztó zárt ülését; február 8-án, mint Kis­faludy Károly születése évfordulójának vasárnapján pedig, d. e. 10 órakor az akadémia nagy dísztermé­ben ünnepélyes közülését, melynek tárgysorozata ké­sőbb fog közzététetni. Budapest, 1880. január 31. Beöthy Zsolt, titkár. * A magyar írók segélyegyletének bizottsága pénteken száznyolcvan forintnyi segélyt szavazott meg hozzája folyamodott öt író s egy elhunytnak árvája számára. Ez a rendes segélyezéseken kivűl eső kiadás, vagyis az egyleti elnevezés szerint: rend­kivüli kiadás.* 127

Next