Fővárosi Lapok 1880. február (26-49. szám)

1880-02-26 / 46. szám

Csütörtök, 1880. február 26. 46. szám Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, lipát­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: J­él évre ..............................8 frt. Negyedévre . . » * • • ^ » Megjelelő­ült az ünnep utáni napokat kivéve m­i­n­d­e­n n­a­p.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ t­ere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az első és a második. (Elbeszélés.) Írta Csiky Gergely. (Folytatás.) — Te? — Én! A büntető, két rosszul talált, nem hal­hattam meg, és egy pillanat bűnéért viselnem kellett egy hosszú élet szenvedését. Megadtam magamat, hallgattam, némán viseltem mindent, a­mi rám követ­kezett. A büszke férfiú becsülete halálosan sértve volt, kérlelhetetlenül kellett sújtania. Mit törődött azzal, hogy csábítómat többé soha sem láttam, és nagyobb irtózattal kerültem őt, mint te engem? Mit törődtél te azzal, hogy még mindig szerettelek, igen, lángo­lóbb, gyötrőbb szerelemmel, melyet szégyenem, bűn­bánatom imádássá emelt ? Te büntetni akartál és büntettél iszonyúan, és én meghajtottam fejemet, hall­gattam s szenvedtem néma lemondással, és szerette­lek, jobban, őrültebben, mint valaha. De neked jogod volt büntetni, és én hallgattam, és hallgattam volna halálomig, s elviseltem volna mindent, csak azt nem, hogy más nőnek add szerelmedet, csak azt nem, hogy idegen nőt tégy gyermekeim anyjává! — Hallgass! — Nem hallgatok. Ez az egy megbántásod visz­­szahelyezett elvesztett jogomba; én lettem az, a ki többet szenvedett, a ki ellen nagyobb igazságtalanság történt. Az a seb, melyet bátyád boszuló keze keb­lemen ütött, elég büntetés lett volna bűnömért.... hiszen még most sem gyógyult meg .... mindennap felszakítod újra meg újra .... nézz ide .... itt van! E szenvedélyes szavakkal letépte kebléről ru­háját és szétszórta a foszlányokat. Meztelen mellén a szív fölött, bal válla felé, sötétpiros sebhely látszott. — Bocsáss, bocsáss! — mondá Jenő tompán, eltakarva szemét kezeivel. — Nem bocsátlak, — suttogá szenvedélyesen az asszony és egészen melléje lépett; forró lehelete arcát érintette, keblét kebléhez tapasztotta és meztelen karját nyaka körül fonva, egészen válla fölé vonta arcát.— Nem bocsátlak, nézd meg jól e sebhelyet,érez­ted, bűnömért viseltem. Nem volt elég büntetés ez, és a többi, mit mostanáig szenvedtem ? Az nem lehet, hogy elfeledted azt a szerelmet, mely valaha egybe­fűzte szíveinket, azt a boldogságot, melyet karjaim­ban érezték Tudom, azért vetted a második nőt, hogy elfeledj engem, oh! de azt is tudom, hogy e gyermek erőtlen karjai közt az én forró szívem dobogását hal­lottad, hogy hideg ajkairól az én égő szerelmi sutto­gásom hangzott füledbe. Azt a szerelmet, ahogy mi szerettük egymást, nem lehet elfeledni, nem lehet­­mással pótolni! — Ez már mégis sok! — kiáltott Szemesné asszonyság, elvesztve türelmét ott az ajtó mögött s lángoló haraggal a szobába rohanva. — Ez már mégis sok, ezt nem lehet tűrni, — folytatá a megsér­tett anyós összes fenségével és méltatlankodásával csípőjére helyezve kezeit, mialatt a rajtakapott pár zavart meglepetéssel riadt szét egymás mellől. — Így csábítani a lányom hites férjét tulajdon házában! így nevezni hidegnek az én Margitom aj­kát tulajdon férje előtt, s hozzá még halottas szobában! — Mit akar itt? Miről beszél? — mondá Jenő boszús szégyennel. — Mintha nem tudnám, mi történik itt, mintha nem hallottam volna mindent! — feleselt a derék asszonyság. — Hallgatózni merészelt! — Merészeltem bizony és még többet is meré­szelek. Ha ilyen csábító asszonyt tartogat a házában, vejem uram — szégyelje magát, még a mellét sem takarja be — majd én is meg fogom védeni leányom jogait — — Távozzék innen! — kiáltott Jenő egészen kikelve színéből. — Elébb majd csak ez az asszony menjen innen, — feleselt Szemesné asszonyság. — Ez az asszony itt fog maradni. Távozzék, — kiáltott Jenő magánkívül, s oly mozdulattal mutatott az ajtóra, hogy az anyai kötelességét ily dicséretesen teljesítő asszonyság egyszerre elnémult s minden szó nélkül elhagyta a szobát. Jenő utána akart menni, de az ajtóban megállt s tétován visszatekintett. Matild az ágy mellett állt, szemét gyermeke holttestére szegezve. Sápadt arcán semmi nyoma sem látszott, hogy tanúja lett volna Szemesné asszonyság furcsa fellépésének. Midőn ész­revette, hogy Jenő megállt az ajtóban és visszatekint, fölemelte szemét a gyermekről, s hosszú átható pil­lantást vetett feléje. — Nem, — mormoga Jenő hosszú benső küz­delem után; — nem lehet, nem merek, — s megfor­dulva gyorsan elhagyta a szobát. — Vissza fogsz jönni! — kiáltott Matild, föl­egyenesedve az ágy mellett, s lángoló szemével kísérve a kerten végig haladó alakot. — E vén asszony ne­vetséges beavatkozása nagy segítségemre volt. Vissza fogsz jönni! X. Kivitték az udvarból a második kis koporsót is, de Margit most nem ment utána férje oldalán; itt már visszafoglalta helyét az első asszony. A városban már előbb el volt terjedve az érdekes hir, hogy Ma­tild megint Csonka Jenő házában lakik s beteg gyer­mekét ápolja; sok kiváncsi ember jelent meg a teme­tésen, hogy lássa, miként áll egymás mellett az első és a második nő, mint versenyeznek a sírásban és minden egyébben. Margit ugyan nem jelent meg a koporsó mellett s az összehasonlítás elmaradt, de annál kétértelműbb mosolyokra, annál merészebb kö­vetkeztetésekre adott alkalmat ez elmaradás. A kö­zönség nyelve megindult, a pletyka malma őrölni kez­dett, s minden nap szolgáltatott új táplálékot garat­jára. A temetés elmúlt, s az első, az elvált nő tovább is a házban maradt. Ilyesmit még a mi válóperes or­szágunkban sem lehet mindennap látni. A kisvárosi közönség erényes felháborodását csupán a botrány fölötti öröme múlja felül. Várjon mi lesz a dologból? Együtt marad-e mind a két nő s békésen megoszta­­kozik a férjen? Vagy új válóperre van kilátás és a férj most második nejétől fog elválni, hogy újra el­vegye az elsőt ? Nálunk bizony ez sem lehetetlen, nem most történnék először. Szemesné asszonyság hűséges csatornája a vá­rosi hireknek. Anyai szeretete gondoskodik, hogy leánya mindenről biztos és kimerítő jelentést kapjon. Hogy a kerti házbeli jelenetet nem hallgatta el Mar­git előtt, sőt kellő színezéssel adta tudtára, azt e gon­dos anyáról mondani is felesleges. Meg is jött az óhajtott eredmény: Margit azon nap óta nem beszélt férjével. Úgy jött elő ez az eredmény, mint minden efféle elhidegülés. Előbb félreértés, azután dac, végre harag mindkét oldalról. Mindegyik várta a másik részéről a felvilágosítást, és kész lett volna rögtön utána maga is megadni minden magyarázatot, de a hallgatásra daccal felelt és a másik haragjának gyanúja, a vissza­utasítás félelme lehetetlenné tett minden közeledést. — Látod, hogy kerül; látod, hogy fél, — mondá Szemesné asszonyság leányának; — látod, hogy maga is érzi bűnös voltát. Ha ártatlan, miért nem szól, miért haragszik rád ? Hiszen nem bántot­tad­­ egy rossz szót, egy szemrehányó tekintetet sem kapott tőled; mégis úgy viseli magát, mintha gyű­lölne. Igen, gyűlöl, mert érzi a maga bűnösségét, mert talán még nagyobb bűnt akar ezzel előkészíteni. (Folyt. köv.) A boldogult Rousselot. (Francia elbeszélés.) Írta Charles Deslys. (Folytatás.) Az öreg normandi, a­míg ezt egész tisztelettel tudtára adta Anatolenak, mindkettejüket, de különö­sen az uj birtokost, kiváló figyelemmel szemlélgette. Anatole, Prosper felé fordult s fitymáló hangon mondá: — Mily kezdet! Valóban, ha a vég is megfelel a kezdetnek, akkor hamar füstbe megy minden illúzióm! — Ejh, hagyd abban a fenhéjázást, — mondá Prosper mosolyogva, — ne ábrándoknak élj, hanem tekintsd az életet olyannak, a minő. A­mi engem illet, lásd, e szekér egyátalában nem boszantja a sze­memet, sőt mondhatom, nagyon meg lennék elégedve, ha én lehetnék ennek örököse, hiszen ez valódi XIII. Lajos korabeli alkalmatosság. Szinte kezdem úgy érezni magamat, mintha Van Dick volnék. — Bezzeg én meg koránt sem úgy érzem ma­gamat, mintha Rothschild lennék! Egyébiránt mind­egy !.. Induljunk! A paraszt csupán e parancsra várt, hogy meg­suhogtassa ostorát; a nagy gebek elkezdték az üge­tést s nemsokára ama hegylejtőn haladtak fölfelé, mely Cherbourgnál emelkedik. Az út minden fordulatánál más-más kép tárult föl, bizonyos kacérsággal tüntetve elő festői szép­ségeit. Prosper egész lelkesültséggel bámult minden­felé ; Anatol ellenben, folyvást boszankodva, mindent csak fitymálva nézett. — Uram, — szólalt meg végre a kocsis, kit mindinkább elkedvetleníteni látszott uj gazdájának dölyfös hiúsága, —• én már hatvan egynéhány éve ettem Máté bácsinak a kenyerét s tartozom emléke­zetének azzal, hogy megmondjam önnek azt: ha ő véletlenül a másvilágról visszatérne, egyátalán nem lenne megelégedve örökösének a magaviseletével. .. Ne vegye tőlem rossz néven ez őszinteséget, uram. Ez a kocsi nem az utolsó divat szerinti,­­megengedem, ezek a lovak sem angol telivérek, hanem hát ily parasztos fogattal kereste Máté bácsi az ő szép és jó birtokát, mely húsz ezer livret jövedelmez évenkint s mely most már ennek a tulajdona lesz. — Ejh, jó ember! . . — Jó ember, ám legyen!, de azért a mit mond­tam, az őszintén volt mondva. Nagyon sajnálnám azonban, ha őszinteségemmel netalán megbántottam volna. Anatole csak alig tudta fékezni boszankodását. Prosper sietett is más irányt adni a beszélgetésnek. — Ugy­e, ön a manche-i kerületből való ? — kérdé a kocsist. — Onnan, uram. — Teringettél! Bezzeg boldognak tarthatja magát, hiszen ez gyönyörű vidék! — Meghiszem azt, uram, — viszonzá büszke­séggel az öreg paraszt. S midőn a fensikra jutottak, megállítá a lo­vakat. III. Anna magaslatokról, melyek Cherbourg fölött emelkednek, a szem messze elláthat a viruló völ­gyekre, melyek mintegy központból, a várostól futnak ki a kikötő, a raktárak s végre a tenger felé, hol helylyel-közzel egyegy erődített szigetecske emelke­dik ki, védfalakkal s tornyokkal, örökösen nyaldos­­tatva a hullámok által. Akár az óceán ezüst tükre, a város és völgyek, akár a nap, — mely megaranyozza ezeket keltével, vagy lángba borítja nyugtával — tár­nak tündéri képeket föl az utazó szeme előtt e vég-

Next