Fővárosi Lapok 1880. május (100-122. szám)

1880-05-23 / 117. szám

117. szám Tizenhetedik évfolyam. Vasárnap, 1880. május 23. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót-utca 43. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre ................................8 fő­t. Negyedévre .•»••• • „ Meg­jelenik­ aZ Ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barát,ok­ tere, Athenaeum-épü­let) a kiadóhivatalba küldendők. Állt a gránit, évezredek szülötte, Egetverő kéli vállán, keleten. Alatta járt a villám, nem fölötte . Nem árt kövének zúgó négy elem. De föld rendült, bérc dő­lt, szírt szirtre omlott , a szikla gördült napnyugat felé, Rengett, a merre járt, völgy s sziklahomlok, Mig­uj hazáját végre meglelé. És ostromlá magányos szigetképen A szomszédnépek habzó tengere, De állt a szirt a hármas bérc tövében S rajt hullám diadalmat nem nyere; Ha elborítá — meg-meg visszatére ; Kudarcot vall a tenger s megtanul Szent tisztelettel nézni ó’s kövére, S ez áll, de tétlen, mozdulatlanul. Az álló szirt fölött idők folyának. Hol gaz termett rajt, hol meg fris babér, S hol ellenének — hol meg önfiának Átvert kebléből omlott rá a vér. S míg az idő ment, mintegy nagy igézet Tarta lekötve, mindig egy helyen, Mohos ormával csak a múltba nézett S nyomult a földbe lassan, szüntelen . . . De jött a művész. Az az isten küldte, ki megrendíti a világokat, Kinek szavára az enyészet-ülte Halott megmozdul régi sír alatt! A művész eljött, a sziklába vágott Faragni kezdi óriás tömegét, Zengő viszhang járja a pusztaságot — De a mi elhull — az csak törmelék ! Lábat farag, melyen megálljon szobra, Kart, mely jogart markoljon és ekét, sőt, mely emelten vesse mind nagyobbra Felhőkön átható tekintetét! S a­mint kidomborúl a büszke termet A korszak-alkotó véső nyomán : Kezét a fönséges munkára termett Művész ott tartja, szobra homlokán ! S kér, mint Prométheusz, tüzet a sziklába, Lángot a kőbe, fényt és meleget; Hogy mozduljon meg földbe szegzett lába S emelt kezével érje az eget . . . Büszke szemével a jövőbe lásson, Égő szivével gyújtson, mint a láng, Hogy csak kacagjon idén, elmúláson A roppant szobor, a mi szép hazánk! S úgy jön! Széchenyi, nemzetünk szobrásza, Vésődnek alkotása éledett! S bár ég zengése, föld­rengése rázza, Nem dönthetik le büszke művedet . . De megrabolt tüzéért haragos lesz A menny — sorsod a Prométheuszé, — S mint egy csodáit elvégzett Herakles : Önnön máglyádról szállsz az ég felé . . S fátyol borúit a fönséges szoborra, Értted s magáért gyásznak fátyola; Körötte bús idők hulláma forra, Amelybe sok köny és sok vér folya ; De bár vihar tombolt is folyton, egyre, Az elborító gyászfátyol alatt A szent tűz égett, munkált gerjedezve, A hon nem halt meg­­állt, megélt, haladt! S lehullt a fátyol . . a kor ébredése Egyszerre két szoborról vonta le, S első név, melyet talpkövébe vése : Széchenyi, a megalkotó neve. S ha »Magyarország nem volt, hanem lesz csak« A jóslat fénye hulljon vissza rá, S ragyogjon a jövendő századoknak, A melyek nagy müvén épülni fognak, Az ő emléke — mint megjósolá ! Váradi Antal. Hit és elv nélkül. (Elbeszélés.) irta báró Horváth Miklós. (Vége.) S egy nap mégis, épen a végzetes egyhavi ha­táridő előestéjén, kocsi áll meg a kastély előtt. A látogató, ki betolakodott a Zajtay-kastélynak minden inkább, mint vendégszerető kapuin, éltes asszonyság, ama delnek egyike, kiktől — elvitázhatlanul tekinté­lyes koruk és gyönge­ nemük jogcíménél fogva — az engedélyt a fogadtatásra megtagadni annál nehezebb, mert nem kérik, hanem mint önkényt érthetőt föltéte­lezik. Bogányi Teréz e mellett még távol rokonsági viszonyban is állott a házi úrral. Kocsijából most kiszállva, egyenesen a Klára lakosztálya felé sietett. Rövid jellemzéséül csak any­­nyit, hogy gonoszabb nyelvű és kávészomjasabb nő nem képzelhető. Mit akart most Kláránál? — Azt, a­mit min­den reggeli és uzsonna idejekor: egy telt ibrik forró tejes kávét és alkalmat arra, hogy pletykáit elmond­hassa. De ezúttal a szokottnál fontoskodóbb arccal lépett a terembe, ígérvén Klárának, hogy kávézás után rendkívül érdekes újdonsággal fogja meglepni. A kávé javában párolog s a vén nénike igy kezdi : — A fiatal orvosról akarok beszélni, arról, a ki házadat is látogatta. Ne csak valljuk be, érde­kes egyéniség, csábítóan igéző tekintete van. — Mit akar s mit tud róla mondani ? — A mit kívülem ez idő szerint még csak ke­vesen tudnak, mert a szerelmes pár titokban rebegte el egymásnak a hűség szavát. — Kiről beszél? — Horti Béláról, ki holnap vezeti oltárhoz Járai Etelt s holnap pontban déli tizenkét órakor utazik el vele a gyorsvonaton. Klára sápadt arccal, merev tekintettel hall­gatta e váratlan s lelket rázó hirt, aztán megragadván görcsös kézzel a vén asszony karját, erélyes hangon kérdé: — Igazat beszélt ? — Hogyne ! A leghitelesebb forrásból merítem adataimat. Etelka saját atyjától értesültem. — Még csak egyet kérdek, — monda Klára rendkívüli erélylyel. — biztos-e abban is, hogy a vonat pontban tizenkét órakor indul ? — Déli tizenkét órakor indul s tizenkét óra tizenöt perckor itt a kastély melletti ligetben fog elrobogni. Klára ettől kezdve egy szót sem beszélt; halál­­ sápadtan hanyatlott hátra karosszéke vánkosaira; olyan volt, mint egy szobor, melynek márvány arcán néhány erős s merev vonal jelzi a szenvedést. A kávénénike nagy elégültséggel a fölött, hogy hirharangja megtette a hatást, néhány perc múlva elhagyta a termet és kocsira ülve elutazott. XI. Anna szószátyár asszony, a kávé utóizével mér­ges nyelvecskéjén, a fájdalom netovábbját, a kétség­­beesést hagyta hátra. A szív ezer sebből vérzik, s a lélek, mint a beteg madár szárnypróbálgatása, erőtlen felküzdeni magát új lendületre. Amaz ember, kit Klára eszmény gyanánt imádott volt, ámító arcával és ámító szavaival csúfságból az erényt utánozta, s magasztos lelket csak azért mutatott, hogy közönsé­ges ravasz fortélylyal női hiszékenységén mulasson. Amaz ember tehát nem szerette, s midőn remegő hangon mézes vallomás áradt ajkairól, mást szeretett. S a szerelmes pár holnap a kastély kapui előtt fog elutazni! . . . S ő maga, férjének kérdésére, hogy ki ama férfi, kinek lángoló szerelméért biztos jövőjét koc­káztatja?, ő, a mellőzött, a megvetett asszony, hiú tüntetéssel egy ledér férfi nevét jegyezte föl! Lehet-e női szív mélyebben sebezve, s maradt-e Klára földult sivár jelenje és jövőjében bár csak egy pont is, hová a vigasz és remény horgonyait vethetné ? A szerencsétlen asszony ott, karosszékében, vi­­rasztotta át az éjszakát, merev tekintettel nézett a lámpa pislogó fényébe, mozdulatlanul mint egy ha­lott , csak keblének szakgatott lélekzése árulta el ko­­ronkint, hogy él és szenved. Midőn víradt, a fali órára tekintett, s aztán ismét karosszéke vánkosaira bajta kábult fejét. Dél tájt azonban tekintete fokozódó izgalmat árult el, a szemkörök kitágultak, egész testében olykor megráz­kódott, mintha lelkének erélye villanyozta volna föl s mintha rettenetes szándék s egy rendkívüli határozat fogamzott volna benne. A vajúdó terv egyre határozottabb alakot ölte ; ezt árulta el a hirtelen összeszoruló kéz s az ajkak körül fakadozó fájdalmas mosoly. A fali óra tizenkettőt ütött s Klára hirtelen föl­kelve, elhagyta a termet. A gyönge nő gyors sietséggel haladt el a kastély mellett s ama liget felé tért, hol a vasúti pálya fekszik, s melyen néhány perc múlva a vonat fog elrobogni. A kocsiban egy szerelmes pár ül! Egy férfi, hit és elv nélkül! S hátha a gyönge asszony a legretten­tőbb öngyilkosság megdöbbentő példájával kénysze­­rítné tiszteletre ama bűnnel terhelt férfit ? Halála egy véres áldozat leend, egyedüli óvszer az elviselhe­tetlen lealáztatás ellen­i lélekrázóslanusága egy sze­gény, hivő szív kétségbeesésének. Ha ő most a vaspálya vágányára illesztett hom­lokkal bevárná, míg a gőzt és szikrát prüsszögő moz­dony vas­kerekei testén átgázolva, az agyából föl­­fecscsenő vér tanúsítaná, hogy önérzetes versenytársa volt egy könnyelmű és szívtelen férfi arájának. A távolból sebesen vágtatva közeledett immár a mozdony, egyre tömörebb füstgomolyok terültek el a légben, mintha egy óriás fáradhatlan tüdővel, gyors lélekzetvétellel, érc­lábakon sietne eltiporni mindazt, a­mit útjában talál. Klára bátor tekintete még egyszer a szik­rákat sziporkázó rém elé nézett, aztán letérdelt s nyakát a vágányra lehajtá. A gépet elég korán meg­állítani nem lehetett s néhány perc múlva egy asz­­szony elmetszett feje hevert véresen a kocsi mellett. Az utasok nyakra-főre, rémülten szálltak ki a kocsikból. Voltak néhányan,kik a halottban Zajtainéra ismertek s ezek tudták, hogy a vonaton Horti utazik fiatal nejével, s most kapcsolatban a katasztrófával, az is eszékbe jutott, hogy az orvostudor egy időben gyakran látogatta volt a Zajtai-kastély úrnőjét, s minden valószínűség arra mutatott, hogy a mélyen sértődött és mellőzött asszony, öngyilkossága végbe­vitelére ép azt a percet választá, midőn ugyanaz az orvos szerelme választottjával hagyja el a vidéket. Az emberek kíváncsisága kegyetlen, s egyaránt kutatja az élők és a holtak szívtitkait. Néhány perc alatt érdeklődő csoportok alakultak és szerénytele­nül, fenhangon szellőztették a tragikus öngyilkosság lehető okait. Zajtai Frigyes, ki vadászaton volt, véletlenül épen akkor ért a ligethez, midőn a katasztrófa tör­tént, hallotta neje nevét emlegetni, s ezzel kapcso­latban az orvosét is, azt hogy megházasodott s fiatal nejével és menyegzője napján utazik. Ezekből mindent sejthetett, mindent tudhatott. A holttestet ezalatt a kocsi alól a pázsitra fek­tették. A nézők, miután kiborzadták magukat, siettek ismét föl kocsijukba s ezek közt fiatal nejével az az ember, a kinek tán legtöbb oka lett volna áldozatát siratni. Oh! bizonyára volt alkalma a női szív komoly rejtelmei fölött elmélkedni, melynek ő csak igen kon­tár és fölületes ismerője volt.

Next