Fővárosi Lapok 1880. július (148-174. szám)
1880-07-01 / 148. szám
Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« július—decemberi folyamára ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára: évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 frt. A pénzutalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába Budapesten.« Dalok a te szépségedről. . . Hús fuvalom könnyű szárnyán Rózsalevél reszket árván; Egykor teljes, büszke, szép , Most elomló semmiség. Ím, az élet egy kis pelyhe Belevész a végtelenbe! Ne sírj értte bús szivem , Majd valahol megpihen. Nyugtát bizton megtalálja, De te, halom, szállj utána S mig a fényből árnyba ring: Édesítsd meg álmait! II. Teliholdas éjszakában Piros, égő rózsát láttam. Életemet adom értte — Csakhogy végre megtaláltam! Messze fénylett pompás szirma, Végzetem is rá volt írva: »Ennek élj, mig nyitni látod S vele szállj — ha hull — a sírba!« S isten látta : neked éltem,te voltál az én reményem, Gyönyöröm a szeelemben,' Fájdalomban üdvösségem! Életem volt virulásod S hullásod most hervadásom : Mosolyogj rám, bús virágom ! Födj be csöndes, őszi álomom. Múlhatatlan, menthetetlen Hervadás a kikeletben ! Átok, áldás mindhiába: Lehull arcod szép virága. Oh ne vesszen még a porba, Szirmait még nyissa, bontsa ! S mint egy csöndes dal, ha szárnyal: Omoljon el illatával. Bár múlandó , még ne múljon, Még maradjon, még viruljon ! Csak egy percig — oly kevés a’ — Ne legyen a vész játéka. Vad vihartól, mely megvírja, Árnytól, mely majd elborítja — Bár tudom, hogy menthetetlen: Hadd zokogja vissza lelkem! Nem tehetek értté többet És e könnyek balga könnyek, Ami szép volt, mint az álom, Lemerül az éjszakában. Nem hull meg, csak egy-egy szirma, De a lelkem úgy megrezzen, Oly nagyon fáj értté, — mintha Egy-egy világ szállna sirba . . . Endrődi Sándor. ----·*«›*=■----A fekete kutya. (Elbeszélés.) Írta Abonyi Lajos. I. Az öreg Csikortó bácsi már megint, és most már harmadszor találkozott azzal a csodálatos emberrel, és pedig akkor, midőn a csőszgunyhót készítgette. Sehogy sem szerette a dolgot, mert a fejébe vette, hogy az nem jót jelent. Ha ez az ember a vidéken jár, okvetetlen valami nagy szerencsétlenségnek kell történni. Idegen, szokatlan formájú, öltözetű ember volt. megállt az ember esze, hogy valósággal parasztember? Tavaly nyáron a szentháromság vasárnapján látta először és sajátságos furcsa külsejét nagyon megbámulta. Las m. csendeskén bódorogta a falut, keresni, kutati átszőtt valamit, anélkül hogy szóba állt volna ...akivel. Azután megállt a templom mellett, épen a Szent Jánoska alatt, s nézte, szemlélte asszonyról-asszonyra, leányról-leányra a templomból jövő népeket. Miután elballagott onnan, ott ment el mellette s a felvégi nagy utcán végig kiment a faluból; ott azután kedden délután elverte azon az oldalon az egész határt a jég; meg azután rá a Szent-István-nap előtt való szombaton történt a Matus Orzsi gyászos esete. Matus Orzsi szép fiatal menyecske volt, ha nem is a legszebb, de mindenesetre a legjobb szívű, legnyájasabb, áldott jó lélek a faluban, mint különben általában Matusék valamennyien. Dologra párját nem lehetett találni, a keze nem pihent soha, mert szegény özvegy asszony leánya volt, és szegény ember felesége; és mégis olyan módos, takaros volt szegényke, mintha mindig ünneplő ruha lett volna rajta. Parázs Palinak volt a felesége. Jól járt vele , mert keresve sem találhatott volt annál különb asszonyt, a kinek a háza tája mindig olyan tiszta volt, mintha a fal alját minden réggő, ama mázolta volna. De meg is érdemelt ilen jó lényt, mert maga is derék, jó dolgos ember volt. Kranczer ir beszélgetett volna legjobban ügyes s szorgalmas munkásságáról, akinek a cséplőgépénél már harmadik esztendő óta volt etető; soha egy rossz szó ki nem jött a száján és a szegény Örzsit nagyon szerette. Képzelni lehet tehát azt az irtózatos fájdalmat, amely érte, midőn hírül vitték neki, hogy a szegény Örzsivel mi történt. Hogy elment a felvégi agyaggödrökbe sárgaföldért, s ott rászakadt a part, amint az odúban a tövét vájta. Szörnyet halt abban a pillantásban. S az egészben az volt a legnagyobb szerencsétlenség, hogy egy kéthónapos kisdedet hagyott maga után, pedig úgy szerette, úgy csókolgatta azt a szegény kicsikét, hogy a dologból minduntalan odafutott vele játszadozni, az első játékra, a mosolygásra és incselkedésre tanítgatni. Ekkor is százat csókolt rajta, mikor elment, pedig esze ágában sem volt gondolni, hogy nem csókolja meg többet. Talán nem is történt volna meg vele az a szerencsétlenség, ha rossz sorsa útjába nem hoz egy másik menyecskét; mert hiába, vannak, a kikkel, — akarják nem akarják, — már együtt jár a veszedelem; — ki azután, volt dolga, nem volt dolga, utitársul szegődött, s mint ahogy szokás ez már az asszonyoknál, ha jó szívekre akadnak, kik őket meghallgatják, s mivelhogy ez a szerencsétlen megvetett bujdosó jószág meg épen örült, ha valaki idegen földön jó szót adott neki, — eltartotta szóval, beszéddel, panaszszal, maga mentségével, dicséretével, s elkísérte egész az agyag-gödrökig. S talán még inkább nem történt volna az a szerencsétlenség, ha szentháromság vasárnapján annak a csodálatos embernek a szavára ráhallgat az a bujdosó asszony. Mert hiába, csak bujdosó aszszony az, ha se országa se hazája, s csak úgy kerül elő valahonnan, isten tudja honnan, csak úgy odavarja magát valamely tanyára, emberek közé, kik azelőtt soha sem látták, hírét sem hallották s csak úgy dohányos bojtárként, napszámosként éldegél, ha szép fiatal kackiás menyecske is, mégis csak bujdosó jövevény az, ha nem akarjuk épen csavargónak nevezni. Pedig nagyon szép volt. Épen azért terjedt el olyan egyszerre a hite, épen azért lett olyan ismerős egyszerre. De amiket megbámult mindenki a faluban, nagy fekete szemei, tüzes pillantásai, gyönyörű sűrű szemöldöke, piros njaka, ragyogó fehér fogai, cédrustermete, gömbölyű tagjai, egyszersmind árulkodtak, gyanúskodtak ellene, hogy ennyi szépséggel miként válhatott világ bujdosójává. Nagy okának kellett lenni arra. Az a piros, egésséges csecsemő, kit koránkint a karján láttak, nem látszott elegendőnek ahhoz. De hát mit mondott neki, mit beszélt vele szent háromság vasárnapján az a csodálatos ember, akit az öreg Csikortó látott a szent Jánoska alatt, s kimenni a felvégi nagy utcán a faluból. Mikor kiért a faluból, leült az árokpartra. Tudta, hogy az, akit vár, arra fog jönni. A kackiás menyecske csak döbbenve állott meg, még ajkai is nyitva maradtak ámultában, amint meglátta. De azután csakhamar fel sem vette, vállat rántott, keserűn mosolygott, s bátran a szemébe nézett. — Ugye csodálkozol, Marcsa, hogy rád akadtam ? — No bizony. Ez nem nagy mesterség volt. — Igazságod van, — felelt az öreg. — Mert a cséplőgép széles nyomot hagy maga után. Hát útba tudott igazítani. Merőn ránézett, de ezt a célzást nem vette magára. Daccal kérdé tőle: — Hát azután mit akar kegyelmed velem ? — Vissza akarlak vinni, ha szép szóval nem, fiát erővel. — Engem? — felelt hetykén a menyecske, s még mosolygott is hozzá gúnyosan. — Abból nem lesz semmi. Az ember nem haragudott meg; sem szeme, sem hangja nem mutattak fölindulást, hanem azért határozottabban, keményebben folytatta; a legnagyobb ingerültséget, boszankodást mutató szavakat higgadt nyugodtsággal mondta, mint aki bizonyos a maga dolgáról. — Vissza foglak hajtani magam előtt, mint a csürhét, ostorral, bottal. A menyecske ismét csak azzal a lenéző önbizalommal felelt, mellére téve a kezét: — Engem? És még hozzá el is nevette magát ... — Mármint engem ? — Kinevette. — Nem hiszed ? — Igenis nem hiszem , mert lefekszem a földre, s inkább készebb vagyok magamat ott fekvő helyemben agyon veretni, mint oda visszamenni. Szavai végén már villogott a szeme. — S mégis azt mondom, megmutatom neked, hogy vissza fogsz jönni. Visszaviszlek. — Holtan! — felelt az könnyedén. — Nem, hanem a magad lábán. — No már akármilyen ezermester kegyelmed, még sem olyan boszorkány mester, hogy azt a mesterséget meg tudná cselekedni. (Folyt. köv.) 148. szám. -r * / Tizenhetedik évfolyam. Csütörtök, 1880. július 1. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót-utca 43. 32. földszint. Félévre Negyedévre Előfizetési dij: 8 frt. Megjelenik 5 ünnep utáni napokat kivevmindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Pépistrello, Ouida elbeszélése. Én csak Pépistrello vagyok. Semmi, csak ez semmi! Oly csekélység, mint az az apró, kerek kavics, melyet a szél a Tiberbe sodor. Pépistrello, a szemfényvesztő, a bohóc, a komédiás, a nép játékszere, ki fut, ugrál, tornázik, nevet ; a ki csúfot űz magából s akit kicsúfol mindenki; a ki lábai ügyességéből él, mint testvére, a vásári medve, és rokona, a vörösruhás majom.