Fővárosi Lapok 1880. augusztus (175-199. szám)
1880-08-01 / 175. szám
Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 175. számához. mellett egy börzére és spekulációra emlékeztető acélszekrény a Haffner cégtől, melynek tűzmentességét a mester szépen csiszolt ioni oszlopokkal is fokozta ; e fölött egy kacérul mosolygó mellszobor égetett agyagból. A másik oldalra haladva két sévres-i vázával találkozunk. Az egyik allegorikus festést mutat violás tónusban, míg a másik domborúan színezett virágokkal, madarakkal és pillangókkal van díszítve. Ez utóbbinál két oldalt két-két művészien idomított kígyó pótolja a fogót. Ugyancsak e teremben van egy harmadik, egészen sötétkék váza, azzal az utánozhatatlan színárnyalattal, mely a tenyérnyi vastagságú parcellánt úgy tünteti fel, mintha átlátszó volna. Mind a hármat a közoktatási miniszter ajándékozta a társulatnak , mind a három valódi remekmű. Egy lépéssel odább becses kéziratok s általában az írás, nyomás, festés, és metszés néhány remeke talált helyet. Fel vannak tüntetve az íróeszközök és a nyomdai műeszközök; a képekhez szolgáló fa minden fázisában, attól, amikor az ágról lefürészelik, egészen addig, amikor előkészítve megrajzolják és bemetszik. Mindezeknek tőszomszédságában két szekrényre való tért szenteltek a selyemrojtnak, bojtnak, zsinórnak, általában a női dísznek, meg egy terméskőből faragott Szűz Máriának. E terem rendezője előtt talán feltűnt a szokatlan körülmények között fogant nemes hölgy puritán öltözéke s ezért tőszomszédságába akasztotta a legművészibb csipkemintákat. Az az erényes asszony nem viselt ilyet, pedig Megváltóval ajándékozta meg a világot. Az idők változtak az óta. A reflexióktól elterel egy kiváló díszszel renaisance-stilben s egy nem kevebb díszszel és nem kevesebb ízléssel készült középnagyságú munkaasztal diófából, mahagóni berakással. Mind a kettő méltó helyet foglal a kiállítás legszebb darabjai között s ezt nemcsak a kritikus jóakaratú elsmerésével mondhatjuk, hanem a magyar ember önérzetével, aki e két tárgy dicsőségéből saját hazájának is kérhet egy sugarat. E művek a Hunsinger műhelyéből kerültek és Hunsinger úr előtt három dolog letr kiváló becscsel: az ízlés, a pénz, meg a magyar ember. Talán igazságtalanok vagyunk, midőn utoljára említjük a magyarokat, mert ezek a más nemzetbeli munkások társaságában lényegesen hozzájárulnak, hogy a nevezett műhely-tulajdonosnak sok pénze legyen s hogy műtárgyai művészi becscsel bírjanak. E körülménynél fogva csak természetes az előszeretet, melylyel asztalos hazánkfiai iránt viseltetik, akiknek ezekért nem is igen juthat eszükbe »strike«-olni, mint a budapestieknek. Záradékul még csak annyit, hogy a két derék műasztalos, kiket a magyar iparminiszter ez évben ösztöndíjakban részesített, a Hunsinger cég műhelyében képezte magát. A termek során tovább haladva, a legkülönbözőbb tárgyakkal találkozunk. A falakon érdekesnél érdekesebb dekoráció- festmények, renaissance-modorú gipszoszlopok, guirlandok, arabeszkek, kariatidek, párkányok, oszlopfők, szobrok és reliefek aljában néhány szekrény antik faragott fadíszmű részben szvette maradványai. Az e nemű tárgyakból sokkal teljesebb és szebb gyűjteménye van a Cluny múzeumnak. Az egyik teremben óriás fayence-kandalló, e fölött egy mozaik-angyal és mozaik-Szent Jakab. Majd még többé-kevésbbé frivol, de általában igen ügyes kivitelű parcellán tárgyakkal telt nagy szekrény köti le figyelmünket; messzebb egy öntött, idomított és vésett ércedényekkel megrakott kisebb szekrénynyel találkozunk. Arany, ezüst és bronztárgyak, részben antikok, részben antik utánzatok, kupák, kancsók, billikomok, világítók és e neműek. Különös megemlítéssel tartozunk a Christoffle-cég egy óriás bronz vázájának, a tudományok, a mesterségek és a művészetek fölirataival és tetején Pallas Athéné pálmát és koszorút osztó nemes alakjával. Megállapodás nélkül haladunk el a zománcos ércedények szép gyűjteménye mellett és nem csábíttatjuk magunkat megállapodásra a legkülönösebb khinai furcsaságok terjedelmes gyűjteménye által sem, melyeknek Párisban annyi bolondja s ennél fogva e kiállításon is igen sok bámulója van. Pedig a guggoló elefántcsont-istenkék elsárgult alakjai, a békák és macskák ezernyi változatai és kombinációi, a legkülönbözőbb házi istenek és mezei istenek menazseriái s a megfoghatatlan ügyességgel egymásba faragott golyók valóban megérdemelnék. Több szekrény porcellánedény és bronzszobrocskák, melyek sorát a Dubois Harlequin-je és két elragadóan kedves Ganymédes zárja be, egy külön terembe vezetnek, melyben a limoges-i üveg és fayence-gyártmányok vannak felhalmozva. Keleti és nyugati ízléssel készült tárgyak. Egy ezred pohár és kancsó szomszédságában egy másik ezred csésze és tányér. Mindezekben bizonyára méltó dicséretet követel a változatosság, a kitűnő ízlés és a kitűnő minőség, de ez alkalommal sokkal szívesebben méltányolnák, ha kisebb változatosság, kevesebb ízlés és kevésbbé jó minőség mellett egy kis jó frisítővel kínálnák a megizzadt látogatót. Ugyanezt mondjuk a külön termekben csoportosított dekoráció-festményekről és rajzokról, melyek szinte »hidegen« hagynak e kánikulában. Kivételt kell azonban tennünk ama termekre nézve, melyekben a szövetek, hímzések és tapisszériák találtak hajlékot, melyek valóban méltók rá, hogy egy keveset izzadjunk értök. Ezek kedvéért még egyszer meglátogatjuk a kiállítást és e látogatásunkat hűségesen el fogjuk beszélni. Bánfi Zsigmond: Az Anna-bál után. (Bohitsch-Sauerbrunn, júl. 29.) Ha valami alföldi magyar embert például Debrecenben vagy Békés-Gyulán vasútra ültetnének és meg nem állnának vele egészen Rohitsch-Sauerbrunnig, akkor nem egykönnyen lehetne elhitetni vele, hogy túl van az ország határán. Amit a külföld magyar fürdőiről (mily antithezis!) Gleichenbergből, Tobelbadból, Radegundból, sat., olvasunk, az mind talán még fokozottabb mérvben áll Rohitsch-Sauerbrunnról, a stájer rendek e legnagyobb gyógyhelyéről, amelyben ez idő szerint több magyar vendég időz, mint akár Szliácson, akár Tátrafüreden. A számok beszélnek. A karliszta bizonyítja. De nemcsak az itt tartózkodó magyar vendégek nagy száma lepheti meg (kellemesen vagy kellemetlenül, már t. i. a szerint, amint valaki keresi vagy szökik előlük) az érkezőt, hanem sok egyéb jelenség is, mely a rohitschi magyar közönség hegemóniáját a legdiadalmasabban tünteti ki. Még a szolgaszemélyzet egy tekintélyes része is magyar. Radegundon — amint biztos kőnyomatú hírforrásból értesülünk, — már az 1876. évi fürdőidény óta nincs magyarul értő »Saalfräulein.« A magyar vendégek akkori pincérnője, a már csak előhaladott koránál fogva is megérdemelt köztiszteletben álló »Fräulein Irma« még abban az emlékezetes saisonban nyugalomba vonult s most a magyar borravalókból összegyűjtött tőkéinek rentéiből él valamelyik felföldi megyében; egy még korábbi gleichenbergi idény élelmes magyar pénzszedő pincére pedig azóta házi úr lett a Józsefvárosban és virilis tagja a fővárosi törvényhatóság képviseletének. Ezek tehát nincsenek tényleges szolgálatban. Egészen másként van az a Rohitsch melletti Sauerbrunnban, hol a főpincértől kezdve le az utolsó vízhordóig minden második tagja a vendéglős személyzetnek folyékonyan beszél magyarul, jobban, mint akárhány rohitschi fürdővendég, aki otthon a Lipótváros utcáin és a korzón németül társalog, itt pedig a világért sem beszélne más nyelven, mint a Vörösmartyon. Én is, ha már amúgy is nem volnék magyar, Rohitschban az szeretnék lenni. Ez itt igen jó ajánlólevél minden t. c. fürdővendégnek. Elkezdve a fürdő igazgatójától egészen a harmadik emeleti padlásszobák tisztító hölgyeiig, itt mindenki a magyarbarátot játsza, s annyit elmondhatunk bízvást, s hogy egy az osztrákok előtt kedves szót használjunk, minden dhauvinizmus nélkül, hogy a »Gesammt-Monarchie« összes népei között mi magyarok állunk itt a legnagyobb tiszteletben. Gondolom azért, mert a fürdőorvosoknak a legnagyobb honoráriumokat, a pincéreknek pedig a legnagyobb borravalókat adjuk. Mert hogy azt a kitűnő renomméet, azt az évtizedek előtt megszerzett s az azóta lefolyt idények alatt meg nem dönthetett prestige-t nem a nemzeti erényeknek és más speciális szeretetreméltó tulajdonságainak köszönhethetjük, az kétségtelen. Megmondta ezt nekem egészen őszintén egy magasállású egyéniség (ki az új fürdőházban élethossziglan van alkalmazva) a következő szavakkal: »Én legjobban szeretem a magyar uraságokat. Die sind halt am freigebigsten.« Amit a horvátok drágálnak, amire az olaszok órahosszáig alkudoznak, azt mi szerfölött olcsónak találjuk, s ha szerét tehetjük, még borravalóval is megtoldjuk. Ha a stájer fürdők napról-napra inkább drágulnak s a régi idők hagyományos olcsósága bennük lassan-lassan, homályos mythoszszá válik, annak semmi más nem lesz az oka, mint a magyar vendégsereg, mely évek hosszú sora óta nem tud magához térni a fölötti ámulatából, hogy például Rohitschon a fürdőigazgató nem pasa s a pincérek nem basibozukok Irakban, valamint e fürdők olcsóságának hite. Ennek aztán mi az eredménye? Az-e, hogy a magyar fürdőkön leszállítják az árakat ? A világért sem! Hanem az, hogy Rohitsch-Sauerbrunnban, Gleichenbergben és Tobelbachban fölemelik. Ha ezek a magyar fürdők, — így okoskodnak a nevezett helyek igazgatóságai — olyan drágán árulják a kényelmetlenségüket, mert ne szabhatnánk mi egy kicsit magasabb árakat az általunk nyújtott kényelemnek? De ne értsük egymást félre. A stájer föld fürdői még mindig olcsó helyek. Hasonlíthatlanul olcsóbbak, mint a Salzkammergut divatos nyári vigadói, a bécskörnyékbeli telepek vagy a nagy cseh világfürdők. De nem oly olcsók többé, mint voltak a régi jó időkben. Hiába, ha az olcsóságról van szó, akkor mindenkiből kirí a »laudator temporis acti.« Belőlünk is. Azért kívánjuk, hogy óvja meg az ásványvizek istene e szerény fürdőket a kultúra ama hatásától, mely az árak magasra csigázásában áll. Ami a fürdőéletet illeti, az itt most jóval élénkebb, mint volt az Anna-bál előtt. E mulatság tulajdonképen nem volt más, mint egy nagy ismerkedési estély, mely közel hozta egymáshoz a vendégeket s gyökeresen megváltoztatta a fürdő fizionómiáját. Aki Rohitsch-Sauerbrunnt megnézte az Annabál előtt és az Anna-bál után, annak azt kellett hinni, hogy ez éjjel valami varázsló járt erre s itt hagyta bűvészetének nyomait Ez két egészen különböző Rohitsch. Julius huszonötödike előtt (az Anna-bál napja) két-három embernél több sohasem járt együtt, hímszonhatodikától kezdve (mely nap vörössel jelölendő meg a rohitsch-sauerbrunni évkönyvekben) pedig a legkisebb kottéra is tizenöt tagból áll. Aki ötöd-hatodmagával sétál, arra szánakozva tekintünk, azt most itt elhagyatottnak tartjuk. Szóval: a társasélet megélénkült, jóformán zajos lett. A korszalonban minden este nagy társaság gyűl össze, mely énekkel, zenével, víg társalgással tölti az időt. Akad minden este néhány táncoló pár is, mely ekként az Anna-bált úgyszólván állandósítja, permanenssé teszi. A délutánokon társas kirándulásokat teszünk, legtöbbször a »Jackelwirth«, rövid félórányira fekvő idyllies korcsmájához, hol kitűnő rántott csibét és a siránkozásig savanyú bort lehet kapni . És az Anna-bál? Ah, ne hozzon zavarba e kérdésével, kedves olvasónőm, aki már oly sok szépet hallott a hagyományos hírű rohitschi Anna-bálokról! Ez egészen közönséges fürdői táncmulatság volt, mely épen nem érdemli meg, hogy a »Fővárosi Lapok« saját külön tudósítója valami nagyon koptassa értté az anját. Egy közönséges fürdői bál, amelyben néhány igazán elegáns toilette mellett óriási túlnyomóságban voltak az izetlen costumeok. Ha szabad magunkat igy kifejeznünk: az idén az Anna-bált Rohitschban nem vették elég komolyan. Csak az arisztokrácia rukkolt ki teljes díszben s az a kevés magyar hölgy, a kik a bálról nem maradtak otthon, és még néhányan, akik a nyáron Rohitschon farsangolnak s lehetőleg jól akarnak mulatni ama három nagy bálon, melyeket a vendégszerető stájer rendek adnak minden idényben a fürdőközönségnek, s a melyeknek az Anna-bál képezi elsőjét, az augusztus 18-án ő felsége születésnapja alkalmából rendezett császári királyi táncvigalom pedig az utolsóját. Hanem ezért elég vígan folyt a mulatság s főleg a magyar hölgyek folyton és sokat táncoltak s csinos öltözékükkel is feltűntek. Az óriási Kur-Salon minden zugában megtelt közönséggel. Ott voltak a nézők között Strossmayer püspök is, továbbá báró Philippovich táborszernagy,a boszniai okkupáció hőse, (akinek hadsegéde, egy csinos dragonyos főhadnagy, egyike volt a bál legjobb táncosainak), Rákosi Jenő, a népszínház igazgatója, aki egész családjával időzött, dr. Hoffmann Pál egyetemi tanár s orsz. képviselő, Bárics István m. kir. honvédezredes (olykor a táncban is résztvéve) és sok más magasállású katonatiszt, kik az idén rendkívül nagy számban vannak Sauerbrunnban. Az itt időző szép magyar társaságból álljanak még itt a következő, hamarjában összeírt nevek: Nebrebeczky Sándor min. tanácsos, Farkas Géza kir. táblai biró, családjával, b. Majthényiné-Bittó Aranka, Reitter Angyalka, b. Rudnyánszky Gyuláné családjával, Dacsóné-Pálffy Anna, Márkus Sándorné, Hajdú Antal kir. táblai biró, Kilényi Hugó min. osztálytanácsos családjával, Bittó Fidél földbirtokos nejével, Dacsó Pál orsz. képviselő nejével, sat., mindannyian Budapestről, Takács Lajos főispán Szombathelyről, Vallentsits Antal min. tanácsos Fiuméból, dr. Ivánovics Pál családjával Bajáról, Hajnal Antal min. főmérnök nejével Fiuméből, Somssich Andor és Folly J. Kaposvárról, Bárics I. honvédezredes Újvidékről, Adamovich János családjával Újvidékről, Fehérpataky László, a kir. táblai segédhivatalok igazgatója, nejével, Kunzné Amália leányával, Péczely Ferenc sógornőjével és leányával, Vince Miklós földbirtokos nejével, mindannyian Budapestről, Vértessy József földbirtokos családjával Székesfehérvárról, Csorba Ede ügyvéd családjával Kaposvárról, gróf Somssich Iván orsz. képviselő és Dimitrievits Milos királyi tanácsos családjával Budapestről, sat. Az újonnan érkezők között már a magyarság kevésbbé van képviselve, mint azelőtt. A mostani népvándorlás Triesztből, Zágrábból, Romániából és Szerbiából indul ki, és akadnak vendégek Boszniából, Párisból, de sőt Egyptomból is. A saison, dacára e polyglott sokadalomnak, most kezd igazán élénkké, kedélyessé válni. Ezentúl minden nap lesz délelőtt egy kis zene-matinée (amelynek rendezése körül sokat buzgólkodik Ivánovics * 873