Fővárosi Lapok 1880. szeptember (200-224. szám)
1880-09-11 / 208. szám
keresték kenyerüket, vagy mint béresek nyertek alkalmazást a faluban! Bezzeg, volt is öröme a blanzy-i lakosságnak, midőn a jószágigazgató tudatta, hogy Brétoliére őrgróf és őrgrófné a kastélyban fognak ezentúl lakni és pedig nem csupán a nyári évszakban, hanem télen át is. E visszatérés felől ki egyet, ki mást gondolt, mindenki a saját felfogása szerint. A környék ezentúl ünnepélyeket fog látni, a kastély vén falai zenétől fognak viszhangzani, nagy vadászatokat, őszi mulatságokat rendeznek, s nem egy leánynak forgott a fejében ama gondolat, hogy az őrgróf minő nyájasan csipkedi majd meg az orcáját! Mikor azonban Bréjoliére őrgróf nejével egy ódivatú hintóból kiszállt, mind e szép illúzió nagyon megcsappant. Hiszen az őrgrófi pár megöregedett. A parasztok nem tudták elképzelni, hogy még a Bréjo- liére-ek is megvénülhetnek, s a falu öregei, kik fiatal korukban jelen voltak a földesúri lakodalmon, úgy az őrgrófot, mint nejét még mindig oly fiataloknak képzelték, mint midőn egykor utólszor látták őket. Elgondolták, hogy most már a táncmulatságoknak, látványosságoknak, vadászatoknak sem hirök sem hamvok nem lesz a kastélyban és a vidéken, s az átalános nézet abban pontosért, hogy csupán a blanzy-i lelkész lesz némi befolyással a kastély lakóira. Ott is állt már a derék lelkész az uraság megérkeztekor, vidám, sugárzó arccal s kezét nyújtotta Brétoliére őrgrófnénak, hogy őt a hintóból lesegítse. Az őrgrófné öltözéke oly nőt gyaníttatott, ki a világi örömöknek immár hátat fordított; nem öltözködött ugyan élemedett özvegy asszonyok jansenizmusával; de hát kicsoda az, a ki hatvan évet úgy halad meg, hogy az időnek semmi nyoma nem látszik rajta? Mindamellett az őrgrófné szeme megőrizte bájos fényét s midőn a parasztok összecsoportosúlva körűle, egy szivvel-szájjal kiálták: »Éljen az őrgrófné asszonyság!«, ő rögtön megnyerte szivöket egy »Köszönöm, gyermekeim« viszonzással. Hangja oly üdén csengett, hogy meg mertek volna rá esküdni: egy tizenöt éves leány válaszolt a nagymamája helyett. Az őrgróf, hatvankilenc éve dacára is még mindig egyenes tartású férfi volt, ki még botot sem használt támaszkodás végett; de az őrgrófi pár kora meg sem engedte, hogy a lelkész úr az ő ékesszólási tehetségét kellőleg érvényesíthesse, amennyiben a falubeliektől nyert téves értesülés nyomán oly szónoklatra készült, melyet hogy alkalmazhasson, nem egy tételt kell vala kitörölnie. Különben is, miután e házaspár már nem abban a korban volt, hogy hivatalos szónoklatot végighallgasson a nélkül, hogy kényelmesen le ne üljön, a lelkész jobb alkalomra várt. Noha az illúzió mindjárt az első pillanatban szétfoszlott, mindazáltal is szíves fogadtatásban részesült az őrgróf és őrgrófné a blanzyiak által. A házastársak boldogságban öregedtek meg; látható volt ez arcukon s mi sem jelölte ama fanyarságot, mely gyakran együtt jár a korral. A haszonbérlők, kik az őrgrófot fölkeresték, nem győzték eléggé magasztalni derültségét, kedélyességét; a lelkész pedig az őrgrófné nagy szeretetreméltóságát, kegyességét hirdette hivei közt, s mint oly nőt tünteté föl, kinek küldetése: a környék szegényeinek pártfogolása, segélyezése. Mindamellett is némi nyugtalanság szállta meg a lelkészt egy beszélgetésük következtében, a midőn is arról győződött meg, hogy az őrgrófné némileg a szkepticizmus felé hajlik. Brétoliére asszonyság ugyanis kijelentette a pap előtt, hogy az ő kora nem igen engedi már meg, hogy az egyházi szertartásokon jelen lehessen ; különben is — mondá — neki megvan az ő saját benső vallása, nem a külsőségeken alapuló, hanem szívbeli vallása, mely »miután az éggel öszhangban áll, — tévé utána, — reméli, a szentekkel a legjobb viszonyban lesz.« A lelkész nem vélte ildomos dolognak, mindjárt eleinte harcot vívni az őrgrófnő eszméi ellen; egyszerűen hivatkozott ama jó hatásra, melyet a Brétoliérené asszonyság példája fog a népre gyakorolni. — Úgy van, — jegyzé meg az őrgróf, — a népnek szüksége van a vallásra. — Hetenkint kétszer, — mondá az Őrgrófné, — remélem, szives lesz meghallgatni, tisztelendő ur, a mi hitvallásunkat, úgy asztal mellett. Játszik ön wisth-et? A lelkész mentegette magát, hogy nem igen ért a kártyajátékhoz. — Nos, ön megtanít minket vallási kötelességeinkre, én pedig önt wisthezni tanítom meg. Ugyan hogy szomoríthatott volna meg valaki ily szeretetreméltó delnőt ? Magában úgy gondolkozott a derék lelkiatya, hogy az egyház nyerni fog a földesuraság megérkezte által, minden skepticizmusa mellett, s mivel tartott tőle, hogy miután eretnekségi érzülete rossz vért szülhet a népnél, azt a hírt terjesztgette, hogy az őrgróf köszvényben, az őrgrófné pedig csúfos bántalmakban szenved ése miatt a blanzy-i hűs templom árthatna egésségeknek. Bensőleg szemrehányást tett magának a tisztelendő úr, hogy ekkér a valósággal ellenkezőt állított; de hát csak kegyeletességből engedte ő ezt meg magának, szem előtt tartván azt is, hogy még előbbutóbb az egyházba édesgetheti a kastély birtokosait. — Komolyan fogok vezekleni, mondá magában a lelkész, — s kérni fogom a püspök urat, hogy az eredmény iránt való tekintetből, mentsen föl az elkövetett hazugságért. A tisztelendő ur meg nem állhatta, hogy az őrgrófnénak el ne mondja, mily hireket terjesztett ő el a faluban felőle. — Ejh, tisztelendő úr! — kiálta föl a tréfás delnő. — Ulik-e az, rám fogni oly ocsmány betegséget? . . Ön engem nagyon vénít ez által. Az őrgróf köszvénye még csak hagyján ! Azt mondják, Szent Lajosnak is ez volt a keresztje; mért ne viselhetné ezt tehát Brétoliére úr is ? .. De, hogy én csúrban szenvedek, én! Tudja-e ön, hogy ha hasonló szerencsétlenség érne valaha, soha sem bocsátanék meg önnek, mert azt hinném, ön hívta föl az ég figyelmét bűnömre s e kegyetlen büntetést mérette rám. A derék lelki atya zavartan mentegette magát. (Folyt, köv.) Margit-sziget. (Szeptember 9.) Hogy a helyzetnek teljesen megfelelőleg írjak, nem tettem zárjal közé a külföldi, vagy más hazai fürdőkből érkező tudósítások felsőhajtásként hangzó »az idény végén «-féle szavait, mert itt az idény csak szeptember vége felé hanyatlik, hivatalosan pedig október közepén zárják be. A szállókban még vagy kilencven szoba van elfoglalva, s azok lakói képeznek akkora társaságot, melynél nagyobbat nem egy hazai fürdőben az idény közepén sem látunk. És ezek nem mind fővárosi nyaraló-, hanem nagy részben még gyógyvendégek. Csak kedden és szerdán tizenketten érkeztek a szeptemberi kúrára. Kívánunk nekik olyan bájos őszi napsugártól megaranyozott napokat, minekben az ittlakók és kirándulók már vagy három hét óta gyönyörködnek. A közelebb kissé meghűvösödött levegő csak kellemesebbé teszi a szigeten tartózkodást. A megelőző hetek minden napja valóságos másodtavasz pompájába öltöztette a szigetet. Ilyen tündérszép napok ihlethették meg Tompát vagy Gyulait, midőn az őszhez írt mély kedélyű költeményeket írták. Hasonlóval csak Ligeti bájos világítású képein találkozunk. Akár az eredetit, akár a másolatot szemléljük nem bírunk megválni szépségeitől. Átlátszó őszi fény derűje, üde pázsit, zöld lombok köszöntötték a megérkezett József főherceget is, ki a hirtelen rohammal ránk zúdult vízáradásnak még nyomaival sem találkozott. Mielőtt a főintéző mindenre kiterjedő rendelete Alcsúthról megérkezett volna, gyors erélylyel fogtak a helyreállítás nagy munkájához s végbe vittek, ki tudja hányadikszor, olyan dolgot, mint a kötelességen túl csak a tulajdonoshoz való ragaszkodás és a közönség kényelme iránti figyelem végezhet olyan mesés gyorsasággal. A sziget hivatalnokainak e páratlan működéséért a künlakók néhány előkelő tagja az összes vendégek nevében hírlapi köszönetet fejezett ki, megemlítve Érti igazgató, Hohlfeld pénztárnok és Magyar főkertész érdemeit; csak egyről felejtkeztek meg: dr. Verzárról, a fürdőorvosról, kinek pedig szintén kijutott a maga része. Az árvíz elvonulása után, mikor már a baj súlya el volt hárítva, akkor kezdődött az ő munkája: biztatni, bátorítani a miazma-rémekkel önmagukat ijesztgető vendégeket, kik hogy az utolsóig el nem párologtak, az ő megnyugtató eljárásának is köszönhető. A helyreállítási munkálatok legsúlyosabb része természetesen Magyar főkertésznek jutott. A veszély pillanatában, mint a jó szülő, gyermekeit, a virágokat még az elborító ár alól is kimentette, s mikor a szennyes habok elvonultak s a tulajdonképeni munka megkezdődött, csendesen, zajtalanul, alig néhány nap alatt előbbi pompájába helyezte vissza a szigetet. Üdülést keresve, gyöngélkedően jött ide a főherceg. Tevékeny, fáradalmat nem ismerő emberre, annál inkább a déli katonára alig hárulhat nagyobb megpróbáltatás, mintha hetekig szobára, vagy ágyba van kárhoztatva. Nyilaló fájdalom közepett hírét venni, hogy kedvenc szigetének viruló tévein zavaros hullámok vágtatnak végig ; lemondani a megszokott, testedző napi munkáról, szobából hallgatni a dologban fáradok zajának sürgölődő zaját és akkor, midőn az alcsúthi kastély és kert körül megkezdett építkezés már-már befejezéséhez közeleg: hálóköntösbe bújt nyárspolgárnak is sok, nem a magyar honvédség főparancsnokának ! Jó, hogy mindez részben már elmúlt dolog. A lapokban említett újabb nyilalási roham is csak futólagos volt s nem az ágyban, hanem ebéd után lepte meg a főherceget, ki a nagy fájdalom dacára is mosolyogva jegyezte meg, hogy ha lovon éri, menten le kellett volna fordúlnia. Megelőzőleg naponkint kétszer láttuk őt a sziget árnyas útain végig kocsikázni azon a maga hajtotta penny-fogaton, melyet a belga királyné ajándékozott Józsi és László kis főhercegeknek. Ha az itteni gyógyvíz kitűnő hatása után mutatkozott gyógyulás a kezdethez méltó következetességgel halad, a főherceg régi jó egéssége nemsokára teljesen helyre áll. Jelenleg a nap legnagyobb részét szobáiban, vagy a kastélyépület háta mögötti kert lombos fája alatt olvasással tölti. Fél egykor ebédel az alsó vendéglőből b. Nyáry főudvarmester, néhány honvédfőtiszt és dr. Verzár orvos társaságában. Közvetlen környezetében csupán b. Nyáry van, ki a kastély nyugatra nyíló földszinti szobájában lakik. A főherceg jó kedélye még teljes tétlenségre kárhoztató állapotában sem hagyja el. Csak nagy ritkán fakad ki s ijeszgeti szolgálatbelieit, hogy ha a baj még sokáig tart — megszökik! Ilyenkor bizonyára a szigeti romok sajátkezűleg elhengerített nagy kövei jutnak eszébe, vagy az ablakai alatt elrobogó lóvonatú kocsira emlékezik vissza, mikor a megelőző években ide érkezve, a kiugrott szalonkocsit, neki vetett vállal, emberei nagy ámélkodására majdnem egymaga zökkentette vissza a vágányra. Mindenre kiterjedő figyelmét még a múlt szombati táncestély sem kerülte el. Mosolyogva jegyzé meg, hogy egésséges állapotban bizonyára meglátogatta volna.* A legutóbb kiadott jegyzék szerint nyolcvanezeren fölül van a jelen idényben itt megfordult látogatók és vendégek száma, s ha az augusztusi riasztó árvíz a szerencsére nem hosszú intermezzót közbe nem szúrja, ez a szám legalább is százezerre szaporodik. Majdnem egyharmadát képezi a főváros lakosságának. Azt hiszem, akárhánynak eszébe jutott e hely bájos jelene mellett kétséges bizonytalan jövője is s méltán zavarta meg a természet szépséges élvezetéből támadó gondolatok összhangját. Intéző körökben még csak részvétre vagy szánalomra is alig méltatták e helyet, árviz ellen való védelmére meg épen nem gondoltak, ere De végre akadt egy közbecsülésben álló, nyomatékos szavú férfiú, Királyi Pál, ki lelkesen emelte föl szavát a sziget érdekében s kimondta azt, amit évek óta nagyon sokan vitattak lapokban, magánkörökben, hogy a teljes biztosítékot nyújtó védépítkezés itt nem nehezülhet egészen a tulajdonos vállaira, hanem közkötelesség. Igazat mondott s szavai nem enyészhetnek el nyomtalanul. * Valahányszor a lombhullató ősz vége felé a fővárost környező kirándulási vagy nyaraló helyek e legszebbjétől a következő tavaszig elbúcsúztam,ugyanaz a fájó érzés, az elmúlás borongó gondolata szállt kedélyemre, ami akkor lep meg bennünket, mikor egy-egy rokonlélektől hosszú időre vagy épen örökre elválunk. Az induló hajó sivító füttye, az óbudai hajógyár őreinek az alkony homályában hosszan elhangzó méla kürtszava valóságos elmúlásra emlékeztető jel gyanánt hangzottak felém. Még egyszer búcsút intve a nemrég éjfélig is népes, vidám zajtól viszhangzó szállók ablakai felé, a hajó nesztelenül siklott velem tova, s rövid félóra után már csak kedves emléke maradt meg az itt töltött napoknak . . . Eddig ilyen gondolatokkal, érzéssel hagytam el fővárosunk e védtelen gyöngyszemét, hol a rövid négy-öthónapos tartózkodás alatt néhány száz lakó és ezer meg ezer kiránduló lelt üdülést, vagy gyógyulást a páratlan forrás kiapadhatlan vizében. 1028