Fővárosi Lapok 1880. szeptember (200-224. szám)

1880-09-11 / 208. szám

keresték kenyerüket, vagy mint béresek nyertek alkal­mazást a faluban! Bezzeg, volt is öröme a blanzy-i lakosságnak, midőn a jószágigazgató tudatta, hogy Brétoliére őrgróf és őrgrófné a kastélyban fognak ezentúl lakni és pedig nem csupán a nyári évszakban, hanem télen át is. E visszatérés felől ki egyet, ki mást gondolt, mindenki a saját felfogása szerint. A környék ezentúl ünnepélyeket fog látni, a kastély vén falai zenétől fognak viszhangzani, nagy vadászatokat, őszi mulat­ságokat rendeznek, s nem egy leánynak forgott a fejé­ben ama gondolat, hogy az őrgróf minő nyájasan csipkedi majd meg az orcáját! Mikor azonban Bréjoliére őrgróf nejével egy ó­divatú hintóból kiszállt, mind e szép illúzió nagyon megcsappant. Hiszen az őrgrófi pár megöregedett. A parasztok nem tudták elképzelni, hogy még a Bréjo-­­ liére-ek is megvénülhetnek, s a falu öregei, kik fiatal­­ korukban jelen voltak a földesúri lakodalmon, úgy az őrgrófot, mint nejét még mindig oly fiataloknak kép­zelték, mint midőn egykor utólszor látták őket. Elgondolták, hogy most már a táncmulatságok­nak, látványosságoknak, vadászatoknak sem hirök sem hamvok nem lesz a kastélyban és a vidéken, s az áta­­lános nézet abban pontosért, hogy csupán a blanzy-i lelkész lesz némi befolyással a kastély lakóira. Ott is állt már a derék lelkész az uraság meg­érkeztekor, vidám, sugárzó arccal s kezét nyújtotta Brétoliére őrgrófnénak, hogy őt a hintóból lesegítse. Az őrgrófné öltözéke oly nőt gyaníttatott, ki a világi örömöknek immár hátat fordított; nem öltöz­ködött ugyan élemedett özvegy asszonyok janseniz­­musával; de hát kicsoda az, a ki hatvan évet úgy halad meg, hogy az időnek semmi nyoma nem látszik rajta? Mindamellett az őrgrófné szeme megőrizte bájos fényét s midőn a parasztok összecsoportosúlva körűle, egy szivvel-szájjal kiálták: »Éljen az őrgrófné asszonyság!«, ő rögtön megnyerte szivöket egy »Kö­szönöm, gyermekeim« viszonzással. Hangja oly üdén csengett, hogy meg mertek volna rá esküdni: egy tizenöt éves leány válaszolt a nagymamája helyett.­­ Az őrgróf, hatvankilenc éve dacára is még min­dig egyenes tartású férfi volt, ki még botot sem hasz­nált támaszkodás végett; de az őrgrófi pár kora meg sem engedte, hogy a lelkész úr az ő ékesszólási tehet­ségét kellőleg érvényesíthesse, a­mennyiben a falu­beliektől nyert téves értesülés nyomán oly szónoklatra készült, melyet hogy alkalmazhasson, nem egy tételt kell vala kitörölnie. Különben is, miután e házaspár már nem abban a korban volt, hogy hivatalos szónok­latot végighallgasson a nélkül, hogy kényelmesen le ne üljön, a lelkész jobb alkalomra várt. Noha az illúzió mindjárt az első pillanatban szétfoszlott, mindazáltal is szíves fogadtatásban része­sült az őrgróf és őrgrófné a blanzyiak által. A házas­társak boldogságban öregedtek meg; látható volt ez arcukon s mi sem jelölte ama fanyarságot, mely gyak­ran együtt jár a korral. A haszonbérlők, kik az őrgrófot fölkeresték, nem győzték eléggé magasztalni derültségét, kedélyességét; a lelkész pedig az őrgrófné nagy szeretetreméltóságát, kegyességét hirdette hivei közt, s mint oly nőt tünteté föl, kinek küldetése: a kör­nyék szegényeinek pártfogolása, segélyezése. Mindamellett is némi nyugtalanság szállta meg a lelkészt egy beszélgetésük következtében, a midőn is arról győződött meg, hogy az őrgrófné némileg a szkepticizmus felé hajlik. Brétoliére asszonyság ugyanis kijelentette a pap előtt, hogy az ő kora nem igen engedi már meg, hogy az egyházi szertartásokon jelen lehessen ; különben is — mondá — neki megvan az ő saját benső vallása, nem a külsőségeken alapuló, hanem szívbeli vallása, mely »miután az éggel ösz­­hangban áll, — tévé utána, — reméli, a szentekkel a legjobb viszonyban lesz.« A lelkész nem vélte ildomos dolognak, mindjárt eleinte harcot vívni az őrgrófnő eszméi ellen; egy­szerűen hivatkozott ama jó hatásra, melyet a Bréto­­liérené asszonyság példája fog a népre gyakorolni. — Úgy van, — jegyzé meg az őrgróf, — a népnek szüksége van a vallásra. — Hetenkint kétszer, — mondá az Őrgrófné, — remélem, szives lesz meghallgatni, tisztelendő ur, a mi hitvallásunkat, úgy asztal mellett. Játszik ön wisth-et? A lelkész mentegette magát, hogy nem igen ért a kártyajátékhoz. — Nos, ön megtanít minket vallási kötelessé­geinkre, én pedig önt wisthezni tanítom meg. Ugyan hogy szomoríthatott volna meg valaki ily szeretetreméltó delnőt ? Magában úgy gondolko­zott a derék lelkiatya, hogy az egyház nyerni fog a földesuraság megérkezte által, minden skepticizmusa mellett, s mivel tartott tőle, hogy miután eretnek­­ségi érzülete rossz vért szülhet a népnél, azt a hírt terjesztgette, hogy az őrgróf köszvényben, az őrgrófné pedig csúfos bántalmakban szenved és­e miatt a blanzy-i hűs templom árthatna egésségeknek. Bensőleg szemrehányást tett magának a tisz­telendő úr, hogy ekkér a valósággal ellenkezőt állí­to­tt; de hát csak kegyeletességből engedte ő ezt meg magának, szem előtt tartván azt is, hogy még előbb­­utóbb az egyházba édesgetheti a kastély birtokosait. — Komolyan fogok vezekleni,­­ mondá ma­gában a lelkész, — s kérni fogom a püspök urat, hogy az eredmény iránt való tekintetből, mentsen föl az elkövetett hazugságért. A tisztelendő ur meg nem állhatta, hogy az őrgrófnénak el ne mondja, mily hireket terjesztett ő el a faluban felőle. — Ejh, tisztelendő úr! — kiálta föl a tréfás delnő. — Ulik-e az, rám fogni oly ocsmány beteg­séget? . . Ön engem nagyon vénít ez által. Az őrgróf köszvénye még csak hagyján ! Azt mond­ják, Szent Lajosnak is ez volt a keresztje; mért ne viselhetné ezt tehát Brétoliére úr is ? .. De, hogy én csúrban szenvedek, én! Tudja-e ön, hogy ha hasonló szerencsétlenség érne valaha, soha sem bocsá­­tanék meg önnek, mert azt hinném, ön hívta föl az ég figyelmét bűnömre s e kegyetlen büntetést mé­rette rám. A derék lelki atya zavartan mentegette magát. (Folyt, köv.) Margit-sziget. (Szeptember 9.) Hogy a helyzetnek teljesen megfelelőleg írjak, nem tettem zárj­al közé a külföldi, vagy más hazai fürdőkből érkező tudósítások felsőhajtásként hangzó »az idény végén «-féle szavait, mert itt az idény csak szeptember vége felé hanyatlik, hivatalosan pedig október közepén zárják be. A szállókban még vagy kilencven szoba van el­foglalva, s azok lakói képeznek akkora társaságot, melynél nagyobbat nem­ egy hazai fürdőben az idény közepén sem látunk. És ezek nem mind fővárosi nyaraló-, hanem nagy részben még gyógy­vendégek. Csak kedden és szerdán tizenketten érkeztek a szep­temberi kúrára. Kívánunk nekik olyan bájos őszi nap­sugártól megaranyozott napokat, minekben az ittla­­kók és kirándulók már vagy három hét óta gyönyör­ködnek. A közelebb kissé meghűvösödött levegő csak kellemesebbé teszi a szigeten tartózkodást. A megelőző hetek minden napja valóságos másodtavasz pompájába öltöztette a szigetet. Ilyen tündérszép napok ihlethették meg Tompát vagy Gyulait, midőn az őszhez írt mély kedélyű költeménye­­ket írták. Hasonlóval csak Ligeti bájos világítású képein találkozunk. Akár az eredetit, akár a máso­latot szemléljük nem bírunk megválni szépségeitől. Átlátszó őszi fény derűje, üde pázsit, zöld lom­bok köszöntötték a megérkezett József főherceget is, ki a hirtelen rohammal ránk zúdult vízáradásnak még nyomaival sem találkozott. Mielőtt a főintéző mindenre kiterjedő rendelete Alcsúthról megérkezett volna, gyors erélylyel fogtak a helyreállítás nagy munkájához s végbe vittek, ki tudja hányadikszor, olyan dolgot, min­t a kötelességen túl csak a tulaj­donoshoz való ragaszkodás és a közönség kényelme iránti figyelem végezhet olyan mesés gyorsasággal. A sziget hivatalnokainak e páratlan működéséért a künlakók néhány előkelő tagja az összes vendégek nevében hírlapi köszönetet fejezett ki, megemlítve Érti igazgató, Hohlfeld pénztárnok és Magyar fő­kertész érdemeit; csak egyről felejtkeztek meg: dr. Verzárról, a fürdőorvosról, kinek pedig szintén kiju­tott a maga része. Az árvíz elvonulása után, mikor már a baj súlya el volt hárítva, akkor kezdődött az ő munkája: biztatni, bátorítani a miazma-rémekkel önmagukat ijesztgető vendégeket, kik hogy az utol­sóig el nem párologtak, az ő megnyugtató eljárásá­nak is köszönhető. A helyreállítási munkálatok legsúlyosabb része természetesen Magyar főkertésznek jutott. A veszély pillanatában, mint a jó szülő, gyermekeit, a virágokat még az elborító ár alól is kimentette, s mikor a szennyes habok elvonultak s a tulaj­donképeni munka megkezdődött, csendesen, zajtalanul, alig néhány nap alatt előbbi pompájába helyezte vissza a szigetet. Üdülést keresve, gyöngélkedően jött ide a fő­herceg. Tevékeny, fáradalmat nem ismerő emberre, annál inkább a déli katonára alig hárulhat nagyobb megpróbáltatás, mintha hetekig szobára, vagy ágyba van kárhoztatva. Nyilaló fájdalom közepett hírét venni, hogy kedvenc szigetének viruló tévein zavaros hullámok vágtatnak végig ; lemondani a megszokott, testedző napi munkáról, szobából hallgatni a dologban fáradok zajának sürgölődő zaját és akkor, midőn az alcsúthi kastély és kert körül megkezdett építkezés már-már befejezéséhez közeleg: hálóköntösbe bújt nyárspolgárnak is sok, nem a magyar honvédség fő­­parancsnokának ! Jó, hogy mindez részben már elmúlt dolog. A lapokban említett újabb nyilalási roham is csak futó­lagos volt s nem az ágyban, hanem ebéd után lepte meg a főherceget, ki a nagy fájdalom dacára is mo­solyogva jegyezte meg, hogy ha lovon éri, menten le kellett volna fordúlnia. Megelőzőleg naponkint kétszer láttuk őt a szi­get árnyas útain végig kocsikázni azon a maga­ haj­­totta penny-fogaton, melyet a belga királyné ajándé­kozott Józsi és László kis főhercegeknek. Ha az itteni gyógyvíz kitűnő hatása után mu­tatkozott gyógyulás a kezdethez méltó következetes­séggel halad, a főherceg régi jó egéssége nemsokára teljesen helyre áll. Jelenleg a nap legnagyobb részét szobáiban, vagy a kastélyépület háta mögötti kert lombos fája alatt olvasással tölti. Fél egykor ebédel az alsó ven­déglőből b. Nyáry főudvarmester, néhány honvéd­főtiszt és dr. Verzár orvos társaságában. Közvetlen környezetében csupán b. Nyáry van, ki a kastély nyugatra nyíló földszinti szobájában lakik. A főherceg jó kedélye még teljes tétlenségre kárhoztató állapotában sem hagyja el. Csak nagy rit­kán fakad ki s ijeszgeti szolgálatbelieit, hogy ha a baj még sokáig tart — megszökik! Ilyenkor bizo­nyára a szigeti romok sajátkezűleg elhengerített nagy kövei jutnak eszébe, vagy az ablakai alatt elrobogó lóvonatú kocsira emlékezik vissza, mikor a megelőző években ide érkezve, a kiugrott szalon­kocsit, neki vetett vállal, emberei nagy ámélkodására majdnem egymaga zökkentette vissza a vágányra. Mindenre kiterjedő figyelmét még a múlt szom­bati táncestély sem kerülte el. Mosolyogva jegyzé meg, hogy egésséges állapotban bizonyára megláto­gatta volna.* A legutóbb kiadott jegyzék szerint nyolcvan­ezeren fölül van a jelen idényben itt megfordult láto­gatók és vendégek száma, s ha az augusztusi riasztó árvíz a szerencsére nem hosszú intermezzót közbe nem szúrja, ez a szám legalább is százezerre szaporodik. Majdnem egyharmadát képezi a főváros lakos­ságának. Azt hiszem, akárhánynak eszébe jutott e hely bájos jelene mellett kétséges bizonytalan jövője is s méltán zavarta meg a természet szépséges élvezeté­ből támadó gondolatok összhangját. Intéző körökben még csak részvétre vagy szá­nalomra is alig méltatták e helyet, árviz ellen való védelmére meg épen nem gondoltak, ere De végre akadt egy közbecsülésben álló, nyo­matékos szavú férfiú, Királyi Pál, ki lelkesen emelte föl szavát a sziget érdekében s kimondta azt, a­mit évek óta nagyon sokan vitattak lapokban, magánkö­rökben, hogy a teljes biztosítékot nyújtó védépítkezés itt nem nehezülhet egészen a tulajdonos vállaira, ha­nem közkötelesség. Igazat mondott s szavai nem enyészhetnek el nyomtalanul. * Valahányszor a lombhullató ősz vége felé a fő­várost környező kirándulási vagy nyaraló helyek e leg­­szebbj­étől a következő tavaszig elbúcsúztam,ugyanaz a fájó érzés, az elmúlás borongó gondolata szállt kedé­lyemre, a­mi akkor lep meg bennünket, mikor egy-egy rokonlélektől hosszú időre vagy épen örökre elválunk. Az induló hajó sivító füttye, az óbudai hajó­gyár őreinek az alkony homályában hosszan elhangzó méla kürtszava valóságos elmúlásra emlékeztető jel gyanánt hangzottak felém. Még egyszer búcsút intve a nemrég éjfélig is népes, vidám zajtól viszhangzó szállók ablakai felé, a hajó nesztelenül siklott velem tova, s rövid félóra után már csak kedves emléke maradt meg az itt töltött napoknak . . . Eddig ilyen gondolatokkal, érzéssel hagytam el fővárosunk e védtelen gyöngyszemét, hol a rövid négy-öthónapos tartózkodás alatt néhány száz lakó és ezer meg ezer kiránduló lelt üdülést, vagy gyógyu­lást a páratlan forrás kiapadhatlan vizében. 1028

Next