Fővárosi Lapok 1880. szeptember (200-224. szám)
1880-09-16 / 212. szám
Csütörtök, 1880. szeptember 16. 212. szám. Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, hatvani utca 8. 87. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre ....... 8 frt. Negyedévre ...... 4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“-ra. Szépirodalmi napilapunk az október—decemberi évnegyeddel fenállásáral tizen.etedik évfolyamát tölti be. E hosszú idő alatt mind az írói körök, mind az olvasó közönség egyre emelkedő, meleg támogatásban részesítik. Szerkesztője Vadnai Károly s tulajdonosa Tóth Kálmán jövőre is kérik és remélik e támogatást, minden törekvésöket oda irányozva, hogy a »Fővárosi Lapok« folyvást a művelt közönség kedvelt közlönye maradjon. A lap kiadója, az Athenaeum-társulat, a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondoskodik s kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Az október— decemberi évnegyed ára 4 frt; félévre 8, egész évre 16 frt. A felirandó címez: »Fővárosi Lapok kiadóhivatalába Budapesten.« A csavargó. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) Hiába biztatta Sári a bosszús apát, hogy majd ha kinő Lacika, akkor kell megnézni. A szemei most is már egészen olyanok, mint a boldogult édesanyjáé. Kalocsai Béni megvetőleg nézett végig a gyereken. — Ezek a szemek ? . . . Az anyja szeme két tündöklő csillag volt, ez meg két pislogó mécs. Néha mégis némi szánalom szállta meg a mogorva ember lelkét. Hisz mégis csak gyermeke volt ez a nyomorék, egyetlen gyermeke. — Jer ide, — szólt hozzá néha. De a gyermek félénken húzódott dajkája mögé. Sári minden rábeszélésével csak ritkán tudta annyira vinni, hogy a remegő kisfiút oda állíthatta atyja elé. — Hagyja el, — szakította félbe a Sári fáradozásait nem egyszer a tekintetes úr; — mi az ördögnek is hívom magamhoz, mikor láthatom, hogy én ép úgy nem kellek neki, mint ő nekem! Ezt már nem állhatta meg Sári szó nélkül s ha százszor parancsolja is a tekintetes ur, hogy fogja be a száját, mégis kimondja, a mi a szivét nyomja, mert az már isten ellen való vétek, a mint a tekintetes ur ezzel a szegény árvával bánik. Olyankor az apa mintegy megszégyenült a cseléd előtt, de azt a szeretetet, ami hiányzott szívéből, nem lehetett oda okoskodással belevinni. Később, midőn másodszor megházasodott, még kevésbbé. Megint ritka szép leányt vett feleségül, de hiú, pazarló, mulatni, tündökölni vágyó hölgyet, akit bolondulásig szeretett ugyan, de a kivel nem nagyon boldog életet élt. Igen sok baj, gond és keserűség érte a büszke férfit s kedélye évről-évre jobban elkomorult. Kétségbeesetten nézte, hogy pusztul a gazdaság. Eleinte gátat akart neki szabni; azt hitte, hogy izmos kezeivel még föltartóztathatja az áradatot, hanem beütött a szárazság, a rozsda; az adósság halomra nőtt, a második asszony eszeveszetten szórta a pénzt; a nagyságos úr (most már úgy hívták) végső erőfeszítéssel sem bírt kigázolni a hínárból, csak még mélyebben belesülyedt. — Az ördög elvihet már mindent, — mormogta tompa kétségbeeséssel. Neki adta magát az ivásnak s megütötte a guta, mielőtt csőd alá jutott volna. Csak halála után került kótyavetyére a birtok. — Ebül gyűlt jószágnak ebül kell elveszni, — mondták a megyében. Béninek az apja szerezte. Tiszttartó volt az öreg sokáig Zalabéry Albin grófnál, ott szedte meg magát. A Kalocsay-familia nem dicsekedhetett valami régi családjával, ámbár a vén tiszttartó váltig erősítette, hogy nemes emberei, — ha igaz ? Ide a megyébe csak úgy szakadtak messziről, a felföldről. Az unoka most megint visszavándorolhatott oda, ahonnan a nagyapja jött. Senki sem tartóztatta. Az anyai ágról való rokonok az apai ágról való rokonokra tolták. A mostoha anyának, aki nem igen törődött ugyan eddig vele, de nem volt épen rossz asszony, megesett a szíve a szegény árván. Magával is vitte volna, ha szülei rá nem förmednek, hogy nyakukra ne vigye azt a kölöncöt, úgy is elég nehéz lesz majd másodszor férjhez adni, hát még amúgy! Pár hónapig hajdani dajkájánál, az erdőkerülő feleségénél, Sárinál volt a fiú. Végre lejött egy apai ágról való rokon Turócból, egy zsémbes, tótos emberke, a sok keféléstől már egészen fényessé vált ócska kabátban s igen zsiros karimájú kalappal. Egy ezüst húszast adott Sárinak és sok mormogás után, hogy milyen drága a vasút s mily szemtelenség, hogy még ezért a fiúért is fizetni kell, aki pedig elállna akárhol, nem foglalná el senki helyét, végre fölmászott egy harmadik osztályú coupéba, maga előtt taszigálva a fiút, ki, szegény, görnyedezve cipelt mindkét kezében egy-egy utazótáskát. III. A rokon szegény ördöse volt maga is, írnok a vármegye házán s ugotvi tengődésből állott egész élete idáig, pedig már túl járt az ötven éven s nem igen lehetett kilátása jobb napokra. Rendkívüli fukarsága mellett csekély fizetéséből is összezsugorgatott ugyan egy kis pénzecskét, de nem volt bolond, hogy azt erre a fiúra költse. Ugyan mivel segítették őt azok a gazdag rokonok ott lent az alföldön? A tekintetes tiszttartó urambátyám minden évben két aranyat küldött neki, mikor diák korában és még később is a neve napjára gratulált. Hanem a nagyságos úr, a Béni, az már meg sem emlékezett a rokonairól, mintha a világon sem lettek volna. De a rokonok, azok persze gondoskodjanak most az ő fiáról! Na de mindegy, Kalocsay Adas gondoskodni fog róla, ki taníttatja valami becsületes mesterségre, hogy megélhessen a maga emberségéből. A fiú nagyon borzad arra a szóra, hogy mesterség , de Kalocsay Adus ur jobban tudja, hogy mit kell cselekedni s a mint a fiúra ráripakodik, az rögtön elnémul s még könyörgő pillantását sem meri fölemelni. Adus urnak nincs arra való pénze, hogy az urfi ingyenélősködjék rajta, ő maga is keservesen keresi a mindennapi kenyerét s a mit megtakargatott, az öreg napjaira kell, ha majd kiteszik innen a vármegye házáról. Mert nem bánnak itt különbül az emberrel, mint a vén ebbel, akit kilöknek a szemétdombra, ott akár éhen megdögölhet. Mit használt neki, hogy kijárta az iskoláit ? Földhöz ragadt koldus maradt egész életén át, hiába próbálkozott itt is, ott is, annyi volt a tanult ember mindenütt, hogy kimarták mindenünnen. — Te bolond, hiszen egy mesterembernek százszor jobb dolga van. Ha engem, ahelyett hogy iskolába járattak, valami becsületes mesterségre adtak volna, most megelégedett, boldog ember lehetnék, volna házam, feleségem, családom. Kalocsay Adus nem akart rosszat a fiúnak, a szabóság jó mesterség, szabóra mindig van szükség s mivel Laci olyan satnya, gyönge fiú, hát ez épen neki való. Öltögetni, ahhoz nem kell nagy erő. Némán, fogcsikorgatva engedelmeskedett a fiú. A mesternek sok panasza volt rá később is. — Nagyon makacs természetű s nincs semmi kedve a munkához. — A makacsságot kell verni belőle, majd megjön aztán a kedve is, — vélte az Írnok úr. Hiszen verték ki belőle eleget, de nem használt. A fiúnak aztán sem akart megjönni a kedve a mesterséghez. — Tanulni szeretnék, — szólt egyszer a bácsikájához, amint vasárnap délután, szokás szerint, eljött tiszteletét tenni s egyúttal fölvarrni, ha valami gomb leszakadt, vagy befoldani, ha az ócska szövet valahol kifoszlott. — Iskolába szeretnék járni. Félve, lesütött szemmel ejti ki azt a néhány szót s könyei a nadrágra peregnek, melyet foldoz. Épen jó kedvében találta a bácsikáját. Adus ur dühös. A nagy drágaság miatt fizetésük fölemeléséért folyamodtak az írnokok s az alispán azt most mondta nekik: köszönjék meg, ha ebben a szűk időben le nem szállítják a fizetésüket; a kinek nem tetszik, hát mehet. S olyan pillantással mérte végig Kalocsay Adust, a ki mint legöregebb írnok a folyamodványt átnyújtotta, hogy Adus úr szerette volna oda vágni a földhöz azt a folyamodványt s inkább ment volna utcát seperni, csak ne volna ilyen tehetetlen vén ember, aki már semmi munkára sem való. — Úgy? Hát iskolába szeretnél járni? — fordult elfojtott dühhel a fiúhoz. — Tanulni szeretnél? Úri koldus óhajtanál lenni, mint én vagyok ? — Szorgalmas fogok lenni, — viszonzá a fiú, akinek semmi sejtelme sem volt bácsikája lelki állapotáról. *—Szorgalmas ? hát én nem voltam szorgalmas ? Nem látod, te bolond, hogy a szegény ember csak kidobnivaló, akár járt iskolába, akár nem járt. Takarodjál s szemem elé ne kerülj többé ostobaságaiddal. A bácsi a bot után nyúlt, a fiú sápadtan, reszketve távozott. Többé nem is került rokona szeme elé, mert megszökött. Hová ? merre ? Azt senki sem tudta. A tízéves fiú elindult a világba. (Folyt, köv.) Catron Roger barátja, Bret Harte elbeszélése. Azt hiszem, mindnyájan tudták kezdettől fogva, mily vége lesz a dolognak. Ő, minden fellengés természete mellett, oly nyugodt és módos, minden mulatság iránt való előszeretete mellett mindig oly mértékletes és önmegtartóztató volt s különcködő modora mellett mindig annyi óvatosságot és gyakorlatiasságot tanúsított, hogy midőn végre mindemenyűgöt egymás után lerázta magáról s elhatározta magában, élni — oly életet, mely alig rosszabb, mint bármely más élet, melyet a világ az illető jellem természetes következménye gyanánt tekint — azonnal sejtek, hogy ő menthetetlenül veszve van. S midőn mint egy éjjel mint sáros öltözetű, zilált hajú részegest, mint megrögzött adósságcsinálót és bevallott korhelyt, mint félig eszméletlen állapotban levő mámoros hülyét az Union-árokból kihúztuk, akkor már tudtuk, hogy végkép elzüllött emberrel van ügyünk. Felesége, akit teljesen elhanyagolt, elhagyta őt; ama nő, akit aztán elbolondított, csakhamar kiismerte gyarlóságait s szemrehányások közt vált meg tőle. Feslett életének társai, kik rajta élősködtek s vonzalmával visszaéltek, nem találták többé hasznavehető és mulatságos embernek, így aztán nem maradt hátra egyéb, mint őt a hatóság gondjaiba ajánlani, s mi őt a legközelebb eső javítóintézetben helyeztük el. E szamaritánusi cselekedetünk tudatában tértünk aztán vissza az illető asszonyokhoz, elmondva nekik az ő állapotát. Csak méltányosságot