Fővárosi Lapok 1880. október (225-251. szám)

1880-10-01 / 225. szám

Péntek, 1880. október 1. 225. szám. Szerkesztői iroda: Budapest, hatvani-utca 8. az. n. emelet. Előfizetési dij: Félévre ................................8 frt. n egyedévre ...... 4 „ Megjeleníit re ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Tizenhetedik évfolyam. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Athenaeum-ópiilet) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az október-decemberi folyamra ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára év­negyedre í, félévre 8, egész évre 16 frt. A pénzutal­ványok vagy pénzes levelek e cim alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.« Olajos Pál. (Ballada.) Vásárhelyi széles utca Gyászposztóval van behúzva. Sok ablakból úgy néznek ki: Mintha tudnák gyermekem ki. Egyetlenegy fiam voltál, Egy rossz órát rám nem hoztál. Jaj hogy a szívem reped meg, Hogy nem is otthon temetnek ! Kedves fiam, Olajos Pál, De meg is szomorítottál! Egyet húznak azt is alig — Temetőig el se hallik. Kedves fiam, Olajos Pál, Ugyan vájjon mit gondoltál, Hogy szép fiatalságodat Egy golyóval eloltottad ? »Édes apám, édes anyám Rosszat ne mondjatok én rám. Nem tűrheti azt a magyar — A mit egy ribanc cseh akar. Egy szóval, hogy fölfelelém : Nem kutya a magyar legény ; Egy szóért én húsvétuapou Hát a vasat, börtönt kapom. Hogy a szégyen rajtam átmerlt: Akkor kimondtam az áment. Falum, szeretőm, szüleim — így mentem el nagy elein!« Verik a gyászdobot, verik — Olajos Pált sírba teszik; Sírjánál ahány katona : Jő pajtás ! mind csak azt mondja. Verik a gyászdobot, verik, Német tisztek csak nevetik — Hej pedig ám kutya helyett Székely is szítt anyatejet! Tolnai Lajos. —— Yive rolle kisasszony. (Beszély.) irta Beniczkyné Bajza Lenke. I. Két év előtt a nyárnak egy részét Teplitzben töltém, Csehországban. Kéthavi kúra után, bármily kellemes és bájoló legyen is a fürdőhely, az ember vágyik valami élénkség és változatosság után, és sok jó ismerősöm lévén Párisban, kiknek már rég ígértem látogatásomat, bevégezve a kúrát, Párisba mentem^ hol megérkezésem után pár óra múlva fölkeresém Fayette grófnét, kivel több telet tölték Mentonéban, s ki rendesen Párisban lakott és levél utján tudó­sítva volt jövetelemről. — Már tegnap vártam, — mondá nyájas mo- solylyal, midőn beléptem hozzá — s ha tudom, hogy ezzel a vonattal érkezik, kimentem volna a vasúthoz és megkíméltem volna ama pár órai unalomtól, hogy mig ma nálam időz, egy fiatal szerencsétlen leány panaszait hallgassa, ki távoli rokonom, a zárdában van, ma a délutánt nálam tölti, s a helyett hogy a háromórai theát nehány nizzai ismerősünk vidám társaságában töltöttük volna, a leányka sóhajait lesz kénytelen hallani, ki bármely más napon jöhetett volna. Ismerve a grófné vidámságát, nagyon csodál­koztam a hangon, melylyel e szavakat kiejté s a fiatal leány kilétén, kit, bár sűrűn leveleztünk, soha egyet­len szóval sem említett eddig. — Kissé fáradt vagyok az ut után, — mondám — s igy nem lesz kellemetlen a csöndes mulatság, mit pártfogoltja társaságában töltendők; egyébként ön­nel együtt lenni és nem mulatni lehetetlen volna. Elégedetten mosolygott; ezt ő maga is igen jól tudta; ő egyike volt ama hölgyeknek, kik szépség nélkül is bájolók s főerejük a kellem és az észben rejlik. Egy ideig élénken beszélgettünk; én két éve hogy Nizzában utoljára voltam, ő a teleknek nagyobb részét ott töltvén, ismerőseinkről beszéltünk, mig végre az órára pillantva felkiáltott: — Mindjárt itt lesz Viverolle kisasszony, s mi­előtt látná őt kegyed, nehány szóval megismertetetem múltját, a mi nem egészen érdektelen. — Mint mondá ön, ő még klastrombán van, s már múltjáról beszél ? — kérdém csodálkozva. — O nem növendék többé, huszonötéves; öt évig járt a társaságokba s elkedvetlenedve a sors és az emberek iránt, ment a klastromba, hol nevekedett s hol a fejedelemnő közeli rokona. — Különös; tán szerencsétlen szerelmes ? — Nem, de csalódott hitű és vesztett reményű, mi a mai világban ugyan nem csodálatos, de . . . Hirtelen elhallgatott; a mellékszobában léptek zaja hangzók s bejelentés nélkül lépett be a grófné védence : Viverolle kisasszony, kit nekem bemutatott és anyai szeretettel ölel* <n«*e A leány érdekes hal­vány arccal s nagy szemekkel birt, mik korához ké­pes kissé nagyon is komoly kifejezésüek voltak s leg­szebb volt magas, karcsú termete és urias tartása. A francia nők kecsével hajtá meg magát s feltűnő szel­lemmel és kötínyűséggel beszélt. — Nagyon örülök, édes Jaqueline, hogy barát­nőmmel megismertethetem, — mondá neki Fayette grófné rám mutatva, — kiről önnek már annyit be­széltem ; mi több, igen kellemes telet tölténk együtt Nizzában, a mely idő rám nézve felejthetetlen marad. A leány nyájas, de hitetlen mosolylyal nézett a beszélőre: — Mily szerencsés ön, grófné, hogy egy oly időről beszélhet, a mely felejthetetlen lesz kegyed előtt; ezzel nem mindenki dicsekedhetik. — Például ön nem, — mondá enyelegve a grófné; — gyermekem, ez mindig tőlünk függ, s egy nagy iró valahol munkáiban azt mondja: csak úgy dacolhatunk a sors csapásaival, ha nem törődünk velők; s önt még soha semmiféle csapás sem érte. Viverolle kisasszony kecsesen vonta fel vállát s hallgatott, mint ki nem tartja érdemesnek ellen­mondani. Behozták a theát s két óra hosszáig ültünk együtt; különböző dolgok és tárgyakról folyt a tár­salgás, azután Viverolle Jaqueline búcsút vett, s a grófné kocsiján visszament a zárdába. — Ez a szegény leány, — mondá mosolyogva a grófné, — anyjának az áldozata, 8 előkelő rokonai­nak, kik, kivéve hogy fejébe verték családja nagysá­gát és az ő fontosságát, igen keveset törődtek vele és sorsával. — Mint kegyed mondá: ő árva. — Több év óta ; pár farsangon anyja vezette társaságokba, aztán meghalt, leányát egy csomó badar képzelődés és önhittséggel hagyván magára, ki e bizonytalan s ingatag alapra építgetni kezdé remény­ségeit, végre csalódva, elkeseredve vonult a zárda falai közé. — Ez nem ritkaság az életben ; többé-kevésbbé mindnyájan ingatag alapra építjük reményeinket, s csak akkor látjuk, hogy rossz volt a talaj, midőn az épület összeomlott. — Nem egészen vau ez igy; de részben igen, g ha nem untatja és miután a Bois de Boulogne-ba már későn van kikocsizni, az ebéd előtt elmondom e leány történetét. — Igen örömest hallgatom. — Viverolle Jaqueline jónevű apával s előkelő anyával birt. Atyja gazdag ember volt, megyéjében tekintélyes nemes, rossz sorsa Párisba hozta őt, hiú­sága elvétetett vele egy szegény grófnét, ki bár szo­rultságban volt a férjválasztásban, némi leereszkedés­sel fogadta Viverolle ur ajánlatát, gondolkodási időt kért s végre nőül ment hozzá. E házasságból két fiú s egy leány származott. Az idősebb Viverolle, atyja kedvence, falun növeke­dett, jól tette le vizsgálatait, egyszerű észtebetségü, becsületes jellemű ember lett, atyja halála után meg­nősült, folytatja a gazdálkodást és boldog; a másik két gyermeket anyjuk neveié s különös eszméket vert fejükbe, melyek mindakettőt szerencsétlenekké tették. Viverolle Pál Párisban lakott anyjával és testvérével s városi dandy lett, szinte kevés észtehet­séggel bírva, anyja látta, hogy más szerepet nem játszhat a világban, mint a gavallér szerepét, tehát kitűnő vívót, jó lovast, ügyes társalgót nevelt belőle s legfőbb vágya, előkelő családba házasodni, s egye­düli büszkesége az arisztokráciához számíttatni . . önkénytelen elmosolyodtam a grófné élénk s c1 ' '■r csípős előadásán; a tárgy nem nagyon érde­a család története meglehetős közöny . volt eíoucm ; de mulattatott a grófné beszéde, kinek elő­adása életet, szellemet kölcsönzött mindennek, a--------*'■—~ j —lilt­Viverolle ur — folytat-á a grófné — már ré­gebben meghalt, s nagy, de adósságokkal terhelt vagyont hagyott maga után, melynek összes jövedel­méből a család úri fénynyel élt és senki sem kérdezte az örökösök közül, fizettetnek-e pontosan az adósság kamatai, s hűségesen kezelik-e a hivatalnokok és gaz­dasági tisztek a rajok bízott javakat. Midőn Viverollené meghalt, a gyermekek meg­osztoztak s a vagyon megfogyott, akkor sült ki, hogy a hagyaték iszonyú mértékben van adósságokkal ter­helve s az idősebb Viverollenak sok gondot és dolgot adott a maga részét kitisztázni, de gondoskodott s nélkülözött és ma ismét vagyonos ember, mig a fiata­labb Viverolle Pál folyvást lebeg, s gazdag feleséget és előkelő összeköttetéseket keres, mig majd egy napon igen szomorú reggelre ébred, Jaqueline, elbe­szélésem hősnője, anyja halála után legszomorúbb helyzetben maradt a bárom testvér között. Mindenki sietett neki részvétét kifejezni; anyja előkelő rokonai hat hétre gyászba is öltöztek; akadt olyan is, ki pár hétre meghívta őt magához, s midőn gyásza eltelt, bálokba is elvitték; de ő évről-évre világosabban kezdte látni hamis helyzetét, s annak nagyúri isme­rősei és rokonai által való kizsákmányolását és gyak­ran kérdezé önmagában : nem lett volna-e rá nézve jobb, bátyja ajánlatát elfogadni, anyja halála után elmenni hozzá a vidékre, élni ama társaságban, a hová jobban való, mint Páris magas köreibe, hol nyájasan tűrve van, mig ott otthon érezhetné magát. (Folyt, köv.) árion. (Francia elbeszélés.) irta André Theuriet. I. Abban az időben, mikor én Poitiersben laktam, meglehetős bizalmas ismeretséget kötöttem egy fő­iskolai fiatal tanulóval, ki a három-oszloputcában levő egyik szerény étkező-helyiségben ugyanazokban az órákban szokott ebédelni, a melyekben én. Huszonkét éves volt s Orbánnak hívták. A mily kevéssé szerette

Next

/
Thumbnails
Contents