Fővárosi Lapok 1880. október (225-251. szám)
1880-10-09 / 232. szám
éjfél felé járt az idő. Barátnőmet a tudósnak egyik barátja kisérte haza s én nem mertem egyedül hazatérni. »Maradjon itt« — mondá a tudós. Én mit sem válaszoltam rá, de maradtam, részint félelemből, részint . . . A leány akadozott. — Végezze be, — mondá Orbán. — Részint. . . szokásból. A diák elszörnyűködve szökkent föl. Az őszinteségnek, egyeneslelkűségnek és romlottságnak ily vegyülékét még soha sem tapasztalta életében. — Szokásból? — ismétlé magában az ifjú. — Oh, természet, miért is ragadták ki e gyermeket a te öledből! . . És most, — mormogá, — hol a mentőszer, hol?.. A fiatal ember visszatért az ablakhoz, leült ismét, kitekintett a még szunnyadó városra s a halomtetőkre, melyek a látókörből kisötétlettek. Egyszerre fölkiáltott Orbán. — Oh, én megtaláltam a mentőszert, megtaláltam ! Marion meglepetve bámult a fiatal emberre, ki oda ment hozzá, megfogta a kezét s a látókör felé mutatott. — A mentőszer, a szerelem, a boldogság, mindez amott van! . . Te nem értesz engem, ugye ? Figyelj, te azt mondtad nekem, hogy nem messze van ide az a falu, ahol te növekedtél; hogy e falu egészen félreeső helyiség, zöld erdő és csörgő patak közelében. Nos, utazzunk, meneküljünk oda, hagyjuk itt szennyes múltadat, lelkifurdalásaidat, könnyelműségre való hajlamaidat. Jer a magányba, hol átalakulsz és újra fölleled tizenhat éves szivedet. Marton rábámult Orbánra nagy szemével s eleinte azt hitte, csak tréfál vele, azonban látván a fiatal ember komoly arcát, egy kérdést merészelt kockáztatni. — Hát a tanulás ? — Ördög vigye a tanulást, a könyvekkel együtt,— kiálta föl a fiatal ember. — Utazzunk el! Mi majd a vidéken töltjük három hóig tartó szünetidőmet, majd bérjünk ki a patak mellett egyszerű de csinos házacskát, bútorokat szállíttatunk bele Saint- Clémentinből s mi, senkitől sem ismerve, boldogan fogunk élni. Ha egyszer a házias élet tiszta légkörébe visszatértél, — honnan soha sem kellett volna eltávoznod — újra föltalálod a nyugalmas életet. — De . . . családom, — veté ellen Marion; — azt hiszed, magam viseletének a hite nem hatott el odáig ? ... És ha találkozom valahol mostohaapámmal, és ha a korombeli leányok rám ismernek s megvetőleg néznek le ? — Veled leszek, — viszonzá Orbán;— mitől se tarts! — De hát a pénz, a megélhetésre ? — kérdé Marion. — Ejd, majd kerítek én azt, ne törődjél te efféle csekélységekkel. Ha szeretsz engem, utazzunk el, ott a vidéken majd csak megélünk napról-napra, nem aggódva a jövőn, messze a városoktól, a természet ölében! . . . Oh, kedves, nagy gesztenyefáim, pompás cserfáim, ti puszpáng- és galagonyabokorral szegélyzett tekervényes ösvények, valahára újra föltalálhatlak mindnyájatokat! Marion, ime a valódi élet most tárul föl előttünk. Mind e beszédre azonban a leány lecsüggeszté a fejét, kétkedő arcot mutatott s nagyot sóhajtott. Orbán, hogy meggyőzhesse kedvesét, ezerféle oly előnyt tüntetett föl, mely majdan új életmódjukban kínálkozik. Végre is engedett Marion a rábeszélésnek ; nem azért, mintha az Orbán által emlegetett újjászületésben hitt volna, mert e tekintetben semmi illúziója nem volt szegénynek, sőt félelemmel gondolt arra, minő szemmel fogadják őt a faluban, ha Orbánnal együtt látják visszatérni; azonban ő hibásnak érezte magát kedvesével szemben s azt hitte, kijavítja hibáját az által, ha ennek ábrándjait helyben hagyja. A mi szerelmes barátunk alig bírta örömét megfékezni. Abban állapodtak meg egyelőre a fiatalok, hogy Marionnak egyik rokonát, egy öreg négynénjét, keresik föl, ki félreeső helyen lakott, s majd onnan fognak maguknak lakást, egy kis kunyhót bérbe venni. Az elutazás harmadnapra volt kitűzve s ők aznap este a legszebb tervekkel hajták fej őket álomra. IV. Anna szegény falucska, hol Marion és Orbán megvonulni akart, mindössze három-négy házból állt, melyek a Charente által képzett kis szigeten épültek. E falucskának les Atjes volt a neve. Marion egészen tizenkét éves koráig ott nevelkedett nagynénjénél, ki egyedül élt s őt nagyon szerette. Attól fogva aztán hirt sem hallott többé a »nagymamá«-ról, ahogy őt nevezte, s a jó asszony annyi idő lefolyása óta meg is halhatott. Marion, ki megőrzé higgadt vérét, fölhozta ezt az eshetőséget is, de Orbán, e bohó fiatal ember, mit sem akart hallani. Felszökkentek a saint-clémentini gyorskocsiba s elutaztak. Szeptember vége felé járt az idő. A régg hideg, ködös volt s elevenen éreztető, hogy a szép időszak immár fogytán van. A mezőséget vastag dér borítá, mely finom esőcsöppekké alakult át, a mint a leg melegebbé vált. Az országutat szegélyező tüskebokrok egyre hullatták leveleiket s a legcsekélyebb szellő megrezgette koráll-piros, apró gyümölcsökkel terhelt kopasz ágaikat. Az őszi vetést még nem kezdték meg s az utak néptelenek, zajtalanok voltak. Időről-időre egyegy a galagonya-ágakról a gyorskocsi zöreje által fölrezzent veréb repült tova éles csiripeléssel. Itt-ott a távolban vadgesztenyefák hervadt lombjai vöröslöttek. A mi két szerelmesünk, mindenik a saját szögletébe fészkelve magát, hallgatag mélázott. Pillanatra a diák, ki ezt az utat úgy tekintette, mint álmainak megvalósítóját, megkisérlé kedvesét fölvidítani, azonban minden frázisára csak röviden válaszolt Marion, így aztán a társalgás megszakadt s mindenik a saját gondolataival foglalkozott. Mennél inkább közeledtek Saint-Clémentin felé, annál szomorúbb lett a fiatal leány. Volt oly pillanat is, melyben elérzékenyült szívén nem tudott többé uralkodni s könyekre fakadt. A kocsi megállóit, hogy lovakat váltsanak Sommiéres falunál, hol Marion, mint emlékezett, már járt, kevéssel Poitiersbe utazása előtt. Közel az úthoz, a réten egy vén fűzfa gubbaszkodott, melynek megpillantására még inkább elfogódott a lelke. Ott táncolt ő először életében, mintegy négy évvel ezelőtt. A rét fölött lebegő ködön át úgy tetszett neki, mintha még most is ott szökdécselnének, vidáman dalolva, André, Simon, Blonde, Jacques és a többi, a kikkel ő oly kellemesen tölté a napot. (Folyt. köv.) Egy uj monográfia. (»Csokonai vitéz Mihály.« Irta Haraszti Gyula.) Azt a néhány számbavehető művet, melyet az első magyar komikai költőről eddig írtak, pár szóval elősorolhatni. Domby Márton pesti ügyvéd s Csokonai ifjúkori barátja tollából, 1817-ben jelent meg életrajza, az első magyar írói biográfia, mely nemcsak becses adatokat tartalmaz, de szerzőjének meglepő kritikai érzékéről és lélektani tanulmányairól is tanúskodik. Adatok tekintetében ép ily elsőrangú forrás a Sárváry Pál értekezése: »Csokonai Vitéz Mihály életének töredékvonalai« (a Kisfaludy-Társaság »Évlapjai« régibb folyamában.) Kölcsey sok tekintetben igazolt, bár túl szigorú kritikáját a Toldy egyik legjelesebb s legnagyobb terjedelmű irodalmi arcképe követte. Salamon Ferenc, a jeles történetíró s műbiró, Csokonai főművének, a »Dorottyá«-nak fejtegetését választotta akadémiai székfoglalója tárgyául. A Szana Tamás könyve, (»Csokonai életrajza«), melyet szerzője a szobor-leleplezési ünnepély alkalmára irt, jobbára a Domby és Toldy adatait foglalta össze, néhány szóhagyomány útján nyert adalékkal bővítve. A tizennyolcadik század legkitűnőbb magyar költőjének nincs kimerítő élet- és jellemrajza. E hiány pótlására vállalkozott Haraszti Gyula, kinek figyelemreméltó törekvése volt: nem száraz adathalmazt vagy bombasztikus hangon irt panegyrist adni, hanem Csokonai egyéniségét és költészetét a kor szempontjából megítélni, saját kifejezése szerint: »lélektani tanulmány«-t írni. E törekvés eredménye az a csinos kiállítású, 362 lapra terjedő, vaskos kötet, mely nem rég jelent meg Aigner Lajos kiadásában. * Csak helyeselhetjük a módot, melylyel Haraszti eljárni igyekezett. A »critique naturelle« módszere ez, melyet a »Causeries de fundi« szerzője alkalmazott először s Taine Hyppolit emelt rendszerré. Elismerésünket érdemlik továbbá bő ismeretei a múlt század irodalmában. Meg kell vallanunk azt is, hogy sok, eddig föl nem használt adatot sikerrel érvényesített művében, de monográfiáját sikerültnek nem tartjuk mindez előnyök mellett sem. Művének a chill-sarka: a kompozíció teljes hiánya. Sokkal több volt az anyag, melyet fölhasznált, semhogy annak ura maradhatott volna. Nem tudta beosztani a részleteket, hiányzik művéből a szerves összefüggés, gondolatai közül az összekötő kapocs, a következtetések biztonsága a szigorú, kérlelhetetlen logika. Talán ép ez az oka annak is, hogy nem sikerült Csokonait, az embert és költőt, világos képpé rajzolni olvasói szeme elé. Szorgalmasan sorolta elő élete eseményeit, de nem tudott róla kidomborodó egészet adni; a kor s a viszonyok hatását Csokonai érzésére gondolkozására, csak találgatja s nem ritkán igen erőtetetten magyarázza; a logika szükségszerűségét éreztetni épen nem tudja. Sokáig rajzolja Csokonait, mint vásott gyermeket s a következő fejezetben már mint fenkölt, ideálisan gondolkodó ifjat vezeti elénk. Hogy történt e változás, arról nem ad számot, a feleletet az olvasó képzelmére bízza. Hogy következtetései mily laza alapon állnak gyakran, legyen elég csak egy példát hoznom fel: szülei iránti érzését egyik vígjátékából vett szavakkal bizonyítja. Kern épen lehetetlen, de mi alapja van a szerzőnek arra a hitre, hogy Csokonai »Gerson du Malheureux«-ben önmagát rajzolta? Haraszti meg van győződve arról, hogy Csokonai még drámai műveibe is a saját érzéseit öntötte; pedig ily alapon azt is következtethetné valaki, hogy Moliére fösvény és képmutató volt. Csokonainak, mint embernek megítélésében nem mutat szigorú tárgyiasságot: általában az embert jobban kíméli, mint a költőt; a körülményeket okolja azért is, aminek Csokonai saját állhatatlan, nyugtalan természete volt oka, viszont olvasói ítéletére bíz s nem igyekszik igazolni oly dolgokat, melyeket legalább is magyarázhatott volna. így például elmondja, hogy dicsőítő sőt hízelgő verseket irt anyagi haszon reményében az uralkodó párhoz, a hercegprímáshoz, a Festeticsekhez, a Széchenyiekhez, Erdődynéhez; de nem jut eszébe megjegyezni, ami Csokonai e tetteit nemcsak menti, de jellemét, melyet Haraszti önérzetesnek mondott, egyedül teszi érthetővé , hogy a Csokonai hízelgése, mint a Bracine-é XIV. Lajos iránt, nem tettetett, hanem őszinte volt. Elbeszéli, hogy pénzért irt üdvözlő verseket, hogy mindig maecenásokat keresett, de meg sem kísérli az olvasót tájékoztatni a felől, hogy ennek oka nem Csokonai egyéniségében, hanem a korban volt, melyben — a Salamon szabatos kifejezése szerint — a költő vagy arisztokrata volt, vagy az arisztokráciától függött. Sokat bajlódik afféle külsőségekkel, a melyek nemcsak Csokonaira, hanem akármely költőre vagy poetaszterre ráillenek; Így a 89—93. lapokon arról beszél, hogy irta verseit Csokonai. íme egy kis mutatvány : »Az est homályával mindent beföd. Bent lassankint mind elnyugosznak, csak a költő ablaka világít ki a féllábú, hátradugott csőrű gémekként alvó fákra, melyeknek meg-megingó törzse megöl bámuló arccal kel föl a hold. Ezüstös fénye átszűrődik a rezgő leveleken s a felébresztett fülemile kisérő dalt csattog a sugaraiban fürdő tündérkék táncához. Egy eltévedt sugár beesik a világos ablakon s a költő ágyához tér, hivogatóan ; ő olvas és pipázik, majd ceruzát ragadva könyve hátára jegyez valamit sebtiben« —és igy folytatja tovább, e dagályos hangon, a holdról, felhőkről, szellőről, a mi pedig a legjobb akarattal sem számítható a »lélektani tanulmányához. Csokonai egyénisége sokkal szorosabb összefüggésben van költészetével s ez ismét korával, mint bármelyik kortársáé, úgyhogy nála az embert a költőtől s ezt ismét a kortól különválasztva tárgyalni majdnem lehetetlen. Ama sajátos jelleg, mely érzésében a lemondó melancholiát egyesítette az érzékies vidámsággal, a világfájdalmat a természet rajongó szeretetével, költészetének is alaphangját képezi s ez viszont hű visszatükrözője korának, e melancholicus kornak, mikor az elnyomatás és szabadulni vágyás érzete a frivollal, az érzékivel párosult, mikor a kor a Rousseau természetimádása és a Holbach báró világgyűlölete közt tévelygett. És mégis, ha elválasztanunk nem, de megkülönböztetnünk lehet az egyént a költőtől: ez utóbbinak vázolását a Haraszti művében szerencsésebbnek kell neveznünk. Legyen szabad ismét példával bizonyítanunk, azt a hiatuszt, mely az olvasó előtt mindig fölmerült, valahányszor Csokonai eddigi életíróinál azt olvasta, hogy ez a Lilla-elégiák, a búskomoly hangú »Földiekkel játszó égi tünemény« után közvetlenül, a »Dorottya« életvidámságtól, egésséges komikumtól duzzadó énekeit írta, Haraszti ügyesen tölti ki. Magyarázata, ha nem is szükségszerű, de valószínű, elfogadható. Különben a könyv legérdemesebb helye az,amely a »Dorottya« keletkezésének történetét adja elő. A »Dorottya« fejtegetését egyszerűen Salamonból kölcsönzi s ennek legfontosb helyeit minden idézet nélkül veszi át. Megemlíti, hogy Csokonai a humor első megszólaltatója magyar nyelven, de humorát a »Csikóbőrös kulacs«-ban, meg egyik vigjátéka kályhasütő cigányában látja. Nem szól egyik leg