Fővárosi Lapok 1880. október (225-251. szám)

1880-10-09 / 232. szám

éjfél felé járt az idő. Barátnőmet a tudósnak egyik barátja kisérte haza s én nem mertem egyedül haza­térni. »Maradjon itt« — mondá a tudós. Én mit sem válaszoltam rá, de maradtam, részint félelemből, ré­szint . . . A leány akadozott. — Végezze be, — mondá Orbán. — Részint. . . szokásból. A diák elszörnyűködve szökkent föl. Az őszinte­ségnek, egyeneslelkűségnek és romlottságnak ily vegyülékét még soha sem tapasztalta életében. — Szokásból? — ismétlé magában az ifjú. — Oh, természet, miért is ragadták ki e gyermeket a te öledből! . . És most, — mormogá, — hol a mentőszer, hol?.. A fiatal ember visszatért az ablakhoz, leült is­mét, kitekintett a még szunnyadó városra s a halom­­tetőkre, melyek a látókörből kisötétlettek. Egyszerre fölkiáltott Orbán. — Oh, én megtaláltam a mentőszert, megta­láltam ! Marion meglepetve bámult a fiatal emberre, ki oda ment hozzá, megfogta a kezét s a látókör felé mutatott. — A mentőszer, a szerelem, a boldogság, mindez amott van! . . Te nem értesz engem, ugy­e ? Figyelj, te azt mondtad nekem, hogy nem messze van ide az a falu, ahol te növekedtél; hogy e falu egészen félreeső helyiség, zöld erdő és csörgő patak közelében. Nos, utazzunk, meneküljünk oda, hagyjuk itt szennyes múltadat, lelkifurdalásaidat, könnyelműségre való haj­lamaidat. Jer a magányba, hol átalakulsz és újra föl­leled tizenhat éves szivedet. Marton rá­bámult Orbánra nagy szemével s eleinte azt hitte, csak tréfál vele, azonban látván a fiatal ember komoly arcát, egy kérdést merészelt koc­káztatni. — Hát a tanulás ? — Ördög vigye a tanulást, a könyvekkel együtt,­­— kiálta föl a fiatal ember. — Utazzunk el! Mi majd a vidéken töltjük három hóig tartó szünetidőmet, majd bérjünk ki a patak mellett egyszerű de csi­nos házacskát, bútorokat szállíttatunk bele Saint- Clémentinből s mi, senkitől sem ismerve, boldogan fogunk élni. Ha egyszer a házias élet tiszta légkörébe visszatértél, — honnan soha sem kellett volna eltávoz­nod — újra föltalálod a nyugalmas életet. — De . . . családom, — veté ellen Marion; — azt hiszed, magam viseletének a hite nem hatott el odáig ? ... És ha találkozom valahol mostohaapám­mal, és ha a korombeli leányok rám ismernek s meg­­vetőleg néznek le ? — Veled leszek, — viszonzá Orbán;­­— mitől se tarts! — De hát a pénz, a megélhetésre ? — kérdé Marion. — Ejd, majd kerítek én azt, ne törődjél te efféle csekélységekkel. Ha szeretsz engem, utazzunk el, ott a vidéken majd csak megélünk napról-napra, nem aggódva a jövőn, messze a városoktól, a termé­szet ölében! . . . Oh, kedves, nagy gesztenyefáim, pom­pás cserfáim, ti puszpáng- és galagonyabokorral sze­­gélyzett tekervényes ösvények, valahára újra föltalál­hatlak mindnyájatokat! Marion, ime a valódi élet most tárul föl előttünk. Mind e beszédre azonban a leány lecsüggeszté a fejét, kétkedő arcot mutatott s nagyot sóhajtott. Orbán, hogy meggyőzhesse kedvesét, ezerféle oly előnyt tüntetett föl, mely majdan új életmódjukban kínálkozik. Végre is engedett Marion a rábeszélésnek ; nem azért, mintha az Orbán által emlegetett újjá­születésben hitt volna, mert e tekintetben semmi illú­ziója nem volt szegénynek, sőt félelemmel gondolt arra, minő szemmel fogadják őt a faluban, ha Orbán­nal együtt látják visszatérni; azonban ő hibásnak érezte magát kedvesével szemben s azt hitte, kijavítja hibáját az által, ha ennek ábrándjait helyben hagyja. A mi szerelmes barátunk alig bírta örömét megfékezni. Abban állapodtak meg egyelőre a fiatalok, hogy Marionnak egyik rokonát, egy öreg négynénjét, kere­sik föl, ki félreeső helyen lakott, s majd onnan fognak maguknak lakást, egy kis kunyhót bérbe venni. Az elutazás harmadnapra volt kitűzve s ők aznap este a legszebb tervekkel hajták fej őket álomra. IV. Anna szegény falucska, hol Marion és Orbán megvonulni akart, mindössze három-négy házból állt, melyek a Charente által képzett kis szigeten épültek. E falucskának les Atjes volt a neve. Marion egészen tizenkét éves koráig ott nevel­kedett nagynénjénél, ki egyedül élt s őt nagyon sze­rette. Attól fogva aztán hirt sem hallott többé a »nagy­­mamá«-ról, ahogy őt nevezte, s a jó asszony annyi idő lefolyása óta meg is halhatott. Marion, ki megőrzé higgadt vérét, fölhozta ezt az eshetőséget is, de Orbán, e bohó fiatal ember, mit sem akart hallani. Felszökkentek a saint-clémentini gyorskocsiba s elutaztak. Szeptember vége felé járt az idő. A régg hideg, ködös volt s elevenen éreztető, hogy a szép időszak immár fogytán van. A mezőséget vastag dér borítá, mely finom esőcsöppekké alakult át, a mint a leg me­legebbé vált. Az országutat szegélyező tüskebokrok egyre hullatták leveleiket s a legcsekélyebb szellő megrezgette koráll-piros, apró gyümölcsökkel terhelt kopasz ágaikat. Az őszi vetést még nem kezdték meg s az utak néptelenek, zajtalanok voltak. Időről-időre egyegy a galagonya-ágakról a gyorskocsi zöreje által fölrezzent veréb repült tova éles csiripeléssel. Itt-ott a távolban vadgesztenyefák hervadt lombjai vöröslöttek. A mi két szerelmesünk, mindenik a saját szögle­tébe fészkelve magát, hallgatag mélázott. Pillanatra a diák, ki ezt az utat úgy tekintette, mint álmainak megvalósítóját, megkisérlé kedvesét fölvidítani, azon­ban minden frázisára csak röviden válaszolt Marion, így aztán a társalgás megszakadt s mindenik a saját gondolataival foglalkozott. Mennél inkább közeledtek Saint-Clémentin felé, annál szomorúbb lett a fiatal leány. Volt oly pillanat is, melyben elérzékenyült szí­vén nem tudott többé uralkodni s könyekre fakadt. A kocsi megállóit, hogy lovakat váltsanak Som­­miéres falunál, hol Marion, mint emlékezett, már járt, kevéssel Poitiersbe utazása előtt. Közel az úthoz, a réten egy vén fűzfa gubbaszkodott, melynek megpil­lantására még inkább elfogódott a lelke. Ott táncolt ő először életében, mintegy négy évvel ezelőtt. A rét fölött lebegő ködön át úgy tetszett neki, mintha még most is ott szökdécselnének, vidáman dalolva, André, Simon, Blonde, Jacques és a többi, a kikkel ő oly kellemesen tölté a napot. (Folyt. köv.) Egy uj monográfia. (»Csokonai vitéz Mihály.« Irta Haraszti Gyula.) Azt a néhány számbavehető művet, melyet az első magyar komikai költőről eddig írtak, pár szóval elősorolhatni. Domby Márton pesti ügyvéd s Csokonai ifjúkori barátja tollából, 1817-ben jelent meg élet­rajza, az első magyar írói biográfia, mely nemcsak becses adatokat tartalmaz, de szerzőjének meglepő kri­tikai érzékéről és lélektani tanulmányairól is tanúsko­dik. Adatok tekintetében ép ily elsőrangú forrás a Sárváry Pál értekezése: »Csokonai Vitéz Mihály éle­tének töredékvonalai« (a Kisfaludy-Társaság »Évlap­jai« régibb folyamában.) Kölcsey sok tekintetben iga­zolt, bár túl szigorú kritikáját a Toldy egyik legjele­sebb s legnagyobb terjedelmű irodalmi arcképe kö­vette. Salamon Ferenc, a jeles történetíró s műbiró, Csokonai főművének, a »Dorottyá«-nak fejtegetését választotta akadémiai székfoglalója tárgyául. A Szana Tamás könyve, (»Csokonai életrajza«), melyet szerzője a szobor-leleplezési ünnepély alkalmára irt, jobbára a Domby és Toldy adatait foglalta össze, néhány szó­hagyomány útján nyert adalékkal bővítve. A tizen­nyolcadik század legkitűnőbb magyar költőjének nincs kimerítő élet- és jellemrajza. E hiány pótlására vállal­kozott Haraszti Gyula, kinek figyelemreméltó törek­vése volt: nem száraz adathalmazt vagy bombasztikus hangon irt panegyrist adni, hanem Csokonai egyéni­ségét és költészetét a kor szempontjából megítélni, saját kifejezése szerint: »lélektani tanulmány«-t írni. E törekvés eredménye az a csinos kiállítású, 362 lapra terjedő, vaskos kötet, mely nem rég jelent meg Aig­ner Lajos kiadásában. * Csak helyeselhetjük a módot, melylyel Haraszti eljárni igyekezett. A »critique naturelle« módszere ez, melyet a »Causeries de fundi« szerzője alkalmazott először s Taine Hyppolit emelt rendszerré. Elismeré­sünket érdemlik továbbá bő ismeretei a múlt század irodalmában. Meg kell vallanunk azt is, hogy sok, ed­dig föl nem használt adatot sikerrel érvényesített mű­vében, de monográfiáját sikerültnek nem tartjuk mind­ez előnyök mellett sem. Művének a chill-sarka: a kompozíció teljes hiá­nya. Sokkal több volt az anyag, melyet fölhasznált, semhogy annak ura maradhatott volna. Nem tudta beosztani a részleteket, hiányzik művéből a szerves összefüggés, gondolatai közül az összekötő kapocs, a következtetések biztonsága a szigorú, kérlelhetetlen logika. Talán ép ez az oka annak is, hogy nem sikerült Csokonait, az embert és költőt, világos képpé rajzolni olvasói szeme elé. Szorgalmasan sorolta elő élete ese­ményeit, de nem tudott róla kidomborodó egészet adni; a kor s a viszonyok hatását Csokonai érzésére gondolkozására, csak találgatja s nem ritkán igen erő­­tetetten magyarázza; a logika szükségszerűségét érez­tetni épen nem tudja. Sokáig rajzolja Csokonait, mint vásott gyermeket s a következő fejezetben már mint fenkölt, ideálisan gondolkodó ifjat vezeti elénk. Hogy történt e változás, arról nem ad számot, a feleletet az olvasó képzelmére bízza. Hogy következtetései mily laza alapon állnak gyakran, legyen elég csak egy pél­dát hoznom fel: szülei iránti érzését egyik vígjátéká­­ból vett szavakkal bizonyítja. Kern épen lehetetlen, de mi alapja van a szerzőnek arra a hitre, hogy Csoko­nai »Gerson du Malheureux«-ben önmagát rajzolta? Haraszti meg van győződve arról, hogy Csokonai még drámai műveibe is a saját érzéseit öntötte; pedig ily alapon azt is következtethetné valaki, hogy Moliére fösvény és képmutató volt. Csokonainak, mint ember­nek megítélésében nem mutat szigorú tárgyiasságot: általában az embert jobban kíméli, mint a költőt; a körülményeket okolja azért is, a­minek Csokonai sa­ját állhatatlan, nyugtalan természete volt oka, viszont olvasói ítéletére bíz s nem igyekszik igazolni oly dolgo­kat, melyeket legalább is magyarázhatott volna. így pél­dául elmondja, hogy dicsőítő sőt hízelgő verseket irt anyagi haszon reményében az uralkodó párhoz, a her­cegprímáshoz, a Festeticsekhez, a Széchenyiekhez, Er­­dődynéhez; de nem jut eszébe megjegyezni, a­mi Cso­konai e tetteit nemcsak menti, de jellemét, melyet Haraszti önérzetesnek mondott, egyedül teszi érthe­tővé , hogy a Csokonai hízelgése, mint a Bracine-é XIV. Lajos iránt, nem tettetett, hanem őszinte volt. Elbeszéli, hogy pénzért irt üdvözlő verseket, hogy mindig maecenásokat keresett, de meg sem kísérli az olvasót tájékoztatni a felől, hogy ennek oka nem Cso­konai egyéniségében, hanem a korban volt, melyben — a Salamon szabatos kifejezése szerint — a költő vagy arisztokrata volt, vagy az arisztokráciától füg­gött. Sokat bajlódik afféle külsőségekkel, a melyek nemcsak Csokonaira, hanem akármely költőre vagy poetaszterre ráillenek; Így a 89—93. lapokon arról beszél, hogy irta verseit Csokonai. íme egy kis mutat­vány : »Az est homályával mindent beföd. Bent las­­sankint mind elnyugosznak, csak a költő ablaka vilá­gít ki a féllábú, hátradugott csőrű gémekként alvó fákra, melyeknek meg-megingó törzse megöl bámuló arccal kel föl a hold. Ezüstös fénye átszűrődik a rezgő leveleken s a felébresztett fülemile kisérő dalt csattog a sugaraiban fürdő tündérkék táncához. Egy eltévedt sugár beesik a világos ablakon s a költő ágyához tér, hivogatóan ; ő olvas és pipázik, majd ceruzát ragadva könyve hátára jegyez valamit sebtiben« —és igy foly­tatja tovább, e dagályos hangon, a holdról, felhőkről, szellőről, a mi pedig a legjobb akarattal sem számít­ható a »lélektani tanulmány­á­hoz. Csokonai egyénisége sokkal szorosabb összefüg­gésben van költészetével s ez ismét korával, mint bár­melyik kortársáé, úgyhogy nála az embert a költőtől s ezt ismét a kortól különválasztva tárgyalni majd­nem lehetetlen. Ama sajátos jelleg, mely érzésében a lemondó melancholiát egyesítette az érzékies vidám­sággal, a világfájdalmat a természet rajongó szereteté­­vel, költészetének is alaphangját képezi s ez viszont hű visszatükrözője korának, e melancholicus kornak, mikor az elnyomatás és szabadulni vágyás érzete a frivollal, az érzékivel párosult, mikor a kor a Rous­seau természetimádása és a Holbach báró világgyűlö­lete közt tévelygett. És mégis, ha elválasztanunk nem, de megkülönböztetnünk lehet az egyént a költőtől: ez utóbbinak vázolását a Haraszti művében szerencsé­sebbnek kell neveznünk. Legyen szabad ismét példá­val bizonyítanunk, azt a hiatuszt, mely az olvasó előtt mindig fölmerült, valahányszor Csokonai eddigi élet­­íróinál azt olvasta, hogy ez a Lilla-elégiák, a búsko­moly hangú »Földiekkel játszó égi tünemény« után közvetlenül, a »Dorottya« életvidámságtól, egésséges komikumtól duzzadó énekeit írta, Haraszti ügyesen tölti ki. Magyarázata, ha nem is szükségszerű, de va­lószínű, elfogadható. Különben a könyv legérdemesebb helye az,amely a »Dorottya« keletkezésének történetét adja elő. A »Dorottya« fejtegetését egyszerűen Sala­monból kölcsönzi s ennek legfontosb helyeit minden idézet nélkül veszi át. Megemlíti, hogy Csokonai a humor első megszólaltatója magyar nyelven, de hu­morát a »Csikóbőrös kulacs«-ban, meg egyik vigjá­­téka kályhasütő cigányában látja. Nem szól egyik leg­

Next