Fővárosi Lapok 1880. november (252-275. szám)
1880-11-21 / 268. szám
Amint haza érkeztek, Gunda a kanapéra vágta magát és zokogni kezdett. — Te lelketlen gonosztevő! Fizetésedet, sőt még azt is, amit én nagynénémtől kapok, lehujokban és kártyaasztaloknál prédálod el, én pedig kénytelen vagyok nélkülözni. Még sem őszi ruhám, sem őszi kalapom. — Ne lármázz, hanem mondd meg, hol a slivovica. Iszonyú gyomorfájásom van, — szólt Bódog nyugtalankodva. — Utoljára is megölöd magadat korhelykedéseddel s engem itt hagysz a nyomornak. — Slivovicát! — kiáltá Bódog rikácsolva. — Az almárium tetején van a cilinderben! Bódog kapta az üveget és jól felhajtott a petróleumból. — Megöltél! Petróleumot itattál velem. — A petróleum ártatlanabb a pálinkánál. Gunda csak ennyit mondhatott, mert Bódog nekirohant. A harc változó szerencsével folyt, míg a szobaleány nyitott a szobába, úrnőjét levetkőztetni. Mintha mi sem történt volna, másnap kedélyesen együtt reggeliztek. — Ha bizonyos volnék benne, hogy oly boldoggá leszek, mint eltávozott vendégeink, holnap megházasodnám, — ismétlé Nyekucz a kávéházban maradtak előtt. — Arról néhány nap múlva majd én fogok felvilágosítást adhatni, hogy boldogok-e ? — jegyzi meg büszkén a poéta. III. Bélés Aladár néhány nap múlva, amint ígérte, csakugyan meglátogatta Karasiékat. A házigazda még nem érkezett haza, de azért Gunda nem volt egyedül, mert a marquisné a Bódog távozása után megérkezve, még akkor is a kanapén ült, mikor a poéta a szobába nyitott. Aladár e szavakkal nyújtotta át a már meglehetősen megviselt kötetet. — Fogadja nagyság emlékei lelkem illuzionális izzadmányait és következtessen azokból gondolkozásmódomra és szellememre. A háziasszony megköszönte az ajándékot és a marquisnét mint nevelő anyját mutatta be. Aladár, ki jobban figyelt a marquisné ragyogó ékszereire, mint ráncaira s ki a Gunda meghódításában még sem bízott eléggé, a marquisnét e bókkal igyekezett tartalékalapot megnyerni. — Ha nagyság nem szól, én inkább hittem volna a marquisnét testvérének, mint nevelő anyjának. A marquisné mélyen belenézett a poéta égszínű szemébe, aztán arany fürtöit vette szemle alá és a meghódolt ártatlanság hangján válaszolt: — Ha Bélés úr bókját nem szabad is készpénzül elfogadnom, de azt látom, hogy udvarias férfi. — Legyen meggyőződve nagysád, hogy ha mi költők nem dolgozunk is mindig színaranyból, de azért az ősz kedves és szeretetreméltó tulajdonságaival nem ruházzuk fel a telet. Az igaznak és szépnek hódolunk. Aladárnak a marquisné mosolyában igen szép kilátásai nyíltak a jövőre. — Engedje nagyjág hinnem, hogy a nyújtott emléket nem fogja olvasatlanul hagyni. — Kiváló figyelemmel kisérem sorait, az elsőtől az utolsóig. — Esedezem, gondolkozzék kissé a zöld ceruzával aláhúzott sorok fölött is. A marquisné előbb félrevonta a száját, azután ásított. — Vannak aláhúzott sorok is ? — kérdé Gunda csintalanul mosolyogva. — Vannak és azok lelkünk ékszerei, melyeket titokban ajándékozunk azoknak, a kik érdekelnek. A marquisné fellázadt a gondolatra, hogy a költő el akarja csábítani Karusinét. Izgatottságát lehűtendő, vagy talán abbeli örömében, hogy az irányában mindig ellenszenvvel viseltető Karujit a Gunda csapodárságában megbüntetheti, magára hagyta az elbizakodott udvarlót a háziasszonynyal. Köszönt és távozott. A negyedik utcában a hazasiető Karujival találkozott. — Gundától jövök. Vendége van, a hódításairól hírhedt költő: Bélés Aladár. Verseivel kedveskedett, melyeknek soraiban, saját vallomása szerint, zöld ceruzával sokat jelentő aláhúzások vannak. Mindezt oly hangon mondta a marquisné, hogy Bódog, ki rohanni akart hazafelé, megbotlott és majd a nyakát törte. Aladár ép egy erősebb támadást akart merészelni, mikor a házigazda a szobába nyitott. Gunda kezét nyújta az érkezőnek. Bódog pedig úgy megszorította azt, hogy a nő fájdalmában elsikolta magát. — Ügyetlen! Úgy megszorítottad a fájós kezemet, hogy kis híja, ha el nem ájultam. — Bocsáss meg, édesem. — szólt engesztelőleg a méregtől fuladozó férj s a nő mutatóujját ajkaihoz emelte. (Folytatása köv.) A „nyelvi tudomány“ köréből. (Führer Ignác: »Magyartalanságok.«) (B. B.) Az emlékezetes március napjaiban a múzeumi kert egy ismeretlen szónoka (bocsánat e tót képzésű szóért!) azzal kezdte beszédét: »Faluról jöttem!« »Látszik!« — kiáltotta rá egy gúnyos hang. Attól tartok, hogy rám is ezt kiáltja egyik-másik engesztelhetetlen ort dolog, ha bevallom, hogy »faluról írok.« Mindamellett be kell vallanom, részint mert ezzel akarom »megokolni« (mint az orthologok mondják,) hogy e sietős világban ily későn írok olyan könyvecskéről, mely most már »második bővített kiadás«-ban jelent meg ; részint ez szolgál mentségemül, ha a »nyelvi tudomány« magas bölcselmi kérdéseit félős tisztelettel kikerülöm. Falusi magányomban nem juthattam a nyelvfilozófia ama magaslatára, honnan beleszólhatnék a »Magyartalanságok« megjelenésekor is szőnyegre került ama vitába, hogy vájjon a nyelv a természet, terméke-e vagy pedig emberi munka ? Különben is csekély eszemmel én e szemben álló két szélső véleményt nagyon össze tudnám házasítani pár szóban, azt mondván: az emberi természet munkája. Úgy képzelem, hogy a természet olta az emberbe azt az ösztönt, melynélfogva gondolatait, örömét, baját, szükségeit, vágyait másokkal közölni óhajtja, s mivel ehhez szközt is kapott, a hangot, hamar megszületett a nyelv, mely aztán az emberek és idők fejlődésével szintén fejlődött, hol szépült, hol romlott, hol kopott, hol bővült. Azt a jogát az embernek bajos elvitatni, hogy ha uj szükségek és uj fogalmak uj szókat kívánnak, a haladni vágyó ember azokat meg ne teremtse; ekkér a neologia jogosultsága józan észszel nem vonható kétségbe. Azért pedig, hogy egy csomó neolog vadnál vadabb szókkal keverte tele nyelvünket, és oly kevéssé lehet anathéma alá vetni az összes neológiát, mint a viz éltető elemét elkárhoztatni azért, mert olykor az esővíz ragyát csinál. Az uj orthologia, melynek élén a »Nyelvőr« szerkesztője áll, bizonyára használt már sokat s javított még a hirlapirás nyelvén is; de sokkal többre ment volna, ha szélsőségbe nem esik és orthodox tanokat nem hirdet. A nép nyelvét és a régi irodalmi nyelvet mondani ki egyedül üdvözítő kútforrásnak, annyi volt, mint egy sokkal fejletlenebb idő nyelvéből fedezni a mai százszor széles, működési körű világ szószükségét — ami persze csak sanyarú deficitre vezethet. Mert hogyan vegyek én szókat a néptől olyan fogalmakra, melyeket az teljességgel nem ismer s hogyan a régi íróktól oly tudományok és oly finomult élet kifejezéseire, melyekről azok nem is álmodtak ? Egy csomó szót időről időre csinálni kell, mert nem az a nyelv a legkülönb, melynek minden szava, kifejezése rá illik a grammatikus száraz kaptafásra, hanem az, a melylyel minden fogalmat és finom különbséget ki tudok fejezni, még pedig szépen, hangzatosan. Mert az ember nyelve, mely szeret könnyen mozogni, s az ember füle, melynek kellemes a jó hangzás, bizony-bizony ép úgy jelen voltak mindig a nyelvek fejlesztésénél, mint a józan ész és bölcsesség, mely — egyetemi oklevél nélkül is — tud latolni és ítélni, szépet és jót létrehozni, mint ezt a sok népdal, népmese, példabeszéd mutatja. Nagy hiba tehát azt hinni, hogy a nyelvi gazdagodás, a szókincs bővülése csupán logikai merevségnek —mint valami természettudományi kényszernek — köszöni létrejöttét; beleszólt abba a fül is, a nyelv is módosítólag, s mint a nép szótára mutatja, igen gyakran a grammatikusok szabályai, a rendszeresség ellenére is. Hibás képzésű és csonkított szók élnek bizony a nép nyelvén is, mert mindamellett, hogy az ige harmadik személyéhez főnevet csatolni nem magyaros, az ország minden részében »fenkő«-n köszörüli kését a paraszt, mely szó valószínűleg »fenőkő« lehetett eleintén, de a két közeálló ő hangzása nem tetszett a fülinek s egyiket kidobta. A látókör is igy válhatott látkörré, s ha Führer Ignác a »magyartalanságok« közé sorozza is, nem rontjuk nyelvünket, ha »lövő fegyver« helyett lőfegyvert, »küzdőtér« helyett küzdteret, »látó érzék« helyett látérzéket, »óvószer« helyett óvszert, vonzó erő helyett vonzerőt, »műtevő« helyett műtőt mondunk. Hisz maga Fürher is ajánlja a »fogház«-at a »fogda« helyett. Üdvös rövidítések és nem barbár csonkítások forognak itt fenn. Erdélyi János mondja, hogy a népdal eleintén rögecsesen, gyakran rosszul csengő rímmel és sormetszet nélkül szüremlik, de amint szájról-szájra kel, a nép nyelve oly csinosan kigömbölyíti, mint a patak vize a szögletes kavicsokat, így lehet ez a szókkal is. Meghiszem, hogy a grammatikus, kinél a nyelv öncél, rajta van, hogy minden szót, minden mondást pedánt rendszerességben osztályozhasson; de az írónak, ki a nyelvet anyagként használja, s a tömegnek, mely szereti gyorsan kifejezni magát, a nyelv csak eszköz, melyet írásra, beszélgetésre használ. Borzasztó irány és borzasztó társalgás lenne az, ha meghajolnánk Führer és társai előtt, kik azt ajánlják, hogy dicsés becsvágy helyett »dicsőségre« s »becsületre vágyás«-t használjunk.A szegény poéta mennyire meg van akadva csak a »kötelesség« szóval is, hát még a »tántoríthatatlanság«-gal. Az elsőre kénytelen volt a »kötelme« (e csúf szót) faragni, mert »kötelessége« alig szorítható versbe. Már most jön Führer is, szaporítani a baját, s azt mondja: ha magyarul akarsz írni, imádságot mondj mindig ima helyett, segedelmet segély, rohanást roham, csábítást csáb, üdvösséget üdv, védő és támadó szövetséget véd- és dacszövetség helyett, különben magyartalan vagy. A hosszú szó, tudvalevőleg, ellensége a szép kifejezésnek s csak lapítására szolgál a nyelvnek, s ha a grammatikus ennyire ellentétbe helyezi magát a költővel, (a kin fordúl meg végre is a nyelv dicsősége,) akkor bizony rövidet fog húzni. És még ha e tisztelt grammatikusok következetesek volnának! De teljességgel nem azok. Korántsem akarok előállni azzal a csattanós, de elkoptatott példával, hogy Führer is, mint Simonyi Zsigmond, a címlapon »tanár«-nak írja magát, noha e szót hibásképzésű gyanánt kárhoztatja. (Führer ugyan óvatos volt a betűrendből kihagyni s csak átalában hibáztatni az »ár« »ér« szláv eredetű képzővel csinált szókat;) ezt szemökre vetették már mások. Én újabb következetlenségeket mutathatok ki. Az »elnök« — úgy mond Führer — tótképzőjű szó, de megkegyelmezhetünk neki, mert az »előlülő«-ben három »t« van, amit nyelvficamítás nélkül ki sem ejthetni. Íme, mily nagylelkű itt s mennyit ad a kiejtés könnyűségére! De a »tiszteletteljes« (csúf szó) helyett a még csúfabb »tisztelettel teljes«-t ajánlja, noha ebben öt »t« van. Ezt már megtűri a füle. Midőn a »szoroz« szót (igen helyesen) elitéli, ajánlva a régi jó »sokszoroz« szót, azt jegyzi meg:« »a latin multiplicare is ez utóbbi mellett szól.« Itt a fordítás előny, (szerinte: elsőség!) A »pincér «-nél már baj a fordítás, mert németes. Vagy csak németből nem szabad fordítni ? Innen van tán, hogy maga Führer Ignác sem vált még Kalauz Ignáccá ? A pincér szót magunk sem tartjuk valami különösen jónak, de mivel a nyelv első kötelessége, a gyermeket érthetőleg nevezni a maga nevén, e szempontból jobb, mint az ajánlott »legény« vagy »inas,« mert legény egy általános állapot (nőtlen fiatalság) kifejezője, »inas« pedig valamely személynek vagy családnak belső szolgálatát jelentő szó, semmiesetre sem közhelyi szolgálatot, s ha valaki azt írná, »a legények lapot adnak ki,« nem tudnánk meg belőle, hogy ezentúl »pincér lap« is lesz. Az érthetőséggel különben ezek a nyelvi tudósok keveset gondolnak. Mivel az »öntöde« és »járda« rossz szók, ajánlják az »öntő«-t és »járó«-t. Na ha már én azt sürgönyzöm a lapnak, hogy »Besicán tegnap öt öntő elpusztult«, várjon mit értsen alatta az olvasó: gyárat-e vagy embert ? Vagy a »járókat tönkre tette a felhőszakadás«. Vájjon a járókon járók (emberek) vagy a járók járója (kövezet, aszfalt) ment-e tönkre ? Így járhatnánk a »nyomdá«-val is, ha Führer szerint »nyomtató« lenne belőle. Azért, hogy »ivó« és »fonó« léteznek a népnyelvben, ez analógiára bajos volna a helyiségneveket az érthetetlenségig szaporítani. Küszöböljük ki a cukrászdát, képezdét, szállodát, dalárdát, óvodát, képezdét, mert valóban rút szavak,s vajha ez intézetek maguk irtanák ki, hogy másnak ne kelljen írni az ő hivatalos rossz neveket, mert e szókra van cukrászbolt, képzőintézet, szállóház vagy fogadó, dalegylet, óvó- és képzőintézet; de ne szaporítsuk az olyan szókat, melyek egyszerre fő- és melléknevek, mert ezek az alkalmazásban sok félreértésre vezethetnek s a szabatosságot tönkre teszik. Például, ha én a feleségemnek azt mondom: »az irószobámba megyek«, voltakép pedig az »irodá«-ba megyek, ő nem tudja meg: voltakép hol vagyok, mert irószoba minden úri lakásban van, mig »iroda« csak hivatalhelyiség s nekem lehet mind a kettő. Oly szakra van továbbá szükségünk, melyek minden lehető formában alkalmasak legyenek. Führer szerint : a »kezelhető«-nél, (mely a manipulatio fordításából eredt, mint a sokszorozás a multiplicatioból) jobb a »bánhatás.« Jól van, de ha »bánhatási hibákat«