Fővárosi Lapok 1880. december (276-300. szám)

1880-12-03 / 278. szám

A „Névtelen hősök.“ Evig dalmű első derült homlokú szerzeménye Erkel Ferencnek. A szöveg nem kifogástalan, de menthető, mert szerzője, Tóth Ede, gyorsan írta, eleintén látványos színműnek tervezte s mint dalműszöveg, első kísérlete. Az első felvonásbeli zárrész verbunkosa s a harmadikban a lengyel bordal emlékeztetnek Jókainak egy fiatalkori s még zenére nem tett szövegkönyvére. Tóth Edénél a toborzó így hangzik: Rajta hát, még ma vigadjunk, Holnap úgy is útra indulunk, Holnap búcsú köny csorogjon, Ma csak a kancsó forogjon. A lengyel bordal kezdete pedig ez: Fel, vigan csengjen a pohár, Ki tudja, holnap mi sors vár ? Tán közülünk a zord Halál A csatába sívitva jár ! Jókai szövegében is olvasunk ily dalt: Vigság legyen most e nap örömére, Zengjetek dalt hazánk nagy nevére, Vig áldomásra kerüljön a serleg, Fogyjon a bú, mint széltől a felleg. Még ma toborzót járunk örömünkben, Holnap csatáknak táncot a mezőkben, Még ma piros bor foly a serlegekből, Holnap piros vért iszik a szomjas föld. Érdekes a két szöveg búslakodó mélázásait is összehasonlítani. Tóth Edénél ezt halljuk: Ki mondja meg, hol lehetsz angyalom ? Elküldeném utánad bánatom! Elküldeném, megkérdezni tőled: Hallok-e még egy jó hírt felőled ? Édes hazám, de nagy a határod ! Kedves babám, jaj de soká járod! Úgy szeretnék szárnyas madár lenni, S elszállani, téged fölkeresni. Átrepülnék a Tiszán, a Dunán, Ciprus-erdőn, tarlón, avar-pusztán, S szárnyaimon visszaröpütnélek, Nélküled én úgysem soká élek! Jókainál pedig igy hangzik egy dalrészlet: Ti boldog madarak, kiknek szállni szabad, Keressétek fel én elhagyott honomat, Vigyétek meg neki Ti ég követei Fájó szerelmemet. Ti boldog könnyek, ah, miknek hullni szabad, Keressétek fel én búsuló foglyomat, Vigyétek meg neki Szivem küldöttei Forró szerelmemet. Látjuk, hogy mind a két szerzőből milyen jó szövegíró, szövegköltő lehetett volna, ha egyiket balsorsa, másikat jó sorsa nem gátolja e megváltásra váró föladat sikeres teljesítésében. Mily nehéz jó szöveget alakítani, — régi panasza zeneköltőinknek, s mennyivel nehezebb nemzeties irányú zeneszerzemény részére költeményt írni amaz ezerféle óvatossággal s melléktekintettel, melyeket a zeneszerző a hangulat, a lejtméret, jellemzés és szabad dallamfolyás szempontjából támaszt, — azt tudja minden avatott. Természetes, hogy nincs dalműszöveg, melyet a zeneköltő meghagy eredeti alakjában, mert önálló fogalmazással osztván be a dalművészek belső rendjét, kénytelen hol megrövidíteni, hol megtoldani a librettót, ha még oly jónak látszik is az a maga alakjában. A »Névtelen hősök« címét illetőleg, csak mi magyarok tudjuk, mennyire mély érzelmi tapintattal van ez az 1848-diki népharcosokra választva. A cselekvény vigalmat akar képezni, de Sáskáné és Csipkés Tamásnak nem új (utóbbinak az »Ilka« Podagrásijával rokon) humorát kivéve, csak érzelgő kis családtörténet az egész, hősies háttérrel, melyet azonfelül ama korszaknak még ereinkben érzett tragikus mozzanatai és az Erkel zenéjének elégikus vonásai oly búslakodó hangulatban tüntetnek fel, mely a hazáját féltő s lángolón szerető magyarban a kedély benső húrját pendíti meg. Erkel kezdettől fogva oly természetes, őszinte nemzeties műhályt tárt elénk lényegében, hogy hozzá méltót, hasonlót sehol sem találva, aggódva tekintünk a magyar dalmű jövőjére, midőn ő nem fog már a zeneírásra hajlamot és kitartást érezni. Hadd éljük meg legalább, hogy becses ígéretét, »Szent István« dalművét (Váradi Antal szövegére) sok híve örömére megteremthesse az új dalszínház megnyitására. A »Névtelen hősök« zenéjében is elterül az a nemes zenei szavalat, mely sajátosság bélyege gyanánt jellemzi az Erkel gondolkodását. A dalműben sok szépség s oly emelkedett portamento van, mely közhelyekre sohasem aprítja magát. Akár egy (vonós vagy pergő üstdob) mély hangja felett mozgó vagy sikamló harmad- s hatodmenetek (fúvók) tűnjenek föl, akár például rezgő összhang felett drámaian mélázó magánhangszer dallama hangozzék, akár erőteljes sejtméretű, férfias összkart halljunk, akár pedig a mollból kisugárzó szende dúr-alternatíváját, (Erkelnek megannyi sajátosságát) hallgassuk, élénken ébredez bennünk a néma panasz s olvad szivünkben a meleg részvét nemzetünk borongó múltja felett. Igaz magyar szól bennök a magyarhoz. E dalmű nem bir nyitánynyal, hanem egyelőre csak az első felvonás ötösére irt rövid a dar bevezetéssel. A »Hunyadi László« is színpadi megjelenése után csak egy évvel kapott nyitányt; megeshetik tehát, hogy a »Névtelen hősök« is utólag nyer. E dalműben Erkel nem formailag elkülönített s lezárt »számok«-ban, hanem a Wagner-féle jelenetek szerint viszi a zene fejlődéseit, minek nyomaira azonban már előbbi dalműveiben is találunk, leghatározottabban a »Brankovics«-ban. Sőt az ősz mester helylyel-közzel kifejezést ad Wagner iránti rokonszenvének is, mint adott »Hunyadi «-jában sok helyt az olasz iskolára nézve. A jelenetek egymáshoz fűzése mélytapintatú gyakorlatra mutat. A jellemek egyénesítését szerzőnk talán szándékosan éles világítás nélkül eszközlé, s nem indokolatlanul, mert a katasztrófa nem olyan, hogy kiváló előkészületet igényelne ez irányban s — a két humoros charge-ot kivéve — főleg az egészet átlengő hazaszeretet eszméje van hangulat- és kedélyszínezésben kiindulási általános alapmotívum gyanánt megtartva. Elek (Perotti) és Sáska Ilonka (Nádainé) egyszerű szerelmes pár, kiknek édelgéseiből lanyha nyári est lugasdalai hangzanak, néha-néha hárfa-arpeggiókiséretű fellengős hegedűénekkel kisérve, mely a mi Erkelünknek szintén kedvesen ismert, de mindig változó gondolatokhoz használt beszédmódja. Különösen e két szerep zenei kidolgozásában tűnik ki az ő dús dhromatikája, mesteri modulációinak zengzetes bája, é s annál rosszabb, ha valaki követ emel, mert hát az által elárulja, hogy rosszat cselekedett. — Nem értelek, — szólt Picou nyugtáknál a házaló rejtélyes szavai miatt. — No de, én lenyugszom ; holnap reggel négy órakor már a mezőn kell lennem, s az idővel meg kell alkudnunk. — Én is lefekszem — mondá Guenillon, — előbb azonban megnézem, nem lesz-e szüksége valamire ez éjjel Grelmének. A bérlőné, kimerülten a fáradságtól, mélyen aludt. Azonban álma nyugtalan volt, mint ezt gyors lélekzetvétele bizonyítá. A dalszerző visszatért Picouhoz, ki már végig nyújtózkodott a szalmazsúpon. E pillanatban a lemenő nap bepillantott égő arcával a szegényes kunyhó falain. Picou behunyta a szemét. — Alszol, Picou ? — kérdé a házaló. — Alszom, hagyj engem nyugodni. — Azt hinné az ember, lángok világítanak be. E néhány szóra megzördült a szalma a paraszt alatt, ki merőn bámult Guenillonra s fölkiáltott: — Oh, istenem! bocsánat. . . Hirtelen megszakítá mondatát s aztán nyugodtabb hangon mondá: — Az nem igaz, füllentő Guenillon; az nem egyéb, mint a nap ... Mily bolondság tőled, igy megijeszteni az embert! — Te az imént istentől esedeztél bocsánatot; várjon miért? — Én ? — kérdé Picou, meglepetést szinlelve. — Bizonynyal te, róka. — Nem emlékezem már többé ... És ha úgy volt is, mi sem természetesebb, te tüzet kiáltottál s ép csak most volt tűzvész közelünkben. Nagy baj lenne, ha újabb csapás látogatná meg környékünket. Méltán félhetünk attól. — Igazad van, Picou, — szólt a házaló dalnok, a paraszt közelében leheveredve a szalmára. — No, csak aludjál nyugton, bátran a füledre fekhetel, nem kell félned tűztől; a szerencsétlenségek nem minden nap szoktak előfordulni. . . legalább ez éjjel nem fog minket innen senki kipörkölni . .. Majd csak fris egésségben kelünk föl reggel. Picou, hogy elhallgattassa Guerillont, mit sem válaszolt, így aztán a dalszerző is elhallgatott. Nem sokára mély csend uralkodott a paraszt kunyhójában. Más nesz nem is volt hallható, mint az, amit a házalónak a hortyogása okozott. E hangos lélekzetvétel ép oly szabályos volt, akár az óraketyegés. Alig múlt el pár óra, midőn Picou nagy óvatosan fölkelt a silány fekhelyről, melyet a házalóval megosztott s először is kinyujtá kezeit, megtapogatva a talajt, nem lesz-e útjában szalmaszál, mely lábai alatt recseghetne. Midőn fölállott, néhány pillanatig veszteg maradt, figyelve Guerillon rendes lélekzetvételére, aztán jobbra lépett, az ablak felé. E pillanatban a hold megvilágítá a szoba egy részét, ahol a házaló feküdt. E jó ember, kinek aznap oly fáradságos napja volt, nyugodt lélekre valló édes álmát aludta; félig nyílt ajka oly tisztán vette a lélekzetet, mint aminő tiszta volt szíve. Picou, összeszorított ajkával, halvány arcával szinte irigyelni látszott Guerillonnak a nyugalmát. A paraszt egy rozzant szekrény felé ment, melyben ingóságai álllottak : egy zubbony, vászonnadrág s háti tarisznya. Lassan öltözködött, nehogy fölébreszsze az alvót; minden darab ruha felöltése után megpihent egy pillanatra. Mindamellett is elég hirtelen felöltözött. A szoba egyik zugában használatlan állapotban levő kályha állt. Picou nagy vigyázattal emelte le ennek a tetejét s mint a kígyó siklott belé. Aztán visszatért, hogy a falról egy favágó baltát akasszon le. Ekkor sokkal elégültebbnek látszott s újra visszatérni szándékozott a kályhába. A szalma megzörrent, Guenillon megfordult. Picou a vacok felé szökkent, fölemelt baltájával. Azt hitte, fölébred a házaló, de aztán meggyőződött, hogy aggodalma alaptalan s folytatta munkáját. Alighogy újra visszatért a kályhába, midőn a mély csöndben pénzcsörgést lehetett hallani. Picou ismét megjelent, egy pénzes zacskót szorítva magához, oly hévvel, mintha Peru kincsét rejtené az a zacskó. Lassan közeledett az ajtó felé, nagy óvatossággal nyitá föl a kilincset, nehogy zörrenést okozzon s eltávozott. .. A börtön. Mihelyt Grelut börtönbe hurcolták, azonnal szigorú őrizet alá fogták. A bérlő minden vonakodás nélkül engedte kezére tenni a bilincseket, mintha minden érzékétől meg lett volna fosztva; mit sem szólt s csak bámult a porkolábra, anélkül hogy tulajdonképen látta volna. Megjelent a vizsgáló biró előtt s minden hozzája intézett kérdésre helybenhagyólag bólintott fejével. Bevallotta bűnét az első kihallgatásnál s olvasatlanul aláírta nevét az eléje tárt papírra. A börtön földalatti helyiség volt, hová a nap is csak alig hathatott az elrácsozott nyíláson. Ide zárták Gretát. Ágy gyanánt dohos szalmazsák szolgált, melyet az utóbb oda zárt elitést használt, kit a börtönből egyenesen a vérpadra hurcoltak. A börtön falain nem látszott semmi oly díszítmény, aminek rendesen fogházak szobáiban láthatók: amaz otromba festmények, melyeket a kihallgatás alatti vádlottak rajzolgatnak föl, mert e helyiségbe azokat zárták, kiket már határozott bűnösök gyanánt tekintettek avagy pedig már el is ítéltek. E cella lakói csaknem már előre el voltak ítélve. Csupán a a nagy bűnösök laktak ebben, békákat viselve. Grelut két porkoláb vitte be s leültette a szalmára, hol ő öt teljes óráig ült hallgatag, kezeit mellén keresztbe téve, szemét a börtön szelelő nyílására meresztő. Sóvárogva leste ama gyér sugarakat, melyeket a nap is csak röstelkedve bocsátott e nyirkos helyre. Talán égő tanyája jutott e pillanatban eszébe e boldogtalan embernek vagy haldokló gyermeke, vigasztalan felesége és Mal-Batie homokos vidéke! Néhány óráig tartott lankadtság után megmozdult s megkisérlő helyzetén változtatni. A szerencsétlen bérlő nagyon eltörődött volt különben is, holott még egésségesnek is nehéz megfordulni, mikor a kézen és lábon békák alkalmatlankodnak. A fogoly csak egy módon változtathatott helyzetén: ha mozdulatlan marad s hátára fekszik. — Istenem! te előtted, ki engem látsz és hallasz, — sóhajtott föl Grelu — vádolom magamat, mint valamennyi szerencsétlenségünk okozóját . . . . Ahelyett, hogy ernyedetlenül dolgoztam volna, elcsüggedtem, kétségbe estem. Kegyetlenül lakolok, de megérdemlem, oh istenem! Bárcsak nem ne lenne legalább nagyon szerencsétlen s és oly lélekerővel viselné a rá sulyosodó csapásokat, mint ahogy én tűröm azokat . . . (Folyt. köv.) 1380 .