Fővárosi Lapok 1881. január (1-24. szám)
1881-01-01 / 1. szám
Szombat, 181. január 1.1. szám Tizennolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, hatvani utca 8. sz. XI. emelet. Előfizetési dij: Félévre ................................8 frt Negyedévre 4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap* FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „FŐVÁROSI LAPOK“ tizennyolcadik évfolyamára megnyitják az előfizetést. A lap régibb, ismertebb, semhogy hosszú programmra szorulna. Szerkesztője, Vadnai Károly és dolgozótársai ezentúl is rajta lesznek, hogy a »Fővárosi Lapok« — melynek tulajdonosa Tóth Kálmán — a hazai művelt közönség kedvelt közlönye maradjon. Az »Athenaeum,« mint a lap kiadója, kéri az előfizetések megújítását. Előfizetési ár: évnegyedre 4 ft, félévre 8 ft, egész évre 16 forint. Az utalványok és levelek igy címzendők: »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába, Budapest.« Alvó rózsák. Aludjatok, rózsák, a föld alatt, Míg a zord túl felettünk áthalad . Az ébrenlét nem mindig éltető, Jobb nektek annál most a szemfedő. Mély sírba rejtve nem láttok vihart, S tarolt mezőt, mely dísztelen, kihalt, Csüggesztőleg sivár, borús eget, Fagyos világot, tört reményeket. Elhalva félig, nyugton alszotok, A föld alatt nincs gyötrő álmotok; Előttetek, tudom, meg nem jelen Zilált képekben a múlt és jelen : A bújoló virulat szép kora, Színes pillangó, hűtlen cimbora, Hő napsugár, mely kelyhetekbe szállt S szerelmével ott hagyta a halált. Körültetek a légbe szárnyaló Dicséretével sok magasztaló, Ki úgy talála bennetek gyönyört, Hogy gályjatokrol könnyedén letört. És ápolótok gondja, őrszeme, S mind, ami összeesküdt ellene: A sanda férgek őrlő serge mind, Mely részt reátok elrejtőzve hint. Majd eljön a tavasz langy hírnöke S megkérdezi, ha várjon eltek-e ? Bús sírotok mély álma elvonúl S a porhanyó föld rólatok lehűlt, S halál után vár a feltámadás, Virágzat, érv és újra hervadás . . . De mig a tél áttombol rajtatok, Aludjatok, rózsák, aludjatok ! Lévay József. ---- ------ • A m u 11. (Elbeszélés.) Írta Csiky Gergely. A választásnak hamar vége volt. Délben már kihirdették a tekintélyes férfiak neveit, kiket a város atyáinak fogadott. Bolhos urnak, ki e díszes névsor legeslegvégére szorult, még bőséges ideje maradt, hogy az esteli fényes mulatságra illendően elkészüljön. Mert Bolhos ur fényes mulatsággal szándékozott megünnepelni uj dicsőségét. Talán ő volt az egyetlen egy, ki szorongva leste a választás eredményét és dicsőségnek tartotta a megválasztást. A többiek meglehetős egykedvűséggel vették az egészet; elmúltak már az idők, mikor az emberek beverték egymás fejét a politikai jogok gyakorlásában. Most már annyiból áll az egész, hogy egy-két ember, akinek épen ideje van, elmegy szavazni egy-két emberre, akinek kedve van arra, hogy a magáé mellett a mások dolgával is törődjék. Keresztülesnek rajta, mint egy kis náthán; azután választó, választott megy tovább a maga dolga után. De Bolhos úr komolyan, nagyon komolyan vette a dolgot és valóságos forró lázon ment keresztül, a leghevesebb ambizíció minden szimptómájával. Nemcsak jó előre sorra járta a tisztelt szavazó polgártársakat, mindenkinél szerény büszkeséggel hivatkozva csekély polgári érdemeire és jó barátjaira, kiknek sürgetései kényszerítik e súlyos méltóság elvállalására; nemcsak heteken keresztül magyarázta minden ismerősének, hogy ő nagyon egykedvűen veszi a választást s nem csodálná, ha megbuknék, és e mellett mohó szemmel leste, várta, csikarta ki a biztató tiltakozásokat, hanem a választás reggelén valósággal ki is lelte a hideg, a miből délre szerencsésen kigyógyult, estére pedig nagy mulatságot adott, melylyel méltóan meghálálta polgártársainak kitüntető bizalmát, amint a jó előre elkészült meghívókon piros betűkkel ki volt nyomtatva. Az ilyen kisvárosi estélyek nagyon egyforma arcot szoktak viselni; legfölebb a vendégek száma, az ételek mennyisége és a borok finomsága ad nekik többé-kevésbbé ragyogó szint. Bolhos úr estélye természetesen minden tekintetben a legragyogóbb volt, amint másnap valódi költői lendülettel le is volt írva a helybeli újságban, a díszes hölgykoszorú hosszú lajstromával s a fényes öltözékek szakmaszerű méltánylásával egyetemben. Még a főispán is megjelent, a ki e választásra jött át a megye székhelyéről, s mint igen leereszkedő és népszerű nagyúr, kiváló kegyességgel fogadta Bolhos urnak alázatos meghívását. — Micsoda ember ez a Bolhos ? — kérdé éles orr-hangon ő méltósága, miután ez ünnepélyes fogadtatás minden gyötrelmén nagyobb baj nélkül keresztülesett, bókot mondott a házi asszonynak, megszemüvegezte a házi kisasszonyt, kezet szorított minden kézszorításra képes egyénnel s végre a polgármester társaságában egy csöndesebb teremben pihente ki hivatalos fáradalmait. — Nem sokat tudunk róla, — felelt a polgármester, égő gyufát tartva a főispán ur szivarához. — Nem sokat tudnak róla ? Hát akkor miért választották meg ? — Azaz, úgy értem, nem sokat tudunk származásáról , mert a mióta városunkba költözött, azóta nyitott könyv előttünk élete, melynek minden lapjára arany betűkkel vannak felírva tettei. — Ah!ah! szép frázis, használható a közgyűlésen. És mi van e nyitott könyv lapjaira arany betűkkel írva ? — Jótékonyságai, — kezdé a polgármester gyors referáló hangon;— a'iielybeli városi kórháznak ötszáz forint, a tűzoltó egyletnek száz frt, s minden évben egy ingyenlakoma az iparegyletnek .. . — Elég, elég, — vágott közbe ő méltósága, kezével intve. — Tehát jótékony adakozó! Miből? — Miből ? — kérdő düledező tisztelettel a polgármester. — Azt hiszem, semmi másból nem lehet, mint vagyonából. — Ah! Ah! Tehát vagyonos ember ? — Nagyon. Öt év előtt költözött városunkba, hol azonnal több házat és a határban nagy földbirtokot vásárolt. — És mindent készpénzzel fizetett ? — Mindent. — Szép, szép, sőt mondhatom, ritka, nagy ritkaság a mai világban. — Még nagyobb ritkaság kiváló jótékonysága, — kezdé a polgármester, ismét belezökkenve hivatalos referáló hangjába; — mindjárt az első hónapban ötszáz forintot adományozott a helybeli kórháznak; azután a tűzoltó egyletre fordult figyelme .. . — Tudom, tudom, az ingyenlakomák s a többi. Vájjon miért pazarolja ez az ember úgy a pénzét? Egyedül csak jótékonysági mániából ? — Ha szabad szerény véleményemet kockáztatnom . . . — Tessék, tessék! azért kérdeztem. — Szerény véleményem szerint Bolhos úrban igen ki van fejlődve a nagyravágyás, azaz a tisztességes nagyravágyás — méltóztatik érteni . . . — Értem, értem, csak tovább. — Lehet mondani, liheg a tisztesség után . . . — Ah! ah! liheg ? — Bocsánat e népies kifejezésért, de hamarjában nem tudtam más szóval jellemezni Bolhos nagyravágyását. Polgártársainak becsülése, a közvélemény elismerése, szóval az emberek tisztelete az, amire vágyódik. De mivel műveltsége — méltóztatik engem érteni — egy kissé alantas fokon áll s modora is — olyan — hogy is mondjam — olyan közönséges — — Alantas műveltség — közönséges modor — nagy vagyon — higgye el, barátom, ez az ember valaha marhakereskedő volt. — Valóban igaza lehet méltóságodnak. Kivált hangjában gyakran van olyasvalami, ami az említett foglalkozásra emlékeztet. — Oh! az én emberismeretem! Nagy gyakorlatom van az ilyesmiben. Csak félóráig beszéljek egy emberrel, s ha tetszik, elmondom egész genealógiáját. Éles szem, barátom, éles szem — semmi egyéb. Higgye el, alig van nagyravágyóbb faj, mint a meggazdagodott marhakereskedők. Idézhetnek több példát — holmi folyamodványok — rendjel — de csitt! ezek hivatalos titkok. — Semmi, semmi! mit sem hallottam, — mondá a polgármester, félig egyetértő mosolylyal. — E kérdéssel tehát tisztában vagyunk, hála méltóságod éles szemének. Bolhos úr meggazdagodott márkakereskedő, s igen természetesen kimondhatatlanul ered a tisztességek, a közbecsülés után. Egyik legfőbb vágya volt, hogy városi képviselő lehessen, és mivel úgyis igen sok jót tett városunkkal, azt gondoltuk, hogy ezt az ártatlan nagyravágyását kielégíthetnők , hiszen méltóztatik tudni, se nem árt, se nem használ, azaz hogy nagyon is sokat használhat. — Természetesen, — mondá ő méltósága kissé szórakozottan. Néhány perc óta egy sajátságos alak ment keresztül a termen, hol beszélgettek. Lassan ment végig, a két tekintélyes úr felé tekingetve, s mintegy lesve, hogy köszönthesse őket, az ajtóból ismét visszafordult s újra elsétált előttök, kézzelfoghatólag mutatta, hogy kedve volna a beszélgetésükbe elegyedni. — Kicsoda ez az ember ? — kérdé a főispán, miután a sajátságos egyéniségnek végre sikerült magára vonnia figyelmét. — Ez ? — felelt a polgármester. — Oh! ez nagyon befolyásos egyén városunkban. Gányó Benedek, a helybeli lap szerkesztője. Megígértem neki, hogy bemutatom méltóságodnak; bizonyosan azért sétál itt. Meg méltóztatik engedni ? — Isten neki! — mondá sóhajtva a főispán.— Essünk keresztül ezen is. (Folyt, köv.) Szeretett. (Orosz beszély.) Kochanovszkyné elbeszélése. — Azt mondod, Julia . . . — Hogy a menyegző napja ki van tűzve ? Igen ma tante, mindenki tudja ezt, — viszontá a fiatal élénk nő, kezével remek napernyőjének fogantyújával a szőnyegen rajzolgatva és vígan tekintve az ajtóra. — Minthogy már régóta nem láttam Katinkát, — mondá, — néném meg fogja engedni, hogy cousineom ölelésére menjek. Erre már régtől nem volt engedély. — Katinka ide fog jönni. Maradjon. Úgy látom, hogy ama rövid hó alatt, melyet Moszkvában töltöttem, ön sok változáson ment át. Ön nagyon megváltozott.