Fővárosi Lapok 1881. január (1-24. szám)
1881-01-22 / 17. szám
Szombat, 1881. január 22. 17. szám. Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, hatvani utca 8. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre .***••• ® frt* Negyedévre ..»••• ^ » Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap* FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az eljátszott szív. [ (Elbeszélés.) ] Báró Horváth Miklóstól. ! (Folytatás.)] Csúfos fájdalmak árán vásárolt illat és napsugár . — volt e gondolatban valami démoni, mi a végzet kegyetlen humorát juttatta eszébe. Ingerülten csöngetett. — Rossz vagy ! — kiáltott a belépett Jankóra, — s amilyen rossz, olyan buta! Tán még butább, mint a minő rossz, elég lelketlen arra, hogy szenvedéseimen gyönyörködjél. Miért tártad föl az ajtót, tudva, hogy a légvonat meg fog ártani ? Jankó mentegetőzni akart, de a szélütött megragadta ingerülten a csengetyűt s azt Jankóra dobta. — Várj a mellékszobában, mig hínt foglak. A mellékszoba fűtve volt s a csúfos, béna tagoknak szánt légmérséklet nyomasztó s majdnem tűrhetetlen egésséges embernek. Ez a szélütött kegyetlenül torolta vissza környezetén szenvedéseit, melyekkel a könyörtelen végzet sújtotta, s Jankónak valóban angyali türelemre volt szüksége. A lelki hangulat, melyben ez idő szerint a szegény szolgát találjuk, veszélyes. A csordultig telt pohárban a folyadék akként keresi az egyensúly mint ez a méltatlankodást tűrt, szenvedett lélek, soha lesz-e, ha kicsordul. IV. Szép tavaszi nap volt, a jég oly lanyha, hogy még a beteg is föltárathatta ablakait, de a szélhűdöttnek ismét megkeserítették perceit a zsibbadtság sajátságos tünetei, türelmetlenül hánykolódott vánkosain egy ideig, míg végre elszunyadt. Az öreg Pál, ki a kastélykertben volt, egy domb magaslatáról a nyitott ablakon át a beteg szobájába pillanthatott, s látva, hogy Jankó nincs ott, a kastély felé irányzó lépteit, hogy Jankóval találkozzék. Pál, amint tudjuk, pártfogásában részesítette Jankót s bárha ennek titokzatos okát még nem tudjuk, annyit tudunk, hogy az áldozatkészséget, melyet irányában minden körülmény között tanusítni hivatásának tekintett, nem csekély mérvű s a rendkivüliek közé sorozható. A dombról lehaladva, a vén komornyik a kastélytól már csak rövid távolságra volt, midőn szokatlan zaj hangzott a nyitott ablakon át a szélhűdött szobájából. Ott valami rendkivüli történt. Alig hogy a beteg szemére álom nehezült, Jankó lépett be, mivel ura úgy rendelte, hogy minden órában jelenjen meg pontosan az orvosi szerekkel s ne várjon szólítást. De a beteget, kinek az álom enyhületet okozott s ki most Jankó beléptére fölébredt, ez a körülmény annyira fölboszantotta, hogy epés ingerültségében kiáltani akart. Keze reszketett, hebegő nyelve erőlködött kifejezni haragját, de csak csonka s érthetetlen szótagokat rebeghetett, s ez a kinos tehetlenség érzete, mely erélyes akaratának megtagadta az engedelmességet, végletekig fokozta ingerültségét. Merev tekintete ijesztő volt s szélütött nyelve, mely nem birta kiejteni a bosszús szót, mintegy kereste a legbántóbbat, a legkegyetlenebbet, hogy vele Jankót vérig sértse. Végre a hebegő megszólalt s megszólamlása irgalmatlan volt: — Lopni akartál, mig aludtam! Jankó e lealázó vádra elsápadt. — Vonja vissza e kifejezést! — kiálta föl követelőleg. A szélütött erre mankójával válaszolt. Ez ütés nem okozott testi fájdalmakat, de annál nagyobb erkölcsi megaláztatást, s ezt annál inkább, mennél régebben tűrte és szenvedte már a Sok méltatlankodást. Jankó kigyúrt arccal úgy érezte, mintha emberi méltóságát tapodták volna össze s az elfojtott keserűség, melyet emberi erőt meghaladó türelemmel évek során át fojtott magába, most egyszerre mint a dagadozó ár kitört, a szoba közepéig rohant, fölkapott az asztalról egy hegyes tőrt s beszámíthatlan állapotában beledöfte azt kegyetlen bántalmazója szivébe. Ugyan e percben termett az ablak előtt Pál, ki mindent látott. — Hagyd el azonnal a kastélyt! Menekülj ! — mondá a szolgának, — különben el vagy veszve. Bitófán halsz meg! Jankó kilépett a szobából és senki által észre nem véve, elhagyta a kastélyt. Eközben körülbelül harminc lépésnyi távolságban a kertben Zajtai Ármin alakja tűnt fel. Pál látta, hogy ura az ablak felé tart, fölkapaszkodott a párkányzaton s a nyitott ablakon át a szobába lépett. Itt a halott vánkosa alól kirántotta a pénzes tárcát s hirtelen fölkapta a véres tőrt. Zajtainak föltűnhetett, hogy Pál az ő bátyja szobájába az ablakon hágott be, mint egy gonosztevő. Gyors léptekkel oda sietett s ép ama percben ért oda, midőn szolgája bűnös módjára a tőrt elretté. E látvány vérfagylaló volt. Egyfelől a szélhűdött holtestre, másfelől mellette Pál, sápadtan, torzult vonásokkal, az az ember, kinek hűségében s becsületességében soha egy percig sem kétkedett. Zajtai gyors léptekkel elsietett az ablaktól, és megkerülvén a kastélyt, a szobába lépett, s ott megragadván Pál kezét, erélyes hangon kiáltá: — Gyilkos! A cselédség uruk kiáltására összecsődült s hüledezve szemlélték a borzasztó jelenetet. — Mi vezetett a gyilkosságra ? — kérdé a kastély ura. — Hogy mi vezette a szörnyű bűntettre, azonnal megtudjuk, ha megmotozzuk! — mondá egy szolga s Pál zsebét kikutatva, abból a megöltnek pénztárcáját rántotta ki. A bűnjelek tehát nem hiányoztak. A körülmények összetalálkozása, amint földi biráink kifejezik, teljes és tökéletes volt. A háziorvos megállapítá, hogy a néhai alig néhány perccel azelőtt, a tőrrel ejtett seb következtében halt meg. A kastély ura látta Pált néhány perccel azelőtt az ablakon beugrani s látta kezében a véres tőrt. S megtalálták nála a rablott pénzt is. — Ez az ember méltó a bitófára! — gondolták valamennyien. g. Zajtait, ki tanúja volt Pál gonosz tettének, még aznap értesítették Jankó megszökéséről. Hogy a két körülmény minő hatást gyakorolt a fiatalember kedélyére, elképzelhetjük. Jankó hírnélküli távozása a kastélyból meggyőzte arról, hogy a cselédek hűségére és hálájára számítani nem lehet, s legkevésbbé önfeláldozásukra egy beteg kerül. S a mi Pál lelketlen gonoszságát illeti, az fölülmúlta képzeletét s gyökerestül megingatta az emberekbe fektetett bizalmát; mert ha az is lehetséges, hogy harminc éven át tanúsított hűség csak szenteskedő álarcul szolgáljon a legelvetemedettebb gonoszságnak, akkor miben lehet még hinni, miben bízni ? Ármin önkénytelenül bátyja, Bálint sivár világnézleteire gondolt, a jogosult kételkedésre s a soha le nem csilapítható gyanúra. Pált átszolgáltatta a bűnfenyítő törvényszéknek, s aztán mint tanúnak, hosszas és fárasztó kihallgatásokra kellett megjelennie. A vádlott védelmére kirendelt ügyvéd nagy súlyt fektetett a Jankó hirtelen eltűnésére , de a bíróság e körülményt mérvadónak annál kevésbbé tekinthette, mivel Jankó mocsoktalan előélete a legkisebb »támpontot« sem szolgáltatott a gyanúra; aztán meg nem világos, nem kézzelfogható volt-e, hogy a kinél a véres tőrt s a rablott összeget találták, ugyanaz követte el a gyilkosságot ? A tárgyalások során legmeglepőbb a Pál konok hallgatása volt. A bíróság azonban, tekintettel arra, hogy »noha a bűnösség nincs ugyan jogszerűn bebizonyítva, de a jogos gyanúokok sincsenek tökéletesen megerőtlenítve«, vádlottat tízévi börtönre ítélte. (Folyt. köv.) Szeretett. (Orosz beszély.) Kochanovszkyné elbeszélése. (Folytatás.) A házban ezalatt erősen készülődtek a vendégek fogadásához. Csernoveczkin kívül, Grigorjevics Pálnak kellett megérkeznie egész nyárra, két leányával, gyöngélkedő fiával, kit hordkocsiban vittek, orvosával, angol mistressével, annak leányával, azonkívül mellettük még egy francia nővel, mint a miss és a madame de Soly részére, a nélkülözhetlen társalkodónő. De ezzel még nincs vége: Petrovna Glafia egész éltében nem tudta nélkülözni a kegyenceket. Ez egy - ;ez a kegyenc helyét a kocsis négyéves leánykája foglalta el. A házban még mindig várakoztak e vendégekre. Timofteevna ilufia, kedélyes perceiben, szent lélek által leküldött »tizenkét nyevű ünnepének nevezé ezt, és nyugtalanul téve föl magában a kérdést : vájjon mi fog történni ? Katinka azt hive, hogy semmi sem fog történni, és ha történik is, az semmi esetre sem fogja őt illetni, így gondolkozott ő. Bekövetkezett a május hónapja, de a vendégek még nem érkeztek meg. Nap-nap után telt, és Grigorjevics Pál kis családja még mindig csak saját körében mozgott. Neje, gyöngéd, őszfürtű nő, ki mindenek felett szerette férjét, és kitől némileg félt is, rendkívül figyelmessé lett sógornője iránt. Eltekintve attól, hogy Katinka megkérte őket, hogy őt soha se várják az ebédhez, ha még sétán van és megfeledkezik a meghatározott időről . Makszimovna Erzsi azonban mindig várakozott, sőt arra sem fordított figyelmet, midőn Grigorjevics Pál megéhezvén, lábával kopogott és zsörtölődött, — mondván: — mi az, Liza ? Itt az ideje ebédelni. Katinka tapasztalva, hogy reá várakoznak, s hogy kérelmét nem veszik figyelembe, vigyázni kezdett, hogy meg ne feledkezzék többé az ebéd idejéről, azonban egy alkalommal igen messze csónakázott, és a bokrok között egy igen kényelmes helyecskét, valami lugashoz hasonlót vett észre ; oda kormányzó csónakját, megállóit vele és a víz által ringatva, olvasni kezdett. Azt hive, hogy rövid ideig olvasott; de midőn órájára tekintett, megdöbbenve látta, hogy már hat óra, ők pedig rendesen fél hatkor ebédeltek. A mulasztás miatt, melyet az olvasásba történt mélyedése okozott, Katinka szemrehányásokat tőn magának és sietve hozzá látott a visszafelé evezéshez. Csakhamar parthoz érkezett, hol egy fiúcskával találkozott. »Nem tudod, ebédeltek-e az urak ? — kérdé. »Még nem«, — viszontá a fiú és valamit mondani akart, de Katinka elhagyta őt és nem hallgatott reá. Az erkély nyitott ajtajában szép sógornőjét és bátyját pillanta meg. — Testvér! kedves Pál! — mondá,sietve menvén föl a lépcsőkön. — Bocsássatok meg, kérlek benneteket. Nem én késleltettelek. íme itt a bűnös, ki titeket várakozásra kényszerített és az asztalra vett a könyvet.