Fővárosi Lapok 1881. január (1-24. szám)

1881-01-22 / 17. szám

Szombat, 1881. január 22. 17. szám. Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, hatvani­ utca 8. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre .***••• ® frt* Negyedévre ..»••• ^ » Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap* FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-ép­ü­let) a kiadóhivatalba küldendők. Az eljátszott­ szív. [ (Elbeszélés.) ] Báró Horváth­ Miklóstól. ! (Folytatás.)]­ Csúfos fájdalmak árán vásárolt illat és nap­sugár . — volt e gondolatban valami démoni, mi a végzet kegyetlen humorát juttatta eszébe. Ingerülten csöngetett. — Rossz vagy ! — kiáltott a belépett Jankóra, — s a­milyen rossz, olyan buta! Tán még butább, mint a minő rossz, elég lelketlen arra, hogy szenve­déseimen gyönyörködjél. Miért tártad föl az ajtót, tudva, hogy a légvonat meg fog ártani ? Jankó mentegetőzni akart, de a szélütött meg­ragadta ingerülten a csengetyűt s azt Jankóra dobta. — Várj a mellékszobában, mig hínt foglak. A mellékszoba fűtve volt s a csúfos, béna tagok­nak szánt légmérséklet nyomasztó s majdnem tűrhe­tetlen egésséges embernek. Ez a szélütött kegyetlenül torolta vissza környe­zetén szenvedéseit, melyekkel a könyörtelen végzet sújtotta, s Jankónak valóban angyali türelemre volt szüksége. A lelki hangulat, melyben ez idő szerint a sze­gény szolgát találjuk, veszélyes. A csordultig telt po­hárban a folyadék akként keresi az egyensúly mint ez a méltatlankodást tűrt, szenvedett lélek, soha lesz-e, ha kicsordul. IV. Szép tavaszi nap volt, a jég oly lanyha, hogy még a beteg is föltárathatta ablakait, de a szélhűdött­­nek ismét megkeserítették perceit a zsibbadtság sa­játságos tünetei, türelmetlenül hánykolódott vánko­sain egy ideig, míg végre elszunyadt. Az öreg Pál, ki a kastélykertben volt, egy domb magaslatáról a nyitott ablakon át a beteg szobájába pillanthatott, s látva, hogy Jankó nincs ott, a kastély felé irányzó lépteit, hogy Jankóval találkozzék. Pál, a­mint tudjuk, pártfogásában részesítette Jankót s bárha ennek titokzatos okát még nem tud­juk, annyit tudunk, hogy az áldozatkészséget, melyet irányában minden körülmény között tanusítni hivatá­sának tekintett, nem csekély mérvű s a rendkivüliek közé sorozható. A dombról lehaladva, a vén komornyik a kas­télytól már csak rövid távolságra volt, midőn szokat­lan zaj hangzott a nyitott ablakon át a szélhűdött szobájából. Ott valami rendkivüli történt. Alig hogy a beteg szemére álom nehezült, Jankó lépett be, mivel ura úgy rendelte, hogy minden órában jelenjen meg pontosan az orvosi szerekkel s ne várjon szólítást. De a beteget, kinek az álom eny­­hületet okozott s ki most Jankó beléptére fölébredt, ez a körülmény annyira fölboszantotta, hogy epés inge­rültségében kiáltani akart. Keze reszketett, hebegő nyelve erőlködött kife­jezni haragját, de csak csonka s érthetetlen szótago­­kat rebeghetett, s ez a kinos tehetlenség érzete, mely erélyes akaratának megtagadta az engedelmességet, végletekig fokozta ingerültségét. Merev tekintete ijesztő volt s szélütött nyelve, mely nem birta kiejteni a bosszús szót, mintegy kereste a legbántóbbat, a leg­kegyetlenebbet, hogy vele Jankót vérig sértse. Végre a hebegő megszólalt s megszólamlása irgalmatlan volt: — Lopni akartál, mig aludtam! Jankó e lealázó vádra elsápadt. — Vonja vissza e kifejezést! — kiálta föl köve­telőleg. A szélütött erre mankójával válaszolt. Ez ütés nem okozott testi fájdalmakat, de annál nagyobb erkölcsi megaláztatást, s ezt annál inkább, mennél régebben tűrte és szenvedte már a Sok méltat­lankodást. Jankó kigyúrt arccal úgy érezte, mintha emberi méltóságát tapodták volna össze s az elfojtott keserű­ség, melyet emberi erőt meghaladó türelemmel évek során át fojtott magába, most egyszerre mint a daga­dozó ár kitört, a szoba közepéig rohant, fölkapott az asztalról egy hegyes tőrt s beszámíthatlan állapotá­ban beledöfte azt kegyetlen bántalmazója szivébe. Ugyan e percben termett az ablak előtt Pál, ki mindent látott. — Hagyd el azonnal a kastélyt! Menekülj ! — mondá a szolgának, — különben el vagy veszve. Bitó­fán halsz meg! Jankó kilépett a szobából és senki által észre nem véve, elhagyta a kastélyt. Eközben körülbelül harminc lépésnyi távolság­ban a kertben Zajtai Ármin alakja tűnt fel. Pál látta, hogy ura az ablak felé tart, fölkapasz­­kodott a párkányzaton s a nyitott ablakon át a szo­bába lépett. Itt a halott vánkosa alól kirántotta a pénzes tárcát s hirtelen fölkapta a véres tőrt. Zajtainak föltűnhetett, hogy Pál az ő bátyja szobájába az abla­kon hágott be, mint egy gonosztevő. Gyors léptekkel oda sietett s ép ama percben ért oda, midőn szolgája bűnös módjára a tőrt elretté. E látvány vérfagylaló volt. Egyfelől a szélhűdött holtestre, másfelől mellette Pál, sápadtan, torzult voná­sokkal, az az ember, kinek hűségében s becsületességé­ben soha egy percig sem kétkedett. Zajtai gyors léptekkel elsietett az ablaktól, és megkerülvén a kastélyt, a szobába lépett, s ott meg­ragadván Pál kezét, erélyes hangon kiáltá: — Gyilkos! A cselédség uruk kiáltására összecsődült s hüle­­dezve szemlélték a borzasztó jelenetet. — Mi vezetett a gyilkosságra ? — kérdé a kas­tély ura. — Hogy mi vezette a szörnyű bűntettre, azon­nal megtudjuk, ha megmotozzuk! — mondá egy szolga s Pál zsebét kikutatva, abból a megöltnek pénztárcáját rántotta ki. A bűnjelek tehát nem hiányoztak. A körülmények összetalálkozása, a­mint földi biráink kifejezik, teljes és tökéletes volt. A házi­orvos megállapítá, hogy a néhai alig néhány perccel azelőtt, a tőrrel ejtett seb következté­ben halt meg. A kastély ura látta Pált néhány perccel azelőtt az ablakon beugrani s látta kezében a véres tőrt. S megtalálták nála a rablott pénzt is. — Ez az ember méltó a bitófára! — gondolták valamennyien. g. Zajtait, ki tanúja volt Pál gonosz tettének, még aznap értesítették Jankó megszökéséről. Hogy a két körülmény minő hatást gyakorolt a fiatal­ember kedé­lyére, elképzelhetjük. Jankó hírnélküli távozása a kastélyból meg­győzte arról, hogy a cselédek hűségére és hálájára számítani nem lehet, s legkevésbbé önfeláldozásukra egy beteg kerül. S a mi Pál lelketlen gonoszságát illeti, az fölülmúlta képzeletét s gyökerestül megin­gatta az emberekbe fektetett bizalmát; mert ha az is lehetséges, hogy harminc éven át tanúsított hűség csak szenteskedő álarcul szolgáljon a legelvetemedet­­tebb gonoszságnak, akkor miben lehet még hinni, miben bízni ? Ármin önkénytelenül bátyja, Bálint sivár világ­­nézleteire gondolt, a jogosult kételkedésre s a soha le nem csilapítható gyanúra. Pált átszolgáltatta a bűnfenyítő törvényszéknek, s aztán mint tanúnak, hosszas és fárasztó kihallgatá­sokra kellett megjelennie. A vádlott védelmére kirendelt ügyvéd nagy súlyt fektetett a Jankó hirtelen eltűnésére , de a bíró­­ság e körülményt mérvadónak annál kevésbbé tekint­hette, mivel Jankó mocsoktalan előélete a legkisebb »támpontot« sem szolgáltatott a gyanúra; aztán meg nem világos, nem kézzelfogható volt-e, hogy a kinél a véres tőrt s a rablott összeget találták, ugyanaz kö­vette el a gyilkosságot ? A tárgyalások során legmeglepőbb a Pál konok hallgatása volt. A bíróság azonban, tekintettel arra, hogy »noha a bűnösség nincs ugyan jogszerűn bebizonyítva, de a jogos gyanúokok sincsenek tökéletesen megerőtlenítve«, vádlottat tízévi börtönre ítélte. (Folyt. köv.) Szeretett. (Orosz beszély.) Kochanovszkyné elbeszélése. (Folytatás.) A házban ezalatt erősen készülődtek a vendé­gek fogadásához. Csernoveczkin kívül, Grigorjevics Pálnak kellett megérkeznie egész nyárra, két leányá­val, gyöngélkedő fiával, kit hordkocsiban vittek, orvo­sával, angol mistressével, annak leányával, azonkívül mellettük még egy francia nővel, mint a miss és a madame de Soly részére, a nélkülözhetlen társal­kodónő. De ezzel még nincs vége: Petrovna Glafi­a egész él­tében nem tudta nélkülözni a kegyenceket. Ez egy - ;ez a kegyenc helyét a kocsis négyéves leány­kája foglalta el. A házban még mindig várakoztak e vendégekre. Timofteevna ilufia, kedélyes perceiben, szent lélek által leküldött »tizenkét nyevű ünnepének nevezé ezt, és nyugtalanul téve föl magában a kér­dést : vájjon mi fog történni ? Katinka azt hive, hogy semmi sem fog történni, és ha történik is, az semmi esetre sem fogja őt illetni, így gondolkozott ő. Bekövetkezett a május hónapja, de a vendégek még nem érkeztek meg. Nap-nap után telt, és Grigo­rjevics Pál kis családja még mindig csak saját köré­ben mozgott. Neje, gyöngéd, őszfürtű nő, ki minde­nek felett szerette férjét, és kitől némileg félt is, rend­kívül figyelmessé lett sógornője iránt. Eltekintve attól, hogy Katinka megkérte őket, hogy őt soha se várják az ebédhez, ha még sétán van és megfeledke­zik a meghatározott időről . Makszimovna Erzsi azon­ban mindig várakozott, sőt arra sem fordított figyel­met, midőn Grigorjevics Pál megéhezvén, lábával ko­pogott és zsörtölődött, — mondván: — mi az, Liza ? Itt az ideje ebédelni. Katinka tapasztalva, hogy reá várakoznak, s hogy kérelmét nem veszik figyelembe, vigyázni kezdett, hogy meg ne feledkezzék többé az ebéd idejéről, azonban egy alkalommal igen messze csónakázott, és a bokrok között egy igen kényelmes helyecskét, valami lugashoz hasonlót vett észre ; oda kormányzó csónakját, megállóit vele és a víz által ringatva, olvasni kezdett. Azt hive, hogy rövid ideig olvasott; de midőn órájára tekintett, megdöbbenve látta, hogy már hat óra, ők pedig rendesen fél hatkor ebédeltek. A mulasztás miatt, melyet az olvasásba történt mélyedése okozott, Katinka szemrehányásokat tőn magának és sietve hozzá látott a visszafelé eve­zéshez. Csakhamar parthoz érkezett, hol egy fiúcská­val találkozott. »Nem tudod, ebédeltek-e az urak ? — kérdé. »Még nem«, — viszontá a fiú és valamit mon­dani akart, de Katinka elhagyta őt és nem hallgatott reá. Az erkély nyitott ajtajában szép sógornőjét és bátyját pillanta meg. — Testvér! kedves Pál! — mondá,sietve men­­vén föl a lépcsőkön. — Bocsássatok meg, kérlek ben­neteket. Nem én késleltettelek. íme itt a bűnös, ki titeket várakozásra kényszerített és az asztalra vett a könyvet.

Next