Fővárosi Lapok 1881. január (1-24. szám)

1881-01-13 / 9. szám

Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« tizennyolcadik évfolyamára ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek így címzendők: »A Fővárosi Lapok kiadó­­hivatalába, Budapest.« S o m s s i c h Pálnak. (Születése 70-dik évfordulójakor.) Nem szoktam én a köznapiság előtt Bókolni, bármely polcra ha felkap is ; Majmolva régi s uj poétát: Áradozó dythirambot írni. De egy dicső kor fénye­s borúja hű, Tar homlokon leng s hószinü fürtökön, Mint egy lenyugvó nap sugára Bearanyozza az Alpok élit: Borsitzky, Nagy Pál és a Dessewffiek, Két Somssich, egy szent Kölcsey, majd Deák, Meg Wesselényi, s mérkőzése Széchenyi és Kosuth óriásnak, Tűnnek rajongó lelkem elé. S ama Napok, miket lant, mert ez a nyelv szegény, Csak hallgatással ünnepelhet; S melyek után letiport jogunkat Első Te véded könyvvel! Azonba meg’ Megnyíl az ország háza, hol egy szabad, Egy szolgajármot nem tűrő nép köt frigyet a koronás királylyal. S Te elnököm vagy, mesterem egykoron ; Most vélem együtt néma tanúja már Uj fénynek, uj borúnak : ime, Nyújtom elédbe, fogadd, ez ágat. Zichy Antal. ------------------­A megfagyott gyermek. (Életkép.) Balázsnétól. (Folytatás.) — Köszönöm, nem akarok kanári madár lenni szűk kalitban. Én a színpadon fogok diadalt aratni. Megmondta ezt Anikó néni! Ah a valcer! Isten ön­nel Gyula. Eljöjjön a színházba! Még hallotta Gyula utolsó szavát, mely ez volt: — Soha! Azután többé nem látta. Később hallotta, hogy megházasodott, gazdag nőt vett el, de ki vagyonát nem sokára el is pazarolta, szegények lettek és Gyula, az egykori szép tiszt, most ama kopasz, görnyedt, öreg hivatalnok a szürke házban! És Amália? Másnap a bál után, Anikó néni jött, kezében az újsággal, melyben neve már nyom­tatva volt, mint bájos új csillagé a művészet egén. — Nos, mit mondtam mindig, Málika ? Szeren­cséd lesz, szerencséd, csak rám hallgass, és azt tegyé­tek, a­mit én mondok! Tudjátok, én praktikus va­gyok. Hiszen magam is énekesnő voltam, még­pedig milyen! Ha Máliból nem lesz világhírű énekesnő, hát én se legyek becsületes asszony! Csak rám hall­gassatok ! Szegény, mama kissé félénk hangon közbe szólt: — Bizony, kedves Anikóm, jó is lenne, ha Máli valami jó szerződést kapna. Tudod, kapitálisunk már nagyon apad és a penzió, mit öregem után húzok, nem nagy és halálom után meg is szűnik. Mi lesz akkor Máliból, ha a pénzt mind elköltjük; olasz­­országi tanulása borzasztó pénzbe került, itt a nagy városban nagy lakást béreltünk, hogy a­mint mond­tad, imponáljunk. Ekkor egy futamot énekeltem, tudtam, hogy ez legyőzi a mama aggodalmait. — Hallod, hallod ? — mondá Anikó néni, — fejemet hagyom levágni, ha ma ezt utána énekeli valaki, és az az á, de mit mondok, az a C! Próbálják csak azok a nyomorúságos énekesnők ott a színháznál utána énekelni! Jer, kedvesem, nyugtassuk meg ma­mát a »Gnaden«-áriával Róbertból. Tudod, én a hí­res Lind Jennytől hallottam. Majd megmutatom az effektust, a­mivel a publikumot lefőzöd. Tudod, a végén vedd a magas desset. — Igen, de nem­, Marrucatotól Milanóban más­kép tanultam. Ő azt mondja, ne vegyem a magas des­set, mert nem bírom, csúnyán hangzik és itteni mes­terem is azt mondja, ne riszkírozzam­­— — Csak te rám hallgass, kedvesem, tedd azt, a­mit én mondok. Ők nem voltak énekesnők, mit tudnak azok effektusról beszélni. De az istenért, holnap a ru­hákat már meg kell rendelni, ha már a jövő héten lesz a fellépés. Nos, ugy­e jó gondolat volt tőlem, hogy gróf P.-hez folyamodtunk, ki atyád jó akarója volt, Ő csak egy levélkében ajánlott az intendánsnak és azonnal megnyíltak a színház kapui előttünk! Mások hóna­pokig szaladgálhatnak, a­mig a fellépéshez juthatnak és te már holnap zongora­próbára megy és a jövő hé­ten fel is lépsz mint hercegnő a Robertben! Nagy uszály a fődolog, tudod, mikor ki fogsz lépni a piros sleppben! Festeni majd én foglak, én értek ám hozzá, az én kezem alatt a rút is szép lesz, ahogy én a piro­­sítót alkalmazom, hát még te! A nagy gázsi bizonyos, ne féljetek! Szegény jó anyám, mily sugárzó tekintetet ve­tett rám. — Igazán, hercegi alak vagy, kedves Amá­liám ! Szegény mama, ő szeretetében nem vette észre, h°gy piciny voltam, épen nem hercegies. Emlékezem aztán, mikor először a zongorapróbára mentünk. Istenem, mily boldog voltam! Közel álmaim tel­jesedéséhez, az imádott színpadra fogok lépni! Igen, mikor kiszálltunk a kocsiból, már a kapu­nál sokan álltak és tiszteletteljesen köszöntek. Az ud­var is,a­­melyen keresztül kellett haladni, hogy a próbaterembe jussunk — tele volt művészekkel, kik kíváncsian vizsgáltak. A nők ruhámat mérték végig, férfiak arcomat kritizálták. Legalább a hallott szavak­ból: »nem csúnya,« »csinos,« »barátom, szép« — ezt kellett gyanítanom. Szívem dobogott, mikor a terembe léptem és attól féltem, nem leszek képes énekelni. De néni a karmesternek mindjárt mondta, legyen elnéző, zavarban vagyok, csak félhanggal fogok énekelni, majd a zenepróbán bemutatom magamat. Aztán jött a zenepróba. Oh, istenem, mily külö­nös érzés fogott el, midőn a félhomályú színpadra léptem! Már a levegő mily különös ott, a légszesz, a díszítmények festékének összevegyült szaga, a homály­ban mozgó, járó alakok, a zenekarból felhangzó zűrza­varos hangok mikor épen hangolnak! Lassan-lassan hozzá­szokik a szem a félhomályhoz és az ember a sötétből lát kibontakozni egy-egy mosolygó rózsabokrot, felfor­dított házat, mely egy lugashoz van támasztva, a­hol két kardalnoknő üldögél s az egyik azt mondja, kötő­tűjét, melyet leejtett, felvé­ve: »Na, hiszen itt mara­dunk megint két óráig, a karmester rosszkedvű, lát­tam az udvaron, ma megint mindent kétszer fog pró­bálni, majd szekirozza ismét a második sopránt.« To­vább pillantva, egy pompás királyi trónt, dúsan ara­nyozva, oh, ebbe bizonyosan én fogok ülni, mint her­cegnő. Jobban is fogok beleilleni, mint az a lámpa­­gyújtogató, ki újságot olvasva most kényelmesen benne kevélykedik. Kissé korán jöttünk, még nem kezdik a próbát. A­míg várunk, sok mindent hallunk beszélni. Nénivel egy coulissa mögé vonultunk és néztük és hallgattuk a kardalnokok csevegését. Istenem, mi­lyen boldog nép­ milyen vidámak. Hogy ingerkedtek egymással. Az egyik épen utánozta a tegnapi Lear király személyesítőjét, az embernek csakugyan ka­cagni kellett, a­mint e szót a L-í-í-í-r!, háromszor egymásután szavalta. A brávózásra, mit társaitól ka­pott, egy eddig észre nem vett halvány női alak emel­kedett fel ülőhelyéről, tele ragyogó fekete gyöngyök­kel és méltósággal haladván a csoporton keresztül, megvető pillantást vetett az utánzóra: »Szégyelje ma­gát, Rudolf, az isteni Shakspearet így kigúnyolni, ön nem érti a művészetet!« »Ne haragudék, bájos Ophelia,­­egy újabb megvető pillantás a hölgy részéről,­ esküszöm, e festett vászon keresztre, melylyel Alice fogja karját a harmadik felvonásban bepiszkolni, mi­dőn Betram elől menekszik, hogy soha többé nem utánozom kedvelt művészét, a nagy Lear ábrázolóját. Szolgálhatok egy kis sós kiflivel ? A próba soká fog tartani, új csillag fog ragyogni.« »Vagy leesni« — mondá egy másik hang.— »Lesz hecc!« — Ismét egymást. »Azt hallom, semmit sem ér, hanem szép leány. Láttátok, milyen szép haja van ?« — »Igen, ha falsdh nem volna.« E szavakat egy újonnan érkezett hölgy mondta, kinek tiszteletteljesen helyet csináltak, hogy keresztülhaladhasson a színpad elejére. De ő a csoport között megállott és beszélni kezdett velük, az iménti szavakat ejtvén ki. Szerettem volna előlépni és megmutatni hajamat, hogy épen nem »falsch«, hanem igazi természetes, s már majdnem sírni kezdtem azok felett, miket hallanom kellett, de nem mertem moz­dulni, nehogy meglássanak. Hát még mikor azt mondá a hölgy: »Igazán vakmerőség az én legjobb szerepem­ben fellépni, nicht war ? Épen nincs a kellő magassága hozzá, a gud morgen!­zse szüi fásé! Mert nem applau­­dirozott tegnap maga nekem, csúnya ember, a nagy áriám után, pedig ugy­e Kőrösi úr: hamer gsungen wi gott! . Erre Rudolf kardalnok ur — ki Leart utá­nozta— halk hangon azt súgta társának: »Szegény Lotti nagysám, épen tegnap borzasztó rossz volt és hogy affektál a német beszédével, pedig egy szót sem tud becsületesen kiejteni.« — Kriszti Kott! — hallám újra az iménti pri­madonnát, kezét nyújtva egy elegáns, egyszerűen öltö­zött nőnek. A primadonna uszályos ruhában volt, tele ékszerekkel. — Eljösz holnap a színházba, ugyebár! Kérlek, melyik helyre akarsz a páholyban ülni. Tud­nom kell, mert virágbokrétámat hajamban a szerint kell rendeznem, hogy a közönség felé lássék. Tudod, holnap a szerepemben lép fel valami kezdő. El kell jönnöm, nehogy azt higyjék, félek tőle! Istenem, ha akkor már tudtam volna, hogy valóban nem is lesz oka félni tőlem, talán nem lépek fel és talán minden máskép lehetett volna! Az ügyelő csengetyűje megszólalt, jele, hogy kezdődik a próba. Ki kellett lépnem rejtekünkből, a rendező már úgyis keresett. A­mint megpillantott, karját nyújta és előre vezetett a sugó­lyukig és bemu­tatott a zenekarnak. Én remegtem, mint a nyárfa­levél ! A színpadot körülállták. Legelői székeken az énekesek, énekesnők, kik engem jöttek hallgatni; legislegelől az ékszeres primadonna borgnettezett és sugdosott a szomszédja fülébe. Szerettem volna haza­futni és elbújni valahová! Éreztem egy pillanatra, hogy ez nem nekem való hely, de bátorságom újra visszatért, a­mint a zenét hallottam. Énekeltem. Han­gom remegett, pár hibát is csináltam, újra kellett pró­bálnom, eszembe jutottak a festett lugasban kötő kardalnoknő szavai: »na, ma két óráig fogunk pró­bálni, a­mikor jutunk haza.« Próba után nem igen voltam megelégedve. A karmester azt mondta, hogy szép hangom van, de nagyon félek és ez oka, hogy tremolázik. Néni biztosította, hogy az előadás estéjén máskép lesz, majd bátorságot önt ő én belém! (Vége következik.) . •,-, - :•••, 1 ’ 'N*' •' V v * 1^V' ' ;-?rí, A- ~ S*'r ~1 Csütörtök, 1881. január 13. 9. szám. Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, hatvani­ utca 8. sz. II. emelet. Előfizetési díj: Félévre ...................... »8 frt. Negyedévre ..»••• *• n Megjelen­ils az ünnep utáni napokat kivéve mindennap* FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, A­t­henaeum-ép­ület) a kiadóhivatalba küldendők.

Next