Fővárosi Lapok 1881. január (1-24. szám)
1881-01-14 / 10. szám
Magammal erődöm.... Magammal évödöm: Te kába ! Meddig leszel még vágy beteg ? Mikor szűnik meg sorsod átka: Megbabonázni véredet ? Küzdelmeidnek pihenése, Kétségeidnek nyitja nincs. Hiába szállnál föl, az égbe, A röghöz láncol rabbilincs. Szomjas vagy csókra, szerelemre, S ha megizlelted, undorít. Dicsőséget kergetsz lihegve; Meddig ? Rogyásig ? Holtodig ? Mindig a messzeségbe vágyós, A távolban tündér a rém. Díb-dábot elrejt rózsafátyol, Halottat csókol a remény. Tömérdek már a veszteséged; Ráncos lesz tőle homlokod. Oly nyomorult az emberélet S mégis dicsőnek álmodod. Reviczky Gyula. — A megfagyott gyermek. (Életkép.) Balázsnétól. (Vége.) Hú, de fáj a szél! szegény kis lámpácskák, ti alig birtok égni! de van ám gyufám, mindjárt meggyujtalak benneteket, három is kialudt, pedig addig nem távozom, mig utolsót nem lobbantatok. Ez már szokásom az én jó anyám sírjánál! Köpenyem jobban összehúzom, lábam betakarom a kendővel és akkor nem érzem úgy a hideget, így ni, most szépecskén égnek mind. Égjetek, kedves kis csillagaim, nincs egyéb, a mit adhassak annak, kinek sírján ragyogtok! A pompás drága koszorúk csak gazdagok ajándékai lehetnek; szivem szeretetének adóját én csak a ti szerény ragyogástokkal róhatom le, habár elkésve is! De az a betegség mégis nagyon elgyengített, bágyadt, álmos kezdek lenni, pedig még jócskán van viasz a lámpácskákban és addig nem távozom, amig el nem lobbannak végkép-Mily különböző két kép, oh istenem! esik lámpák világánál a görnyedt alak és az a kép, mely ez alak lelki szemei előtt lebeg: piros uszályos ruha, gyémánt diadém, színpadi fényes világítás, ifjúság, reménység — és mindennek oly bús vége! Ah, bár ne léptem volna soha a színpadra! A rettenetes est, föllépésem estéje eljött, mely sorsomat eldöntök és mily szomorúan! Néni diadallal vezetett be az öltözőbe, hol pompás selyem ruhám ki volt terítve, csak úgy ragyogott a sok aranytól, de kicsi alakomhoz nagyon is hosszú uszálya volt. A tükör fölött gázlángok, két oldalt kis asztalkákon a festékek kirakva, kicsit szégyeltem magamat, amint azokat megláttam. Festeni magamat! mikor hajport sem használtam soha, még bálban sem! Az én karomtól egy fekete frak sem lett fehér a bálban, és itt még pirosító is! Néni kacagott és azt mondta : a színháznál nem megy máskép, itt festék kell. Aztán néni kifestett. Mikor a tükörbe néztem, majd elszaladtam magamtól! A nélkül is gömbölyű arcomat néni még gömbölyűbbé tette azzal, hogy igen sok pirosat rakott arcomra, még fülemet is kipirosította, »mert ez már szokás«, mint mondá; aztán szemöldökömnek egészen más rajzot adott; a természet egyenes vonalt húzott szemem fölé, néni ivalakot adott nekik, mondván: sokkal szenvedőbb külsőt kölcsönöz az ivalakú szemöldök ; a »Gnaden«-áriához igen fog illeni; aztán szemeim alá is vastag fekete vonalt húzott, hogy tüzesebbek legyenek általa! Aztán jött a frizura. Nem nagyon ideálisan fésült. Akkor még sok hajamhoz álhajat is rakott. Oh, ez az álhaj, csak legalább ez ne lett volna! Istenem, talán nem is kellett volna olyan nagyon szégyenlenünk a történteket, de mindegy már! Ok az úrban, és én megnyugodva isten akaratában ! Jaj de hideg van! Vagy csak a visszaemlékezés ama szomorú estére remegteti testemet! Kiléptem a színpadra! Ájulás kerülgetett, midőn a sok népet láttam; fő fő mellett, a sok látcső, mely mind rám volt irányozva, tökéletesen zavarttá tett. Elfeledtem a szavakat, melyekkel szerepem kezdeni kellett volna! Rémítő pauza következett be. A közönség moraja, fülemet érintve, magamhoz térített : eszembe jutottak a szavak! Énekeltem, de lélekzetem nagyon rövid volt, mert némi a ruhám derekát, csakhogy karcsú legyek, roppant szűkre varratta, hangom is remegett és félig sem volt olyan, mint otthon szokott lenni. Az első felvonásnak vége volt. Nem hívtak ki ! Nem tetszettem! Néni vigasztalt, majd a »Gnaden«áriával kivágom magamat, mondá, csak a magas desst ne feledjem el és fejemet kétségbeesve a két kezemmel rázni különösen ajánlotta. Hajam közé még két hosszú fürtöt tűzött, hogy ideálisabb legyek! Aztán újra kiléptem a színpadra. Az áriától függött minden! Ah, de a sors nem termesztett számomra babérokat! Ha rágondolok, ami akkor történt, oh, a szégyen emészt. A kacagó arcokat nem feledtem el soha! A magas dess, melytől a néni mindent várt, nem sikerült. Valami iszonyú hang lehetett, mert nevettek rajta, s ez nem volt még elég, amint fejemet ráztam, a néni utasítása szerint: a két hosszú hajfürt, melyet a néni gyöngén tűrhetett meg, lassan végig gördült hátamon, uszályomon és ott feküdt a Róbert lábainál! Nem tudom azután, mi történt velem, többet nem énekeltem egy hangot sem, a függöny legördült — számomra örökre! Oh, bár a szégyent is elrejtette volna! Mily szomorúan tértünk haza! Mily bús vacsora volt! Ott díszelgett az asztal közepén a szép torta, melyre az volt írva cukorból: »Brávó, Málika.« Szegény mama gyöngéd gondolata, de mily gúny volt ez most. A néni szótalanul elvitte az asztalról. Aztán sírtunk mind a hárman! Volt miért! Pénzünk nagy részét kiképeztetésemre költöttük el; a lelketlen mesterek soha sem mondták meg az igazat, hogy nincs kellő színpadi hanganyagom ; a pénzt elvették és a sorsra bízták, hogy megmutassa, mennyire nem születtem a színpadra ! Anyám és a néni sokkal jobban szerettek, semhogy ezt átlátták volna. Csak mikor már késő volt ! Másnap a lapokat olvastuk el. Hála istennek elég kíméletesen bántak velem. A nevetséges hajfürt-jelenetet egy sem említette meg. Csak egy bánt durván velem (mint a néni állította: az ékszeres primadonna imádója.) ez azt írta, hogy ha jövőre a »karban« fogok énekelni, ne bánjak szűkmarkúan a hajtűvel! A karban! Tehát azért költöttünk annyit, azért tanultam és fáradtam, hogy álmodott babérok helyett a kardalnoknőséget ajánlják ? Megmaradt kis pénzünkkel ide jöttünk e kis városkába, ahol olcsóbban élhettünk. Én sohá nem tértem magamhoz szégyenemből. Szegény én azt hittem évek múlva is, hogy a világ még mindig rólam, az én fellépésemről beszél. Szerényen éltünk kis pénzünkből és a nyugdíjból, melyet mama húzott atyám után. Aztán egyszer kihozták ide, honnan nem jött többé haza hozzám. Egyedül maradtam, árván, szegényen ! De legyen meg isten akaratja! Ő akarta így ! Talán büntetés, mert oly könnyelműen dobtam el hiúságból egy szivet, mely érttem égett! Talán boldogok lehettünk volna együtt! Most ő is boldogtalan, mint én, egy nővel, akit nem szeret, aki rossz hozzá! Ah, ha egymásé lehettünk volna, mily öröm este leendett a mai karácsony estéje! Ugyan mit is készítettem volna neki mindent ez estére! Talán mama is tovább élt volna, ha annyit nem busul rajtam. Ő is eljött volna hozzánk ma estére, vagy talán nálunk is lakott volna! S fejét a sírra hajtotta, mintha élő anyja ölébe hajtotta volna. Nem érezte a fehér hó hidegségét, mely homlokát érinté; nem vette észre, hogy a kis lámpák világa már kialudt; hogy csak egy csillog meg küzdve a hullongó hóval, mely a hátralevő rövid perceket még rövidebbé akarta tenni! Nem vette észre, hogy az éj már beállott, — télen oly korán eljön az éj ! . . Oh, ne álmodozzál, szegény ősz gyermek!, siess innen!, az utolsó lámpa világával a te élted lángja is kialszik! Hideg van, a hó elborít! Kis szobád nem fogad be többé élve, ha tovább álmodozol! De nem! jó angyalod ne ébreszszen fel. Álmodjál boldogságról, szerető férjről, boldog családi körről, karácsonyfáról, melyet kicsinyeid vesznek körül! Álmodjál tovább mind arról a boldogságról, melyből neked része földön nem jutott. A hó kullong, kullong, lassan eltakar mindent! az utolsó síró lángocska megszűnt vele küzdeni s ezzel együtt — megszűnt egy szív is dobogni. Boldog álmok között szabadult ki egy árva lélek a gyötrött testből! S ha fájt magasabbra törő becsvágyának, hogy énekelni a »karba« küldötték akkor, mikor még földi gyöngeségektől ment nem vala: most örvendezhet földi becsvágytól és hiúságtól tisztult szelleme, mert »karba« jutott, az angyalok karába. — - «^ggg^m :•'- £*-’■--** i. Péntek, 1881. január 14. 10. szám. Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, hatvani utca 8. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre ................................8 frt Negyedévre ...••• ^ n Megjelenik aZ ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Szeretett. (Orosz beszély.) Kochanovszkyné elbeszélése. (Folytatás.) Bogomolov Ivanovics Mihály egy percig sem késett, karon fogta Katinkát és a nép között átvezette, nem engedve meg még ruhája szegélyének érintését sem; úgy látszott, hogy ő a halvány, hallgatag és parancsoló tekintetével nyitott utat a nép között. De az ajtóban meg kellett állapodniok. Rendetlenség, lökdösések és az esőtől megnedvesített lépcsőkön bekövetkezett esések csak nehezen átküzdhető akadályt képeztek előttük. — Engedje meg,—mondá Bogomolov, a leányka fején a csuklyát fölemelve. Merően tekintett maga elé és hozzá téve : — Önnek nem kell várakoznia. Valóban mit sem kellett várnia. Az eső mindjobban esett. A templomból kifelé tolult a nép, elárasztva az utakat és magaslatokat, hogy szemlélje a lakodalmi menetet. Valami vén asszonynak az eső ellen fejére vetett nagy kendőjétől két ló megijedvén, a kocsit elragadták . . . Képzelni lehet a támadt lármát, kocsisok ingerült kiáltásait, csatlósok kiabálását a beszédet és rendetlenséget . . . Bogomolov Ivanovics Mihály óvatosan kezdi vezetni Katinkát, mit a síkos lépcsők szükségessé is tenek. — Lehetetlen máskép, — mondá Bogomolov, és kezével átkarolá Katinka derekát, a lépcsőkön le és a téren át vitte őt egész a haranglábhoz, honnan főkijárat volt az utcára. — Vereevszkiék kocsija! állj, Vereevszkiék kocsija! — kiáltá Ivanovics Mihály csengő hangon, a tömeg zaja dacára. — Fordulj a harangláb felé . . . Gyorsan! Ivanovics Mihály hangjában annyi parancsoló volt, hogy tíz hang is ismétlé: —Vereevszkiék kocsija a haranglábhoz! .. Gyorsan! — A kocsi megérkezett.