Fővárosi Lapok 1881. február (25-47. szám)

1881-02-23 / 43. szám

Tavasz a jégen. (Emlék.) Irta Allos. A ve diva — hogy is mondjam csak : — patina­­trix! Üdvözlégy Fréja istenasszony, te könnyű lábai­don rénszarvas lapockájából rótt korcsolyával, szelek szárnyán repülsz a végtelen smaragd-síkká merevült északi tenger fölött! Szállj, szállj, te tünde istenasz­­szony! Fehér arcodra rózsákat lehel a fagy, arany­hajadba gyöngyvirágot hint a hó, mintha csak te volnál Frigy, a tavasz mosolygó tündérleánya. Bocsánat, elvétettem a fogást. Két oktávával följebb, allegrettoval, ujjongó fis-durban kezdtem meg, pedig nekem csak alant, lágy a-moll hangokat szabad megütnöm, halkan, vontatottan. Hogy ottkonn ismét korcsolyáznak, hogy otthonn a tó hátán megint vi­dám élet sürög, csak úgy gondolom, hévmérőm újra le­­törpült kénesője után. Régi korcsolyám elrozsdásodva hever valami vén fiók fenekén. Nincs, a­ki lekoptassa éléről azt a barna ragyát. Már én csak itt, barátság­talan kályhám mellett didergem át a tél végét is. Hét­köznapi gyári munkában kifáradt­test, annyi ütés alatt elfásult lélek, kihűlt szív,—nem, ezek nem valók abba a jég-parquett, havas-galy-csillárú vng szalonba. Meg nagyon hideg is volna ott! Elég nekem ez a magam tele. Aztán, mikor pihenve vonom meg magamat ro­zoga vén zsöllyémben, melengek a rideg kályha, pi­pám és emlékeim mellett. Pedig azt mondják, hogy »nessun maggior dolore.« De engem mégis fölmele­gít, visszagondolni azokra az aranyos szép napokra; szemem a mostani szürkeségből örömest néz vissza az egykori derűbe. Az a meleg, az a régi fény percekre, órákra megcsal, s csak akkor ébredek föl, mikor pi­pámból kialudt a tűz és fejemben kihunyt az emlékek ragyogása.* Tavasz a jégen! Bizony tavasz volt az. Mikor az öreg Bódorgó Andris, ez a fél pákász, fél szegény­­legény beállított hozzánk, alázattal jelentvén, hogy a Sellős jege már »emberbíró«, majd hogy össze nem öleltem azt a rongyos, keshedt gubáját. Ez az ő alá­zatos jelentése annyit tett, hogy itt van a mi falusi »skating-season«-unk. Itt a tavasz, január közepén. Pedig hát az a Sellős csak afféle pusztai pocsolya volt, melynek nádasában nyaranta sírt a vízi tyúk és fogdosta a keszeget meg a piócát a Sülthús cigány. Partjától egy kődobásnyira dűlöngött a Megállj itt­­csárda s benne a kármentő mögött a vén Bobáj zsidó mérte lőrését csikósoknak, szegény­ legényeknek, nád­vágóknak. Korcsolyázni a Sellősön, ez volt a mi falusi gentrynk egyetlen téli mulatsága. Az a három-négy száraz szigeten lakó család, mely ott telelt abban az alföldi kis fészekben, a mig csak »emberbíró« volt a Sellős jege s a mikor csak nem börtönözte szobába a hóförgeteg, minden nap kijárt a pusztára s folyt a sport, hogy jobban se kell. Négy-öt­ven batár meg kocsi robogott ki a faluból, tele fiatal lányokkal, menyecskékkel, mamástul, nagynénistül. Hej, pedig ez az utóbbi nagy sor volt szörnyen. Mert mikor itt a fővárosban beülnek a tisztes hölgyek coupéikba s a sugárúton át kihajtatnak a városligetbe, aztán ott le­telepednek a korcsolya-palota pompás fűtött szalonjá­nak tükörablaka elé, az könnyű mulatság. De mikor Éva néniék nekiindultak a Sellős felé, az egész utazás volt, veszedelmekkel, fáradságokkal és minden egyéb elmaradhatatlan utazási kellemetességekkel. Az út fagyos rögein csak úgy himbáltak a hintók ósdi szij­­jaik közt, a­kik pedig csak amolyan »fedezetlen« ko­csin tették meg azt a jó órai utat, alkalmuk volt el­harapni a nyelvöket ezerszer is. S e mellett a jó nénik hogy féltek a megfázás­tól ! (Mert az tudvalevő, hogy a falusi úrnők egésség­­tanában a punctum lethale a hideg.) Bundák, karman­tyúk, lábzsákok, muffok, bélelt capuchonok prémes áradatában tűntek el mind s persze ráerőszakolták még a lányseregre is, a­kiknek mosolygó, piros arca aztán olyan volt a közt a tömérdek farkas-gallér, rokamái közt, mintha egy jegesmedve rózsabokrot nyelt volna el s a virága kint maradt volna a torkán. Legalább ezt a hasonlatot mondta mindig Gerjeni Lenci, a­ki pedig igen elmés, finom gavallér gyanánt tündöklött a mi aranyos fiatalságunk között és sar­­kantyús csizmában korcsályozott. Nos hát megindult a karaván. A kocsi tele fázó nénikékkel, mamákkal, kacagó lányokkal, víg fiúkkal és — jaj, ezt majd elfeledtem! — fehér abroszszal le­terített kosarakkal. Ezekben pedig voltak szemérmete­­sen pirkadó sonkák, büszkén dombosodó libamellek, po­fók képű, omlatag kalácsok, aztán különböző formájú és színű palackok. Tokaj nedűjétől kezdve Chartreuse Deo optimo maximo olvadt topázzá sűrűsödött tüzéig. Dehogy engedték volna el a bundákon kívül még ezt a fölfegyverkezést a jó mamák és nénikék! Mert míg mi, fiatalság, a Sellős tükrét karcoltuk, a garde-des-da­­mes testület korcsolya-egyesületünk palotájában ülve az ablakoknál, nem akart magáról megfeledkezni, na meg rólunk sem, mikor néha fáradtan, fázva, pihenni, melegedni menekültünk be a korcsolya-csarnokba. Mert — ezt is majd elfeledtem megmondani, — volt nekünk korcsolya-palotánk is, a — Megállj itt-csárda. Shhocking lesz az egy kicsit, de úgy van. Terme volt a nagy ivó, honnan ily alkalomkor száműzték még magát az öreg Bobájt is; tükörlapjai az a két, három arasznyi fiókos alföldi ablak. A mamák, nagynénik ezen keresztül gyönyörködtek, ezen keresztül retteg­tek az ő »aranyosaik« fölött. Mert persze az is termé­szetes, hogy falun a korcsolyázás »veszedelmes játék, a­minek előbb-utóbb siralom lesz a vége.« — Hallja az úr, — mondta nekem Éva néni, mikor Ilonkának karomat nyújtom, hogy levezessem a jégtükörre, — aztán vigyázzon a húgomra, mert jaj a szeme világának, ha kificamodik valamije ! Vigyáztam, hogyne vigyáztam volna! Mikor úgy sem csüggött a tekintetem soha máson, mint az én kis tanítványomon. Tőlem tanult korcsolyázni és soha sem volt oly kedves és jó tanítványom, mint ő. Letipegtünk a nádtarlón át a kis tó jegére, aztán Ilonka leült a jégbe cövekelt lócára, én meg b­eléje térdeltem. Persze, hogy felkössem a korcsolyáját. A »sellősi jégpálya-egyesületnek« nem voltak erre való szolgái; nem voltak és én áldottalak, arany­kor primi­tívsége ! Ilonka ruhafodra alól kinyujtá egyik cipellő­jét — nem, csizmácskáját és én reszkető kezekkel szijjazom rá arra a formás piciségre a korcsolyát. Va­lami hozzánk bodorodott fejelágy francia igy define-Bevezetésében a múlt századi, úgynevezett nem­zetietlen kort festette, midőn a köz- és magán­élet ide­genné vált hazánkban, a tudomány deákoskodott, a költészet majdnem szünetelt s a nemzeti szellemet leg­inkább a dal, a zene ápolta s tartotta fenn. Ez a nem­zeti szellem uralkodott nemcsak a világi, hanem az egyházi énekekben is. A század folytán nem kevesebb, mint hatvanöt egyházi énekeskönyv jelent meg, mely­nek legnagyobb része a reformátusokra esik. Legkivá­lóbb énekszerzőik voltak: Rádai Pál a diplomata, Szőnyi Benjamin hódmezővásárhelyi pap és Maróthy György debreceni tanár, az első, ki négy hangra adta ki a zsoltárokat. A bő termés dacára, a református énekköltés nemzeti tekintetben hanyatlást mutat. Mi­nél messzebb távolodik a protestáns egyház a katho­­likustól, annál többet veszt zenéje eredeti magyarsá­gából. A régi nemzeti dallamok helyét francia, német és cseh huszita énekek foglalják el. Az öreg Gradua­­lig s Molnár Albert zsoltáraiig többnyire a régi ka­­tholikus énekeket használtak; innen kezdve azonban Goudinet francia énekei hatalmasodnak el, kezdetben csak zavart okozva, később majdnem kizárólag ural­kodva. Nevezetes azonban, hogy ez énekeskönyvek, a régiekhez képest, szövegeikben, élőbeszédeikben a múlt századiaknál mennyivel békülékenyebb, türelmesebb hangot pengetnek. A katholikus énekköltés hivebben őrizte a nem­zeti hagyományokat. Ezek az énekek dallamkötésre, ütemméretre, ritmus-beosztásra nézve legnagyobb részt egészen nemzetiek. Bár kevesebb gyűjtemény jelent meg belőlök, ez a kevés sokat fenntartott a régi himnuszokból, Mária-énekekből, litániákból. Első kö­zöttük Nárai György esztergomi kanonoknak 1695-ben megjelent Lyra coelestis-a, melyben száznál több a régi ének. Egy szólamban, de ragyogó harmóniában vannak írva s egyenes céljuk volt: magyarosságukkal és szépségükkel a protestánsokra hatni. Illyés István, álta a magyarokat: »egy nemzet, melynek az asszo­nyai csizmában járnak.« Megbotránkozott rajta, oh­a szerencsétlen; pedig ha tudná, hogy a női láb leg­szebb — kordován csizmában! Az idomok finom haj­­tásai, alig árnyalt körvonalai, a boka formasága csak e »prózai« lábbeli fekete bőre alatt tűnnek ki igazán és szemkápráztatón. Csoda-e, ha kezem remegett, míg fölcsatoltam azt a két j­égj­áró vasat. És az a tizenhat éves leányka oly ártatlan őszinteséggel nézett le rám gazella-szemeivel: — Ugy­e fázik a keze, hogy úgy remeg ? Aztán karomat nyújtam Ilonkának és rajta, neki­­karcolni a Sellős jegét. Bizony csak afféle pusz­tai jég volt az, ripacsos, göröngyös, nem volt a ki ön­tözte, gyalulja, mint itt Budapesten szokás. S mégis hogy mulattunk mi rajta! Az öt-hat párból álló kis társaság zajongva, kacagva karikázott és volt nagy hahota-riadal, mikor a derék Gerjeni Lenci nagyokat vágódott sarkantyús korcsolyáival, persze csak »tré­fából«, mint maga vallotta. Ilonka és én körül-körül siklottunk a kerek jégtükrön, fecsegve ártatlan, boldog bohóságokat. A végtelen havas róna csillogva terült el fenséges messzeségében; csak falunk piros födelű tornyát látta a szem; a távolban a csalóka hófény téli délibábot rezgetett a levegőben, mint valami gyémán­tokkal elhintett csipkeszalagot. A délutáni felhőtlen égen seregestül repültek a csókák, aztán leültek sorba a messze kútágas vályújára és búsultak mozdulatlan feketeségben. Ilonka arcára a hideg, pajzán jókedv és friss mozgás hajnalpirt varázsolt. Aztán azok az imádatos fülecskék! Örökké haragszom a sorsra, mert nem tett költővé, hogy végre én énekelhessem meg a női fület, melyet a hálátlan és vak poéták eddig oly kegyetlenül elhanyagoltak. S minő volt az a két fagytól pirosra csípett kis fül! Nem tudja az ember, b­earózsa-sziromhoz hasonlítsa-e, vagy parányi bíbor­­csigához. Hát azok az átlátszó, rózsaszín orrcimpák, melyek tágulva szívták be a tiszta, fagyos levegőt s a verőfényt! Mily végtelen költészet abban, a­mit pró­zának neveznek az emberek! Futottak velünk együtt a percek is s alig vettük észre, hogy a nap tányérját elönteni kezdi az alkony vére s gyorsan közeledik a szemhatáron nyugvó barna felhőcsíkok felé. Éva néni serényen integetett keszke­nőjével az ablakon: »Haza, gyerekek! Ránk estele­dik!« Még egyszer megkerültük a Sellőst, aztán be­menekülni a »csarnokba,a­hol az aggódó nénikék már tárt karokkal és tárt bundával fogadták a pozsgás arcú, ragyogószemű leánysereget. No, de mielőtt neki­fogtunk volna a hazautazásnak, jutott nekünk is a fehér abroszos kosarak klenódiumaiból. És mikor Ilonka letört számomra a kalácsból egy darabot: »Magam sütése!« s nekem szabad volt megcsókolni a rátapadt friss téli levegőtűs illatos kacsóját! Aztán haza, a nyájas világú kályha mellé, hol várt a párolgó b­ea. . .* Mennyi naiv, boldog emlék! De kit is érdekel azoknak az elmondása. Csak azok a gyermekszívek értik meg, melyek átálmodták e falusi ábrándokat, s azoknak édesen fájó emlék, a­kik most kedvetlen szürkeségben, fénysugár nélkül élnek itt — egyedül. Akadémiai levelek. — Február 21. — (Hangverseny az akadémiában. — A harmadik legrégibb magyar nyelvemlék.) (B.g.) Az akadémia heti ülésterme egészen szokatlan képet mutatott, mely a belépőt egy percre zavarba hozhatta, hogy: ugyan jó helyen jár-e? Az emelvényen (olyan olasz kathedra-féle) egy fekete re­­verendás pap állva szónokol: talán templom ? A ter­met szebbnél szebb ifjú lányok ülik sűrű sorokban körül: talán bál ? A fiatalság, a filológustól le a par­­vistáig, nyugtalanul hullámzó tömegekben van képvi­selve: talán iskola ? De mit keres az emelvényen a zongora, talán hangverseny ? Szerencse, hogy töp­rengésünkben megpillantjuk Hunfalvy Pál, Ballagi Mór, Budenz József és Télfy Iván fehérlő, szürkülő és tündöklő fejeit s nem kételkedhetünk tovább, hogy­ az akadémiában vagyunk. Csakugyan ott, az első osztály ülésén, melynek főtárgya Bogisich Mihály székfoglaló előadása. Ma­gyar egyházi énekek a tizennyolcadik században. A zongora csak azt a szerepet viszi, a­mit Thannál és Szilynél a fekete tábla, Hunfalvy Jánosnál meg Ke­leti Károlynál a térképek és tabellák­ illusztrálja a mondottakat. Természetesen köszönetet kezdte­­ a zenetörténet, különösen a régi magyar zene kutatása fontosságának hangoztatásán, mert szerinte »a ma­gyar zene dicső múltja e bűvös hangokban van le­festve.« Ehhez hasonló, kissé erőszakolt frázisoktól nem volt most az előadás, melyet különben tárgyának beható ismerete s buzgó s szorgalmas buvárlása tün­tet ki. Bármint igyekezett azonban elfoglalni a tárgyias tudós álláspontját, nem tudott egészen megszabadulni — hogyan is fejezzük ki ? — bizonyos felekezeti fra­zeológiától. Jegyezzük meg ezeket az íróra, úgyis mindenki csak az énekessel foglalkozik benne, szintén esztergomi kanonok, 1693-ban adta ki Soltári énekeit, Szelepcsényi Györgynek ajánlva. E gyűjte­mény, mely ősi dallamokba öltözteti Dávid zsoltárait s az egyetlen ilynemű katholikus kísérlet, Molnár franciás dallamainak kiszorítására vagy ellensúlyo­zására volt szánva. Nevezetes hivatalos gyűjtemény volt a Cantus catholici is, melynek 1703-ban, 1738 és 1792-ben jelentek meg kiadásai. Azután Bozóki Mi­hály maróthi kántor 1797-ks váci kottás énekeskönyve, mely főleg hangjegyirás tekintetében képez nevezetes haladást. A kotta nélküli gyűjtemények közül meg­említi Bogisich az 1735-diki minorita-cancionálet s az 1784-kit, melyet Mátrai Ányos Pálnak tulajdonít. Azután ismerteti a népies egyházi dallamokat s Ver­seghy munkásságát a vallásos zene terén és hátraha­gyott kéziratos énekeskönyvét: A Parnasszus hegyén zengedező magyar múzsának szózata, 1781. Az elmélet után következett a gyakorlat. Bogi­sich zongora mellé ült s a régi énekgyüjtemények va­lamennyiéből »példát énekelt«. Az egyházias szöve­gek egészen a legszebb népdalok dallamaira emlékez­tetnek. Bemutatott többet az ős-katholikus és protes­táns énekekből s különösen a Náraiból vettekkel ara­tott nagy hatást. Kiváló érdekű volt egy énekes katekhizáció-vallásos kérdések és feleletek; azután Az ég alatt kezdetű népdalnak régi vallásos formája. A dallamok megható szépsége, eredeti magyaros zamata s Bogisich­ erőteljes, művészi előadása mély benyomást tettek a nagy közönségre, mely sűrű tapsokban adott elismerésének kifejezést. Másodiknak Volf György ismertette az Ehren­­feld-kódexet, mely a Nyelvemléktár legközelebbi köte­tében fog megjelenni. Előrebocsátja, hogy e kódex a legrégibb magyar könyv s hogy mint nyelvmaradvány is nyomban a Halotti beszéd és a königsbergi töre­dék után következik, noha hosszabb ideig, Toldy után, csak hátrább adtak neki helyet. Felfedezője és 222

Next