Fővárosi Lapok 1881. május (99-123. szám)

1881-05-28 / 121. szám

Szombat, 1881. május 28. 121. szám, Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. az. I. emelet. Előfizetési dij: f­élévre..................................8 frt. ''fyedévre.....................4 frt. Megjelenik tx f­nnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Egy őrült emlékirataiból Frankenburg Adolftól. Örülök, hogy életem sok tövisei közt legalább egy viruló rózsát találtam. T­gy körülfoglalták ugyan azt a tüskék, hogy vérző kézzel lehetett csak hozzá­férni. De azért még­is leszakítom a virágot, s jól esett annak illatát beszívnom, ha megfosztva volt is leve­leitől. Ez volt az egyetlen egy bú és gondnélküli perc, melyet a tébolydában töltöttem. Sokszor ültem már képzeleterőm tükre előtt, s megpróbáltam magamat lerajzolni, de boszankodva hagytam azt mindenkor félbe, mert úgy találtam, hogy arcom szüntelen más színben játszik, s a világ legnagyobb művésze sem bírná annak bű mását adni. Ily ellentéteket találni belsőmben is, s oly gyor­san váltják föl egymást, hogy példának okáért: a ró­mai pápa sem ájtatosabb, ha imádkozik, mint én, ha káromkodom; midőn másrészt meg az, a­mi a többi embernek mulatságot szerez, nekem undort és unal­mat okoz. Hányszor utasítottak ki már engem a templomból, mert nevettem, s hányszor űztek ki az örömházakból, mert ott imádkozni akartam. Annyi bizonyos, hogy vagy az emberek vannak kifordítva, vagy én. Veszve vagyok, ha a többség ha­tároz. Egyébiránt akár jól, akár roszul sikerüljön arc­­képezésem, megkísérlem még­is annak legalább egy pár vonását híven lemásolni. Hízelegni nem fogok magamnak, miután nem használok tarka festéket, ha­nem korommal rajzolok.* Eleintén — mintegy negyven, ötven év előtt — egy pár szerelmi verssel, melyet a somogyvári plébá­nos méheséből röpítettem ki szép unokahuga dicsőíté­sére a Mátray Gábor »Regélő«-je révén a magyar világba, szereztem magamnak egy kis nevet a magyar irodalomban ; szónokul pedig legelőször egy halotti beszéddel léptem föl, melyet a pamuki biró hajadon leányának kétéves fiacskája fölött szélvész és záporeső közt s a falu komondorainak folytonos csaholásai kí­séretében tartottam, s melynek eleje körülbelül igy hangzott: »íme, befektették őt az első koporsóba, mielőtt a másik elkészült, melyre az idő annak tetteit és cse­lekedeteit bevéste volna. Csak a nagyurak holttesteit szokás előbb ideiglenes koporsóba tenni, s később a különféle díszjelekkel megrakott s cifra fölirással el­látott márvány fülkékben őrizni az ősi sírboltban. Ne higyetek a fris életszinnek és a rózsáknak, melyet a gyermek arcán virítanak. Ez a természet mestersége, mely, mint az ügyes orvosok által bebalzsamozott test, hosszabb ideig kellemes csalódásban tartja a nézőt. De belsejében már­is az enyészet dúl, s ha azt fölbon­colnátok, meglátnátok a férgeket, melyek addig rá­gódnak a testen, míg azt tökéletesen porrámorzsolták. Ah, csak akkor élt ő, mikor még nem született; va­lamint a boldogság csak­­ a reményből áll: mihelyst valósággá lesz, önmagát gyilkolja meg. Alig néhány perce, hogy a ravatalon feküdt. A virágok, melyekkel őt elbontottátok, őszi virágok halotti ruhájához. Kö­zelegnek a halottvivők, hogy őt elszállítsák ; a föld elkészítette a sirt, mely őt befogadja. A halál és az enyészet mohón nyújtják feléje karjaikat, hogy őt lassan kint fölemésszék, s ha fájdalma, öröme, gondo­latba s emlékezete elmállott, fáradtan dűlnek az üres sirra, hogy a gyilkolástól kipihenjenek. Addig a ter­mészet íris halálvirágokat tenyészt porából — az uj halottak számára.« A beszéd többi részét elfelejtettem. A falu népe nem igen értette, a mit mondtam; de azért azt még is igen szépnek tartotta. A plébános urat még kevésbé értette, midőn deák imádságot mondott a holttest fö­lött, s mégis könybelobbadt szemekkel hallgatta minden szavát kenetteljes ajkairól. A kezdő írónak sok nehézséggel kell megküz­deni, minthogy mindenekelőtt szükséges, hogy műve által ismertesse meg magát, midőn az öregebbik csu­pán neve által teszi hiressé munkáit, nem férvén az emberek agyába, hogy a nagy költőknek szintúgy mint a nagy hősöknek, vannak óráik, melyekben roszabb műveket s roszabb tetteket hoznak napvilágra, mint a többi közönséges emberek. A magasság és a mélység soha sincsenek egymás nélkül, ellenben a lapályon nem lehet tartani a bukástól. Nem lehet mondani, hogy a szerencse nekem érdememen fölül ne kedvezett volna. Akkor kezdtem inni, midőn a magyar irók még nem minden bokorban termettek, s azokat, a kik fészkeikben lappangtak, aka­démiai oklevelekkel kellett kicsalogatni. Különben a gondviselés bölcs intézkedésének tekintem, hogy az emberek közönségesen igen keskeny hatáskörben mo­zognak, s világuk, négy falaik közé szorítva, a dohos börtönségben oly bádggadtan pislog, hogy halvány fé­nyénél azt látjuk legfölebb, hogy m­a börtönben va­gyunk, holott a szabadban föllobban, mint az Aetna tüze, s lángba borít mindent maga körül. Bennem is szikrázni, sustorogni kezdett minden , de csak költői fénygolyócskák voltak, arra rendelvék, hogy a tért megvilágítsák; nem bombák, hogy rom­boljanak és pusztítsanak. Szörnyű télésem fogott el mindig, mint az óriást, kit zsenge korában egy kes­keny űrbe zártak, s a ki később, midőn kinyújtózkodni és fölegyenesedni akart, bezúzta fejét, s idomtalan tö­­j meggé törpült. Utóbb a szikrák, melyek agyamból kipattogtak, minden parányiságuk mellett nagy zajt ütöttek az ol­vasó közönségnél, s egy szatirikus elmefuttatásom, s melyet egy szamár tartott azon t­éma fölött, hogy miért van tulajdonképen annyi szamár a világon ? va­­lóságos zendülést okozott. Pedig, istenemre mondom, nem céloztam senkire, de a szatíra olyan, mint a pró-­i bakó: a megdörzsölt érc visszahagyja rajta kisebb vagy nagyobb értékének nyomát, így történt velem is. Egy nagyúr véletlenül el­olvasta a szatírát, s találva érze abban saját magas személyét. Az akkori feudális korszakban, mikor az ember csakugyan a bárónál kezdődött, s bár frakkot is viselt légyen, ha legalább »ármalista« nem volt, parasztnak tartották, veszedelmes volt egy nagyúrnak boszúját fölkelteni, azért néhány évre utazni mentem. — De minden szórakozásom mellett oly magánosnak éreztem magamat idegen földön, mintha egy más pla­nétába tévedtem volna; s ekkor tapasztaltam csak, hogy vajmi keveset ér az ember mint ember, s hogy nem bir egyéb tulajdonnal a földön, mint a melyet megvett vagy magának kiküzdött. Mily gyakran bo­­szankodtam, hogy a koldusok, a kóborlók s egyéb szegény ördögök, a kikhez én is tartoztam s még ma is tartozom, az ököljogot a fejedelmeknek engedték át — »regale« gyanánt, s hogy nem találtam széles e világon egy darabka földet, melyen letelepedhettem volna, minthogy azok minden talpalatnyi talajt földara­boltak s elosztottak magok közt, mitsem akarván a természeti jogról tudni, minden zugban különös jogot­­­s különös vallást gyakorolnak. Spártában megénekel­ték a tolvajt, mennél ügyesebben lopott; Athénében fölakasztották! Valamihez azonban csak mégis kellett fognom, hogy ében ne veszszek. Hisz a természet minden köz- , vagyonát, a madaraktól az ég alatt a halakig a vízben, elfoglalták, s nekem egyetlenegy buzaszemet sem hagytak, ha azt drágán meg nem fizetem. S azért megragadtam az első alkalmat, s tollhegyre vevén sá­fárkodásukat, rapszodisztikus íróvá lettem, mint a vak Homér, a­ki szintén mint utcai énekes barangolta be a világot. Miután mindennapi tapasztalásból tudtam, hogy bizonyos körökben igen szeretik a véres mulatságo­kat, ha ezek nemcsak egyes, hanem százezerek életébe is kerülnek, s nem kevésbé szeretik e dicső passzióju­kat költőileg is megörökítve látni. Írtam vadász-és csatadalokat, megénekeltem k la Moltke a háború gyönyörűségeit, s di­birombokat gyártottam a gőzölgő vérpatakokra, s kezdett dolgom annyira javulni, hogy máris szintoly hasznos állampolgárnak tekintem ma­gamat, mint a­milyenek a fegyverművesek, vivómeste­­rek, sportsmanek, hadügyminiszterek s orvosok, a kik többé-kevésbé a halál kezére dolgoznak. Utóbb megunván a sok apró gyilkosságot vers­ben és prózában dicsőíteni, nagyobbakra forditoni figyelmemet, s megkisérlem a szellemet megölni — a feudális s hierarchiai intézmények magasztalása által, melyre nézve kitűnő anyagot nyújtott a történelem. Közbe néhány mulattató epizódot is szőttem, például mint szokták a jóhírnevet az álnok hízelgők, a szerel­met a szívtelen piperőcök, a hűséget a hamis barátok, az igazságot a törvényszékek, az egészséges észt a tan- és szószékek megölni! De e vakmerőségemért csak­hamar meglakoltam : legalább ötven rágalmazási pert indítottak ellenem, s minthogy nem találtam ügyvé­det, ki a törvényszék előtt személyemet képviselte volna, kénytelen valók ügyemet magam védeni, t. i. tulajdon »advocatus diaboli«-m lenni. Ott ültek előt­tem félkörben az itélőszék bírái, az igazság álcáját tartván nevető arcuk elé, melyet, mint Rubens, egyet­lenegy vonással siróvá tudtak változtatni, mihelyest a birói széket elfoglalták, melyet olykor bátran lehetett volna a vádlottak papjával fölcserélni. (Foly. köv.) A podhorcei kézirat. (Lengyel beszély.) Simiewski Luciántól. —­­ Hát ez az ajtó hová vezet ? kérdem az öreg­től, midőn a folyosó végére értünk. — A laboratóriumba és a könyvtárba, válaszolá, kulcsai között motozva, keresgélve, mig arcán valami kellemetlen kifejezés volt olvasható, akár kellemetlen emlék, akár lelki kedvetlenség eredménye, de minden­esetre feltűnő. Mialatt a kérdéses ajtót morogva ki­nyitotta, haragosan mondá: Itt semmi látni való nincs, Nagyságod, csupa öreg holmi, lim-lom, törött üvegek s egyébb semmi; — azok az átkozott palackok nem egy aranyat nyeltek el! Igazi nagyúri passzió, a megbol­dogult Hetman, az isten nyugasztalja, az aranycsinálás barátja volt, s ebben az ördöngös vegyészetben ugyan­csak össze-vissza olvasztotta a vagyonát ? — No de remény­em, meg is találta, a­mit kere­sett ? — kérdem hamiskás mosolylyal. — Igen, megtalálta! — viszonzá az öreg mérge­sen. Megtalálta akár így, akár amúgy, mi közünk hozzá ? Most már túl van az isteni ítéleten, az legyen neki irgalmas! Végre beléptünk abba a szobába, melyet oly hosszú idő óta nem meszeltek, nem takarítottak és nem tisztogattak és mely engem a tizenkét rabló me­séjében előforduló titokteljes és szijjal elzárt ajtajú szobácskára emlékeztetett. A falak nedves volta, az ablakokat függöny módjára környező pókhálószövetek, s porlepte fólián sok eléggé bizonyiták, hogy a múzsák­nak eme fészke már rég nem látta sem mesterét, sem famulusát. Mindenekelőtt a villanygép tűnt föl nekem, mely a terem közepén lévő asztalon állott: a régi »pokolgép« egészen be volt rozsdásodva és szikrát kicsalni belőle lehetetlenség volt. Mellette, meglehetős symmetriával felállítva, gerebek voltak, keskenyebb és szélesebb nyakkal, melyek a közepettük álló tégelyek­től azt látszottak kérdezni, hogy hát hová lett volta­­képen az a sok arany, melyet tartalmaztak. Ott ismét egy leydeni palack bólintgatott az ő lyukas fejével valami üveggolyó felé, mely penészes homokfürdőben

Next