Fővárosi Lapok 1881. június (124-146. szám)

1881-06-01 / 124. szám

715 -- Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 124. számához. 1665. január 7-én fiút szült. Ezt a Saint-Eustache templomban keresztelték meg, mint Derssy Ferenc és Bernard Margit gyermekét. A fiú Fülöp nevet kapott. Látszik, hogy még ekkor Lajos mennyire tartózko­dott gyermekei törvényesítésétől, mely tettei később annyi megbotránkozásra nyújtottak alkalmat. La Vallière ellenségei azonban nem nyugodtak. Még gyermekágyában alig jött magához, mikor már 1665. egyik februári, vagy márciusi éjjelén el akarták rabolni s meggyilkolni. E gonosz kísérlet felől hiteles bizonyítékaink vannak. Sagredo követ 1665. március 20-án a velencei dogéhoz intézett sürgönyében igy ír: »Halkan arról suttognak, hogy ismeretlen tettesek, bár sikertelenül, megkisérlették, hogy a Palais-Royal­­ba betörjenek s vakmerően a kegyencnő lakosztályába juthassanak.« E naptól kezdve a király őröket ren­delt La Valliére mellé. Azt is beszélték, hogy La Valliére udvarmestert kapott, ki »köteles volt min­den ételét eleve megizlelni.« Pedig még ekkor a mér­gezések nem voltak napirenden. Madame Henriette még élt, a Brinvilliers-per még nem indult meg. A méregkeverő és szerelmi­szer-gyártó Monvoisin Ka­talint még csak kliensei ismerték. Soissons grófnő egyike volt a legelsőknek, s hány cselszövő még azon kívül, mint Fouilloux, d’Artigny, Montalis kisasszo­nyok, mind megannyi hajdani meghittje a kegyenc­nőnek, La Valliérenek nem tudták megbocsátani, hogy helyzetét se maga, se mások számára ki nem zsákmá­nyolja. Pedig hát volt az udvarnál elég fiatal leány és fiatal asszony, kik nagyon jól tudták, mint kellene a király kedvese szerepét sikeresen játszani: fenhéjáz­­va, merészen, arcátlanul. Első helyet foglalt el ezek között Montespan asszony, a királyné palotahölgye, egy szép, szellemes, vakmerő, kihívó modorú nő, kinek ügyei rendezetlenek s adósságai már a legnyomasztób­bak voltak. Észrevette, hogy 1666 elején a király már hűlni kezdett La Valliére iránt. De azért még nem tudott a királyra hatni. A király nem akart, vagy nem mert nyilatkozni. Szerette Montespan társaságát, sziporkázó társalgása sokkal inkább kedvére volt, mint La Valliére odaadó, szentimentális modora. De azért nem szakított még kedvesével. Ekkor fordult Montespan a méreg­keverő Monvoisinhoz. Montespan őrületes nagyravágyásában semmi­től sem riadt vissza. A­mint egyszer la Voisin, és cinkosai, Mariette, Lesage és Gouibourg karma közé jutott, nem volt többé oly babona, szentségtörés, ocs­mányság és bűntény, melyet sorra meg ne kísérlett volna, hogy a királyt meghódítsa. Lair könyvének ez a része legújabb, mely Mon­tespan és La Valliére élettörténetének ama hat évét öleli fel, melyben lehetetlen őket egymástól külön választanunk. La Valliére 1666. október 2-án Vincennesben egy leánykának adott életet, ki később de Blois kis­asszony, majd Conti hercegnő jön. E gyermeket 1667. május 13-án törvényesíti a király, mikor La Valliére Louise is Vaujours hercegnővé emeltetett. A király e tettét nagyon félreismerték eddig a történetírók. A királyi vonzalom legnagyobb jele gyanánt vették ezt. Való, hogy nem valami épületes példa egy házasságtörésben született gyermek törvényesítése, de a királyi udvarnál nem volt példanélküli. IV. Hen­rik ily cinikus nyíltsággal legitimálta César de Vendômeot: »Hitvesünktől, a királynétól, kitől tíz év óta elválva élünk, nem lévén gyermekünk, úgy véltük, hogy az államra nézve fontos, miszerint vé­rünkből való gyermek szülessék; ez okból több éven át viszonyt tartottunk fenn d’Estrées Gabriella asz­­szonynyal . . . s ime fiunk született, kit elismerünk és törvényesítünk, ha ti is úgy akarjátok.« Ellenben XIV. Lajos, ki épen Flandriába volt indulandó, csak tartózkodva teljesítő lelkiismereti kötelességét, midőn a kétségek közt hagyott anya és gyermeke sorsát bizto­­sítá. Épen ebből látszik, hogy Lajos szive már kihűlt. Lehetetlen itt elhallgatnunk Sainte Beuve egy adomáját. »A királyné és udvarhölgyei 1667-ben a királyt Flandriában a táborban meglátogatták. La Valliére, a királyné hívása nélkül, csaknem akarata ellenére, szintén megjelent. Mikor a tábort meglátták, a királyné tilalma dacára, hogy valaki megelőzze őt: La Valliére nem tudott magán uralkodni, s torony irányában sebes vágtatással a király sátrához hajta­tott . . . íme a szerény La Valliére mit nem meré­szelt az egész udvar szeme láttára. Imé, mily vakme­rővé válik a legfélénkebb is, ha a szenvedély elra­gadja!« Pedig hát nem törvényes hitvesen diadalmas­kodó kegyencnő, hanem a kétségbeesett szerető meggondolatlan cselekedete volt ez. Nem a királyné mellőzte, hogy La Valliéret meghívja, hanem a király tiltotta meg neki, hogy Compiègneben eltávozásakor jelen lehessen. Uralkodása ekkor véget is ért. Most már a Montespan csillaga tűnt fel. XIV. Lajos nem volt se durvább, se önzőbb, mint más emberek. Megszűnt szeretni s feledett. Montespan asszony férje nagyon alkalmatlan volt. Panaszkodott s tűzhelye jogait minden áron meg akarta védeni. A király és az új kegyencnő nagy za­varban voltak. Nem mertek nyíltan föllépni. Ekkor jöttek arra a kegyetlenül megalázó gondolatra, hogy szerelmüket La Valliére-rel takargassák. Hat hosszú évig tartott e titokteljes érintkezés. Közös volt a lakásuk, La Valliére jön a Montespan gyermekének kereszt­anyja, s mikor végre Montespan férjétől elvált, s La Valliérere többé szükség nem volt, ez megtört lélekkel kolostorba menekült. A ki­rály minden gyöngédségéről megfeledkezett vele szem­ben, s az egykor imádott hölgyet annyira megalázta, hogy azt majdnem az új kegyencnő komornájának tekintették. A kolostorban harminchat évig vezeklett ifjú­kori szerelméért. 1675. június 3-tól kezdve meghalt a világnak, meg a történetnek is. Vezeklése szomorú éveiből csak az érdemel említést, hogy lelke csak hosszú idő múlva nyugodott meg. »Forrón szeretni istent és elfelejteni minden egyebet! A­h! Maréchal úr — irta Bellefondnak — bel kellemes volna!« Erdélyi Béla: L i s z t - ü n ii e p e k. (Antverpenben.) (F.) Rubens városa nagyon műszerető város. Múzeumai, zeneegyletei, képiró akadémiája virágoz­nak. Szereti az irodalmat, zenét, képzőművészetet. Az utolsó években új múzeumot nyitott meg, nagy állat­kertet létesített, emlékeket emelt Teniers-nek és Van Dycknek, 1877-ben megünneplé Rubens emlékezetét s tavaly a függetlenséget. Hódol a zeneköltőknek is. Gounod tiszteletére nagy zeneünnepélyt adott, e na­pokban Lisztnek hódolt, a jövő évben pedig Wagner Rikhárdnak szándékozik. A városnak két nagy zenetársulata van, egyik a »Societé de Harmonie«, másik a »Societé de Mu­­sique«. Mind a kettőnek sok tekintélyes tagja és jó vezetője van. Egyik a zenekar és hangszerek, másik inkább a magán és karének ápolását űzi. A Liszt-ünnepet a »Societé de Musique« ren­dezte, meghiva a mesteren kívül sok külföldi híres zeneköltőt is. De a franciák távolmaradtak s az ünnep­lésben főleg belgák és németek vettek részt. Liszt a Meyendorffné (követ neje) és Caraman- Chimay herceg kíséretében érkezett meg s Lynen gazdag patrícius házához szállt, hol őt úgy fogadták, mint fejedelmet. Hangversenyekből, lakomákból s kirándulások­ból állt az ünnep. A nagy hangversenyt május 26-di­­kán a zeneegylet nagy termében tartották, a­hová be­fér háromezer ember, s bár az ülések tíz frankosak voltak, elkapkodták mind. A műsor a mester művei­ből állt. Előadták az »Esztergomi misé«-t, Benoit Péter, e jeles karmester vezetése alatt. Aztán zongo­raverseny, a »Mignon« dal, »halál tánc«, két ének s a »Préludes« szinfoniai költemény következtek. Köz­reműködtek : Falkné Mehlig Anna zongoravirtuóznő (a mester tanítványa), Kufferath k. a. brüsszeli s Schauenburg k. a. krefeldi énekesnők, Kux-Muehlen tenorista Frankfurtból sat. Midőn Liszt megjelent, örömzaj, zeneriadó, kendők lobogtatása üdvözlők. Kí­séretében voltak: Gevaert brüsszeli zenedei igazgató, Meyendorffné szül. Gortsakoff hercegnő, Hauk Min­nie, Servais, Caraman-Chimay herceg s több jeles bel­ga zenész és műbarát. Az esztergomi mise sehol nagyobb hatást nem tett még, mint ezúttal. Benoit ugyancsak izzadt a kar­nagyi bottal, kézzel, lábbal dolgozott s mivel a külső ízlésnek nem nagy embere, szívesebben dirigált volna ingujjban. Lisztnek gyakran meg kellett jelennie az emelvényen, s mindig lelkesebben tapsolták. A mise után a polgármester üdvözölte beszéddel s fölkérte Lisztet, hogy írja be nevét az antwerpeni »arany könyv«-be. Nagy örömzaj közt teljesité e kérést. A zongoraverseny, Mignon-dal és »Danse ma­cabre« után még nagyobb ováció volt. Lisztnek újra fel kellett fáradni az emelvény lépcsőin s ekkor a nők virágok záporával halmozták el. Vagy kétszáz bokréta röpült lábaihoz. A »Préludes« után is megmutatták az antwer­peniek, hogy tudnak tapsolni s hevülnek a zenéért. Az este kétszáz terítékű lakoma volt a »certe artistique«-ben. Egy teríték ára negyven frank. Jó borok és lelkes toasztok megsegíték föl a részvevőket s Liszt meleg szavakban mondott köszönetet. Másnap (27-én) Sweert képíró, a prágai festész­­akadémia igazgatójának mellszobrát leplezték le, me­lyen Lisztet újra kitüntették. Az nap Mehlig Anna házában, a villás reggeli után, válogatott körnek al­kalma volt a Liszt zongorajátékát is hallani. A han­gok szikrázó, fényes röppentyűivel elragadt mindenkit. Este Lynen patríciusnál élőképeket mutattak be, Liszt dicsőítését is ábrázolva. Ott is zongorázott a mester, ki hangszerétől mindig megifjedik. Úgy ül a zongora mellé — írja egy tárcaíró — mint trónjára a király. Fenség, egyszerűség, önérzet ülnek homlokán s szeme másik világban nevedez. Szombaton hagyta el Antwerpent, hogy Brü­­­szelbe menjen, hol tiszteletére Servais rendezi az ün­nepélyt, a »Tasso« és »Faust« szinfoniai művekkel sat. A belga király is megígérte megjelenését. (L.) Gorove István, a magyar közélet régi baj­noka, tegnap délután egy negyed ötkor, hosszas szen­vedés után meghalt, lipót­ utcai házában. Súlyos vesebaja mellett, csak a leggondosabb ápolás tarthatta fenn másfél év óta egyre hanyatló életét. Pesten született 1819-ben s a magyar irodalom körül érdemeket szerzett Gorové Lászlónak volt fia. Fiatal kora óta a szabadelvűség szolgálatában állt. Mint vagyonos, eszes, előkelő ifjú, mihelyt a köz­élet mezejére kilépett, azonnal szerepet játszott Te­­mesmegyében, hol­y Vukovics Sebővel és más bará­taival — az akkori ellenzék tevékeny tagja volt. A negyvenes évek közepén, Tóth Lőrinccel, na­gyobb utazást tett Európa műveit államaiban. »Nyu­gat« című úti­könyve feltűnést okozott. Akadémiai tagnak is megválasztották értté. Az elsők egyike volt, ki cikket irt hazánkban a zsidók egyenjogositása mellett. 1846-ban Kossuth le­köszönése után a védegylet elnöke lett. Az 1848-diki országgyűlésnek tagja és jegyzője volt s az ő neve is alatta áll a debreceni­­független­ségi nyilatkozatnak. Az ügy vesztével Pak­sba me­nekült s éveken át ott élt, bőséges gyámolitást nyerve akkor még élő gazdag anyjától. Különösebb szerepet az emigrációban nem játszott s már 1855-ben haza­­térhetési engedélyt kapott. A mint lehetett, azonnal újra befolyt a köz­ügyekbe, többi közt az akadémiai palota építésébe. Irt cikket a »Pesti Napló«-ba s a mint az alkotmá­nyosság korszaka virradni kezdett, attól fogva minden képviselőháznak tagja lett. Emlékezetes marad teréz­városi képviselővé választatása. Utóbb azonban e ke­rületben Jókai Mór buktatta meg, kis szótöbbséggel. De máshol is megválasztatván, a képviselőháznak azért tagja maradt, mindig buzgó részei a munkákban s egyszersmind folyékony, gyakorlott szónok. Az 1867-diki kormánynak tagja lett, mint kereskedelmi miniszter s a posta, távirda magyarosí­tása, a lobogókérdés megoldása, a levelezési lap életbe léptetése, iparügyek előmozdítása sat. által jelenté­keny érdemeket szerzett. Igen szerencsés volt jó erők fölfedezésében; ő alatta kezdték meg hivatalos pá­lyájukat gróf Szapáry Gyula, gróf Zichy József, Har­kányi Frigyes, Kenessey Kálmán, Hidegkuty Antal sat. Mikor tárcájáról lemondott, belső titkos tanácsosi méltóságot nyert. A fúziónak egyik buzgó támasza volt s az orsz. szabadelvű pártnak elnöke lett. Utolsó tevékenységét a három év előtti­ választások alkalmával fejte ki, midőn a belvárosi Havas-párt elnöke lett. E párt azonban kisebbségben maradt. Azóta folyvást beteg volt s az olasz égalj enyhe levegője sem gyógyíthatta ki. Tevékeny élet emlékét hagyja maga után; nevet, mely mindig jó hangzású volt s nagy vagyont, melyet takarékossága mindig fentartott és gyarapított. Súlyos betegsége dacára egészen a legutóbbi napokig élénken érdeklődött a kö­zügyek iránt. Teg­napelőtt még figyelemmel hallgatta, mikor a tem­es­­megyei főispán egy levelét felolvasták előtte,­ aztán kijelente, hogy többé nem fogad el képviselői megbí­zatást. Hogy halála oly közel áll, azt nem gyaníta. Tegnap reggel állt be a haláltusa s rokonain kívül gróf Ráday Gedeon és György Endre képvise­lők voltak jelen, midőn kiadta véglehelletét. Gorove István tudvalevőleg nőtlen volt. Temetésének részletei még nincsenek végleg megállapítva. Ma délelőtt állítják fel a ravatalt s hol­nap lesz a beszentelés, mely után a hűlt tetemet Te­­mesmegyébe, a boldogultnak jószágára szállítják s ott helyezik örök nyugalomra. Áldás hamvaira! Fővárosi hírek. * „Lahor királya“, Massenet­e nagy keleti operája, újdonság­ korában nem tett oly élénk hatást a közönségre, mint tegnap. Sokan is hallgatták, nem­csak a földszintről, hanem a páholyokból is. Zitta szerepét vendég énekelte : B e e r n­é asszony, ki mindjárt az első felvonásban megnyerte a köztetszést. Senki sem várta, hogy ez a nyúlánk, vékony nő, ki ennekelőtte a német színházban operettekben műkö­dött, ily erőteljes csengésű hanggal fogja meglepni a közönséget. Tud ízléssel és szívből énekelni s magasb hangjainak könnyen lendülő törtéivel valódi hatást ért el. Sokszor tapsolták és kihívták. Játéka is érte­lemre mutat, a magyar szöveget érthetően ejté ki s méltán ébresztett érdekeltséget következő föllépései iránt. Gassinak, ki először énekelte Alim király sze­repét, szintén jól sikerült jelenései voltak. Indra (Ney) nagyfényű paradicsomában a ballet is, a nagy kresz­­cendo is kitűnően folytak. Coppini k. a. nagy vir­tuozitással és kedvvel táncolt, a sok taps mellett két nagy virágbokrétát és nemzeti szalagos babérkoszorút is kapott. Megérdemelte táncának aesthetikai szépsé­géért és szédítő gyorsaságáért.

Next