Fővárosi Lapok 1881. július (147-173. szám)
1881-07-15 / 159. szám
Péntek, 1881. julius 15. 159. szám Tizennyolcadik évfolyam Szerkesztői iroda: irodapest, baritok-terv 4. m. I. emelet. Előfizetési dij: Névre................................8 frit Sfrederre..............4. Megjelenik a terep utáni lapokat kéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Nincsen magas hegy ... (Fischer Gy. F.) Nincsen magas hegy oly magas, Hogy fel ne jutna rá madár, Nincsen mély völgy annyira mély, Hogy le ne jutna napsugár. S lettél van’ hegynek aranya, Vagy gyöngy, mit tenger rejteget: Magasból, mélyből szép leány, Elhoztam volna szivedet. Miért? (Bem.) Miért van az leányka, hogy Ha nappal veled játszom , Vadrózsát fest minduntalan Elém éjjel az álom ? És napközben tekintetem, Ha vadrózsára téved: Álmomban, egész éjen át, Mért látlak, lányka, téged ? -A csermely. (Göthe.) Vigan szökellő kis patak, Amott az árnyas fák alatt! Honnan közelgesz, mondd nekem, És hova tartasz szüntelen? »Komor szirt mélyiből jövök, S futok virágok, agg fűzek között, Hol víg madárkák hallanak. Mosolygva néz le rám a nap ! »Utam vidám és gondtalan ; Nem kérdem, hogy mi célja van, Mert ki előhívott, hiszem, Pályámon vezetőm leszen.« Bogdánffy Lajos. — A jegyző kisasszony. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) Oh! bár hagyták volna szegény sorsban, ahol megelégedetten élt volna, ismeretlen, néha talán álmodozva szebb világról, de azért rendesen végezve napi munkáját s lassanként elfelejtve az ifjukor bohó álmait ; míg most megismertették vele az élet csillogó oldalát, a gazdagság minden pompáját, az előkelő világ finomságát. Hogy térjen most vissza a durva, alacsony körbe, azok közé az emberek közé, kiknek szokásai, erkölcsei, beszéde, gondolkozásmódja, mind sértőn, visszataszítón hat rá ? Ez mind fölmerül most lelkében s végtelen keserűséggel és rémülettel tölti be keblét. De hát hová menjen ? Úgy érzi, mintha a paradicsomból kitaszítva a sötétségben tévelyegne, lábai előtt iszonyú örvény, melybe bele kell buknia. Komoran, borzadva emeli szemeit az átellenében ülő férfi hidegen mosolygó arcára, leskelődő hiúz szemeire. Úgy rémlik neki, mintha e szép idegen férfi álarca mögött a zsákmányára leső vadállatot látná. De a szabad választás ideje már elmúlt, nem utasíthatja el ez embert. Az Alárdi palotába vissza nem térhet, meggondolatlan eltávozása, a botrány, melyet előidézett, elszakított köztük minden fonalat. Ha volna csak egyetlenegy jó barátnéja, akihez menekülhetne, hát még megszabadulhatna e gyűlölt, utált segítségtől, de senkije sincs. A főrangú világ mind ama hölgyei közt, kikkel ismeretségben áll, senki, egyetlenegy sem! És most már mit is mondhatna ? Miért szállt ide a vendégfogadóba ? Miért szökött el Alárdiéktól ? Ah! hogy lehetne mindezt megmagyarázni ? S mit csinálna atyjával ? Elhagyná a boldogtalant ? Nem, nem, hiába minden küzködés, a büszkeség és leányi szemérem harca, a férfi átlátja helyzetét s nem lehet elpalástolni előtte a borzasztó valót. A fiatal leány elhatározza, őszintén egyenest beszélni vele. — Herceg úr, ön szíves volt s fölajánlotta szolgálatát. Nos ha elfogadnám. .. ? — Boldognak tartanám magamat, mademoiselle. — Látja, atyám és én e percben zavarba jutottunk, pénz nélkül vagyunk. .. Itt egyszerre elhagyta ereje, egy szót sem bir tovább kiejteni a fuldoklás miatt s zsebkendőjével takarja el zokogó arcát. A herceg meghatottan föláll. Legalább egész magaviselete azt látszik mutatni, hogy a leány szavai és kényei nagyon meghatottak. Remélte, úgymond, hogy nem fogják visszautasítni lovagias szolgálatát, de sokkal nagyobb tisztelettel viseltetik ő nagysága iránt, mintsem merészelte volna fölajánlani tárcáját, mielőtt arra mademoiselle nem ad engedelmet. Minden szava a legmélyebb tiszteletről tanúskodik még mindig, de pillantásában van valami, ami szemtelenségnek látszik. Vagy talán csak az elfogultság, a remegés láttatja azt úgy Etelkával ? A következő pillanatban a duzzadt tárca az asztalon fekszik s monsieur le prince mély bókolással húzódik vissza. — Nem, uram, csak annyit, a mennyi hazautazásunkra szükséges, — szól remegve a fiatal leány. — Azt határozza meg nagyság, — viszonozza a herceg udvariasan. — De istenem! én nem tudom .. . — Holnapig talán lehetséges lesz kiszámítni, — szól a herceg mosolyogva, — vagy ha meg akar bízni engem mademoiselle, hogy jegyeket váltsak a gyorskocsin ? . . Addig maradhat ez nagyság kezei közt bizománykép. S mielőtt a remegő fiatal leány felelhetett volna, Goleskó herceg már eltűnt. .. Másnap a rendes időben elindul a Biasini gyorskocsija. A belső helyek mind le vannak foglalva egy fiatal hölgy és kisérete számára; nem kap jegyet más senki, ami átalános zúgolódást támaszt az utazni szándékozók csoportja közt. Még nagyobb a zúgolódás, mikor azt hallják, hogy kint a konduktor mellett sem kaphatni helyet. — Ki az a nagy dáma, akinek egész kocsi kell ? — morognak a hátramaradtak. — Miért nem utazik a saját fogatán ? — Hám ! — Szól a gyorskocsizási ügynök s nagyon fontos képpel csóválja fejét. Az emberek kiváncsiak lesznek s csak azért is látni akarják azt a hires dámát. Mikor az indulás ideje elérkezik, akkor megláthatják. Egy öreges, nem igen tisztességes külsejű kopott úriember kíséretében jön le a lépcsőn. A két kolozsvári kereskedő, aki ott ácsorog, egymásra tekint. — Nekem úgy tetszik, mintha a Sulyok kisaszszony volna Alárdiéktól, — súgja az egyik. A másiknak is úgy látszik, de megesküdni nem merne rá. A vendégfogadó szolgaszemélyzete mély bókok közt búcsúzik el a méltóságaiktól. A kopott öreg úr mindegyiknek a markába nyom valamit. A két kereskedő bámulva veszi észre, hogy a főpincérnek két darab arany, valóságos arany van a markában, ami akkor szörnyű nagy csoda volt. A pincér maga is annyira elámul e váratlan nagylelkűségen, hogy néhány pillanatig kinyitott kezében felejti az aranyakat. A kopott öreg úr arcán látható, hogy bőkezűségének e nyilvánossá tétele cseppet sincs Ínye ellen, sőt nagyon is tetszik neki; csak a fiatal hölgy arca fejez ki kedvetlenséget, szemeiben harag villog és ajkai körül fájdalom vonaglik. Hanem szokott büszkeségét azért most is megtartja. Na, most már mind a két kereskedő kész rá megesküdni, hogy ez bizony a Sulyok kisasszony. — De hová utazhatik ? — találgatják magukban. (Vége következik.) A nők gyilkosa. (Francia regény.) Írta Hippolyte Audeval. (Folytatás.) — Bel nagy fajankó ez a Gyula, hogy a tilalmasban lövöldöz! - - mormogá bosszúsan a gróf. Csakhamar semmi kétsége sem volt többé arról. Gyula az erdő szélén állt, mely félig vágás, félig lombos erdő volt, mely a Lavaréze nyaralójához tartozott s melyet ő a nyaralóval együtt bérelt ki. Károly kiáltott Gyulának s ugyanakkor közelében levő vadászebei benyomultak az erdőbe, hol tömérdek vad csapák látszottak mindenfelé. Éles kiáltások válaszoltak a grófnak. Majd futásnak eredtek az addig csöndes lépésben szimatoló kutyák s dühös csaholással követtek egy nyomot. A kiáltások a kutyáktól ellenkező oldalról hangzottak. — Vájjon nem történt-e valamely szerencsétlenség ? — töprengett Károly, kissé nyugtalankodva. Nem is gondolt többé az ebekre, hanem belépett az erdőbe s abban az irányban haladt, a merről a kiáltásokat hallotta, melyek még nem szűntek meg. Pár perccel később különös látvány tárult föl előtte. Amint Gyula a rigót üldözte, nyullal találkozott, melyet megsebzett. Egy tisztás közepett, mely mintha egyenesen e sajátságos párbajra lett volna szánva, Gyula és a nyúl egyenetlen küzdelembe ereszkedtek. Tilalmas területen voltak , de a valódi vadász mindent feled. Károly lőtt s a nyúl nem mozdult többé. Gyula ráveté magát az áldozatra s megragadta. Eközben egy harmadik egyéniség is megjelent a helyszínen. Ez, Lavareze Tanneguy volt. A legnagyobb elégtétel mosolya lebegett ajkán, amint a két unokatestvért megpillantotta. Károly oly arccal állt vele szemben, fiint aki valamely hibát követ el. — Mi, úgy hiszem, ennek a területén vadászunk, uram, — mondá, az újonnan érkezetthez közeledve, miközben meghajtá magát. — De, ha ön szintén vajdász ember, elképzelheti amaz elragadtatást, melynek alá vagyunk vetve, a nélkül hogy észre vennők, s ön meg fogja engedni, hogy e nyulat, mely különben is önnek a tulajdona, fölajánlhassuk. Gyula meghallotta ezt. — Elajándékozni az én nyulamat! — kiálta föl. — Oh, én egyátalában nem tartok rá igényt, édes Gyulám, — viszonzá Lavaréze. — Sőt nagyon kérem, vadászszék itt annyiszor, a mennyiszer kedve tartja. Az én vadam az öné . . . Barátok közt ilyesmi, szót sem érdemel. Aztán Károly felé fordulva: — Fontéves gróf úr, — szólt, meghajtva magát — remélem, ön szintén elfogadja ajánlatomat. — Valóban, uram, illetlenség volna tőlem, el nem fogadni azt, — viszonzá Károly, szintén meg- -*»*»—