Fővárosi Lapok 1881. szeptember (198-222. szám)

1881-09-11 / 206. szám

Vasárnap, 1881. szeptember 11. 20B. szám. Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. az. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre....................9 frt. Negyedévre....................4 firt. Megjelenik MM ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaema-épü­let) a kiadóhivatalba küldendők.­­ Az élet gyáváihoz. Ti, a kik óriási fájdalomról Beszéltek, irtok, és ti, kiknek a Türelmet és megnyugvást sorsotokban Hiába hirdette bölcs Szeneka : Nézzétek a keresztfát s rajt az embert, — Mert benne csak ember szenvedhetett, — S nézzétek a megnyugvás glóriáját, Mely átragyogja a tekintetet. Fájdalmatok csak a vér háborúja, S hozzá erőtlen s gyáva lelketek; Ki azt a hitnek győző fegyverével Leküzdené, nincs isten bennetek. Mit nektek a keresztfa ? . . . Más időben Élünk mi most, mely anyag s nem mese; Mi akkor még hit volt az emberekben, Az most csak álom, ábránd, semmise. Holott csak ez lehetne horgony örült S vad szenvedélynek hullámain, Mely mint a csillag, örvény és veszélytől Még jókor és szelíden visszaint. De most ti megtagadva, a mi égi, S mindazt, mi a léleknek élete, S tagadva, hogy hitből valaha ember Reményt, vigaszt s erőt meríthete : Bálvány-szerelmeteknek tárgya test, és Csak azt, mit kéz tapinthat, hiszitek. Nem a szellem hatalma, testi érzék Küzd aljasan kéj után bennetek. S ha majd a kéjek tárgya eltűn, S az élet meddő és kopár leszen . Kétségbeesésnek ölyve rág legottan Gyönyörtől elhagyott sziveteken. Itt a természet csak jogával él még, Mert végre a test ifjú nem marad ; Megszabja a kor élveteg határát S megtompul az erő és akarat. De majd ha fényben úszó napotokra Csillagtalan, fekete és borul, S értéktelen lesz minden és a szív meg Üres, mely elzüllődött botorul, És eltűnik bálványa az agyagnak, S szégyen, nyomor birkóznak veletek, S mi meghasonlott agyatok sötéten Világíthatna, nem lesz hitetek: Csak egy segélyben biztok: a halálban, Mely öngyilkos kezeknek műve lesz; így a nyomor, kín s szégyen, vélitek, majd A testtel együtt semmiségbe vesz. Merész a tett, de mégis balgaság azt Gondolni, hogy hősöknek látszotok ; Mert a sivár ész, mely nem ismer istent S léteit síron túl, lesz gyilkosotok. Nem e halál volt a nagy szenvedőé, Mig a ti végórátok dicstelen ; Erőszak s gyáva tett minden, ha annál Hit s bizalom istenben nincs jelen. Az élet, a ki adta: istené csak, Elvenni azt nincs semmi jogotok ; Adott hitet, hogy szenvedésitek közt Legyen vigasz s vezér-csillagotok. (Erzsébet-sziget, 1881.) Beöthy Zsigmond: A boldogságra pályázók. (Elbeszélés.) Báró Horváth Miklóstól. (Folytatás.) Adél grófné, ki eleinte csak a nevetségest fölté­telezte és kereste, rövid társalgás után kénytelen önmagának megvallani, hogy ennek a húszszoros mil­liomosnak, ha nem beszél is valami nagyon bölcsen, de ötletei nem útszéliek és sajátszerűségüknél fogva is mulattatók. Elemér fölismerte a grófnőben, hogy kissé gu­­nyoros modora ellenében jól meg kell választani a fegyvereket, hogy elméje éles, taglal és támad. És Elemér még azt is megvallotta magának, hogy a fiatal özvegy rendkívül szép és érdekes. Ennyiben öszpontosul ama hangulat, melyet látogató és látogatott az első találkozás alkalmával regisztrálhatnának. vi. Furcsa areopag az előkelő társaság. Gondolko­zásában kevés az alaposság, bírálataiban kevés az ön­állóság. Erényeidet onnan származtatja, hogy ősapáid erényesek, illetőleg vitézek voltak, s ha ősökkel egyál­talában nem dicsekedhetel, azt nézi, kik karoltak föl s különösen pártfogásában melyik korifeus részesít. Várai Elemérre nézve határozó volt gróf Szendrei szívélyes leereszkedése (nevezhetjük barátságnak is) arra, hogy a társaságba fölvétessék; s ama naptól kezdve, midőn még azt is látták, hogy délceg paripán Tárai grófnő kíséretében lovagol s a főrangú delnő vele társalog, megnyíltak előtte a szalonok ajtai, és mint mondani szokás: »lancirozva« volt. Tudjuk, Adél grófnő azért volt Várai Elemér számára déli két órakor otthon, mert bizalmas barát­ja, s rokona, Szendrei kérte volt e szívességre, utóbb Elemérrel örömestebb azért társalgott, mint sok más­sal, mert gondolkodás­módjában bizonyos eredetisé­get fedezett föl. Ez indokokhoz járult most még egy harmadik, a legfontosabb egy hiú asszonynál, tudni­illik az, hogy Elemér tekintélyes vagyonánál fogva óhajtott egyéniség minden eladó leány számára , az ildomos anyák versenyeztek, hogy tűzhelyeikhez édes­gessék, s a kevésbbé számító, de érdekeiket mégis föl­fogó leánykák élénken vágyakodtak, hogy a divatos nábobbal a francia négyest vagy kotillont táncol­hassák. E sóvár szívek vágya tárgyát elrabolni, álmo­dozásaikat megzavarni, s ama hullámzó keblek mélyé­be oltani az irigységet, vagy a boszankodás perzselő tüzét — ehhez kegyetlen elhatározás kívántatik, de nem olyszerű, mely egy tetszvágyó nő természetével meg ne férne. Tárai Adél tükrébe pillantott s elég illetékesnek tartá magát, hogy a fiatalság bájaival mérkőzzék, s keztyűt dobva a rózsa színét viselő an­gyal arcoknak, a szűzies mosoly varázsának, mind megannyi virágszál fölött diadalmaskodjék! Nem Várai milliomaira sóvárgott, hanem arra, hogy a nábob kövesse diadal­kocsiját, hogy kerekei küllőibe kapaszkodva tördösse kezeit, s a milliomos tőle kolduljon egy pillantást, hogy érzéketlenül for­duljon el a leány seregtől, érzéketlenül mint a méhe, mely ha illattal, mézzel rakodott, a virágok fölött zsongva elröpül... A tetszvágyó nő, tehát hiúságból alkalmat szol­gáltatott Elemérnek látogatásaira. De ez mégsem csu­pán csak a kacér nő sportja volt, miden érdeklődés és a legkissebb vonzalom nélkül, ama férfi irányában, kit körébe csábított. Követte módjával Heine taná­csát : szeretett szeme sugaraival, tán elméjével és szel­lemével is. Várai Elemér szép férfi, van annyi esze, hogy mulattatóan fecsegjen, s birt mindenek fölött ama te­hetséggel, hogy örökös meglepetések által érdeklővé váljék. A mit ő rendezett, az soha sem volt köznapias, a mivel ő kedveskedett, az mindig rendkívüli volt. Önkényt érthetőleg Tárai grófnőnek a nábob drága gyöngyöket, gyémántokat nem ajándékozhatott) pazar kiadásait csak a jó ízléssel összhangzásban érvé­nyesíthette, leleményes észszel, gonddal, valahányszor reá alkalom kinálkozék; s kedveskedett a bajos nőnek olyanokkal, a miknek valódi értéke parányi, vagy épen semmi, de a miknek megszerezhetésére legalább is mil­liomosnak kell lenni. Egy bál alkalmával Adél grófnőnek ismerősei kaméliákkal kedveskedtek, a komorna alig győzte be­jelenteni a küldők neveit, s a grófnő közönyösen hall­­gatta a nagy hangzású neveket, és a Váras bokrétájára várt, arra volt kiváncsi. A leleményes nábob azonban virág ajándékával még mindig késett, végre az esti órákban elküldé. A sajátságos küldemény húsz aloe, melyeknek ha egyenkénti fölvirágzására egy-egy század szüksé­ges teték, a teljes pompában díszlő virágok húsz száza­dot képviseltek! A világ hány zugából szedhette össze a nábob e szép virágokat, óramutatóit a természetnek, melyek a lusta századok korszakait jelzik ? Tündéreit küldötte-e szét holdvilágos éjeken, hogy a bűvös csattanást lessék, melylyel a csodanövény föltárja kelykét ? Avagy mint Merlin bűvész behatolt maga is a természet titkaiba és hallotta azt, a­mit mások nem hallhattak ? S ha Adél jelvényes, gyöngéd magyarázatát ku­tatná ama virágoknak, értelmezhetné-e másképen, mint hogy az aloe egy ember életén át csak egyszer virít.É s az a meglepő, az a csodás csattanás, melylyel a rejtett kehely színpompáit föltárja, jelvénye a szív megdobba­­násának, a szerelemnek. . . A hagyomány szerént, midőn az aloe bimbója föl­fakad, erős csattanást hallhatni — de hát ily nagy garral hirdeti-e udvarlója, Elemér is a változást, mire szerelme hajnalán ébredt? Azt akarja, hogy eme vi­rágokkal tüntessen imádottja a bálban, és babszövete csokrai közé varrva, mintegy bevallja, hogy a jelvé­nyes célzatot megértette ? Ha udvarlója föltételül ezt tűzte, a fiatal özvegy szerénytelenségnek kellene hogy bélyegezze — de im az alpekhoz egy más bokréta is van mellékelve! Me­rőben ismeretlen virágok, a déli égöv alatt festettek, hetedhét országon hozzájok foghatót nem láthatni. S a fiatal grófnő diadalmas mosolylyal ezt tűzte keblére, s a bálban ismerősei ezt bámulták. Egy szenvedélyes füvész majdnem lázat kapott az irigység miatt, midőn megpillantá a grófnő keblén a sajátszerű, ritka példányokat, minőkkel füvész gyűj­teménye nem dicsekedhetek, noha ő épen a forró égöv flórájával foglalkozók. Egy tekintélyes nevű mágnás, ki jobban ismerte a külföldet saját hazájánál, szemrehányást tőn, hogy Adél bokrétája fölébreszté benne a honvágyat Afrika iránt, hol fiatalságát töltötte, s melynek vázain hasonló virágokból font füzért, félbeszakítva olykor az oroszlán messze elhangzó bömbölése által. S a blazirt gentleman orrlikal tágultak, mintha maga is oroszlán, tigris volna, s egy virág szemlélete által most hazájába, az övéi közé vágyakodnék vissza. A grófnő nevetett a poliglot gavalléron, ki töre­dezett magyarsággal lelkesült az oroszlánok és maj­mok hazájáért — s nevetett a szenvedélyes füvészen, ki sárga-epés irigységgel szemlélgeti bokrétáját. Találkoztak még más irigyek is a hölgyek közt, a báli közönség a ritka virágokról beszélt, s e nagy iz­galomnak voltaképenn okozója Várai Elemér. VII. Kifogynánk térből és időből, ha számolni akar­nánk mind ama meglepetésekről, melyekkel Elemér a grófnőnek kedveskedett, a bizarr ötleteknek kifogyha­tatlan sora volt az, a mivel mulattatta. De a szép asszony nem is mutatkozott hálátlan­nak udvarlója iránt s a vonzalom­ látszatának egy ne­mével jutalmazta. Ha zsarnok fejedelmek úgy tudnák áltatni né­peiket, mint kacér nők udvarlóikat, ha oly meggyőző­­leg tudnák kecsegtetni, s csak fél annyira kellemesek­nek s bájolóknak tudnának mutatkozni, a számadás rettenetes óráján a félrevert harangok zúgása nem riasztaná föl álmaikból, s az elfoglalt ágyúk bömbölése nem hirdetné uralmuk végét. (Folyt. köv.) -----•*!«>*■»----­

Next