Fővárosi Lapok 1881. szeptember (198-222. szám)
1881-09-16 / 210. szám
Péntek, 1881. szeptember 16. 210. szám. Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Miérre..............................z. negyedévre ..... 4 firt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az október-decemberi folyamra ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára: évnegyedre 1 ft, félévre 8 ft, egész évre 16 forint. A postautalványok vagy pénzeslevelek e cím alatt küldendők : »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalának Budapesten.» Hegyek közt. (Vihnye, julius 27.) Föl a magasba! föl a hegyre ! Nézd , ott mosolyg az ég . . . Föl a magasba most! — ha lelked Nem volt ott soha még. De a természet nagy csodái Elállják útadat; Már nő az árnyék óriása, Már zúg a zuhatag ; Már jő a hűvös hegyi szellő, Elkapva fürteid’; Már fenyeget a sziklatenger, Őrizve kincseit. De lelsz itt-ott bokorra is, hol Madárka röppen át, S gunyhóra, hol szabad madárként Tanyáz a pór család. És hallod azt a hangot, melyen A szeretet cseveg. Óh mert az ég, óh mert az isten Ott van legközelebb ! A természet csodáin által Hogy merre visz az út, Óh megtudod te, csak kérdezd meg E kis pásztor-fiút. Föl, föl! Az ég valóban onnan Már messze nem lehet, Hová egy kis pásztor-fiúcska, Egy gyermek elvezet! Föl a magasba ! föl az égig! — Én régen ott vagyok , Hol három kedves kicsi angyal Apának hí, gagyog . . . Dömötör Pál. -----HU»*----- A boldogságra pályázók. (Elbeszélés.) Báró Horváth Miklóstól. (Folytatás.) Elemér csak mosolygott, pénzzel minden lehet-séges. Egy dolog azonban eddigelé a nábobnak még nem sikerült, az amit leginkább óhajta, s mire oly sóváron vágyott, nem fedezte még föl Adél ajkain azt a mosolyt, melylyel a nő önkénytelenül elárulja nem csak azt, hogy megvan elégedve, hanem hogy el van ragadtatva. A grófnőnek kétségkívül kényes ízlése volt s nehezen kielégíthető fantáziája, de Elemér bízott abban, hogy egyik intézkedése, mely ép oly tapintatos, mint gyöngéd volt, nem fogja eltéveszteni hatását. A társaság idea után még jó ideig mulatott a fedélzeten, mig végre bekövetkezett a lefekvés ideje. Elemér maga vezette a grófnőt ideiglenes lakosztálya ajtajáig s gyorsan távozott. Midőn Adél az ajtót föltárva, a terembe lépett, megzavarodva tekinte körül s nem tudta, álmodik-e vagy káprázat az, mit szemei látnak. Azt hitte, hogy mint vendég idegen ház küszöbét fogja átlépni, sem otthon találja magát, saját lakásán! Bűvös tükörben szemléli-e a lehetetlent, vagy megzavarodott képzelődésének játéka, hogy mintegy délibábos ködben rajzolva lássa otthonát? Álmélkodva puhatolózik. A csúcsíves kupola saját hálótermének kupolája, az az ódon szekrény, a velencei tükör az ő bútora, s az az ezüst lámpa, mely a kupoláról ezüst láncon csügg alá, anyjától kapott emléke! Utánozhatta-e mindezt igy valaki ? Tovább kutat, ráismer egyenkint minden tárgyra, semmi sem hiányzik, s minden ugyan abban a rendben, amint hagyta volt!.. Adél hálószobájából ajtó nyílik egy más kis terembe, ugyanilyen ajtót lát itt azon a helyen. A babonás félelemnek egy nemével helyezi remegő kezét a kilincsre. Föltárja-e ezt az ajtót is ? Az ezermester, a bűvész utánozhatott minden tárgyat, de van egy, melyet leírás után senki sem utánozhatott, s ez saját arcképe. Csak egyszer vétette volt le magát életnagyságban, azóta egy képírónak sem ült, hű arcmásolata tehát nem kerülhetett ide, annál kevésbbé, mert senkinek sem kölcsönözte ki a háztól. A grófnő gyors elszántsággal tárta föl az ajtót. A mellékterem ki volt világítva, sim életnagyságú arcképét látja maga előtt! Adélt szinte ijedtség fogja el, ájuláshoz áll közel, de csakhamar eszméletre tért, a hajókerék dörömbölését hallja, s ami lábai alatt inog, az hajó, Várai Elemérnek a Duna hullámain ringó kastélya. Vannak érzelmek, melyek nem szavakban nyilatkoznak, s vannak tettek, melyek ékesen szóló vallomások. A ki egy nőnek ily meglepetést tudott szerezni, azt nem csupán a pénz hatalma képesítette a gyöngéd figyelemre, annak mély érdeklődéssel, gonddal kelle fürkészni ama nő ízlését, hajlamait s ama férfi szive mélyéből szeret — különben nem lehetett volna oly gyöngéd s oly figyelmes ! Várai Elemér hajója ring a Duna hullámain, s rajta a tetszvágyó asszony álmodozik s kérdi önnön magától: minek nevezze azt a mohó érdeklődést, megeshetik csak ideig óráig tartót s mulandót, de a mely mégis megszülemlett lelkében! . . XIII. Tárai grófnőt, ki udvarlói iránt oly közönyös, s bensőleg oly részvétlen, megindította egy fiatal ember lelkesült törekvése, ki kedvében akart járni, annyi figyelemmel s erélylyel kereste az alkalmat, hogy mély érdeklődését bebizonyítsa. A fiatal nő szíve sebesebben dobog. Nem akarunk regényírói jogunkkal élni, nem kutatjuk a hiú női szív legmélyebb rejtekeit, nem bíráljuk szigorú alapossággal, s még ama lehetőséget sem szellőztetjük, vájjon nem hiúságának hizelgette legfőképen a Várai Elemér hódoló udvariassága, ez a kiváló figyelem és a rendkívüli és bizarr meglepetések, melyek lépten-nyomon érték, nem elméjét mulattaták-e, s nem fantáziájára birtak-e legtöbb varázszsal. Adél grófnő becsengette komornáját, levetette úti ruháját, s bájos csipke pongyoláját ölte fel. Miért bájos pongyolába alvás idején ? Álmatlanságról panaszkodik, s kiküldi komornáját. Nyugtalanul járt néhány percig föl s alá. A gőzgép dübörgése hangzott fel szobájába, a hajó kereke verdesi a hullámárt és sietteti megérkezésüket Szendrei gróf uradalmába, holnap estre célnál lesznek, s még csak egy napot tölthet Elemér kastélyában .. . egyetlen egy rövid napot. . . A fiatal nő kitekint az ablakon, majd ismét karosszékébe telepedik, majd föláll, s mintegy rögtöni elhatározással elhagyja a termet. Találkozni akart Elemérrel, látni akarta azt az embert, kinek ötletei oly sajátszerük, s cselekedetei oly érdeklőknek tetszettek neki. Midőn a fedélzetre ért, a társaság már szétoszlott volt. Magánosan sétál a narancsligetben, a holdas és pompás, a jég balzsamillattal teli, s a fehér bimbók mintha kíváncsian kandikáltak volna a bájos alakra, mely fehér csipke ruhában, halvány arccal haladt el mellettök. E percben egy ajtó föltárul, s léptek nesze hangzik a keskeny ösvényeken. Elemér állt Adél grófnő előtt. Sajátságos helyzet, midőn úgyszólván a nőnek kell vallania, s bármi legyen is véleménye, azt udvarlójával el nem hitethetné, hogy gyöngéd figyelmét, hódolatának ezer jelvényeit meg nem értette. Ezt még csak megkísérteni sem állt a grófnő szándékában, s egy nemével az elbájoló őszinteségnek mondá: — Ennyi figyelemre, s ily gyöngéd meglepetésre nem számítottam; ön valóban lekötelezett, mit mondok, sajátságom ellenére andalgóvá tett, mert mint a déli báb tükrében a való gyanánt bukkan föl, egész közel, mi távol esik, a falu tornya, a kert, a lak, az édes otthon, úgy én is otthon képzelem magam e tündéri kastélyban. . . — Ah! grófnő, ez értem legboldogabb perce. — Ön kettős fegyvert használ altatásomra, a cselekvényekben nyilatkozó költőiséget és az ékesszólást; elég a kettőből egy is. — Akarja-e szememet kápráztatni, lelkemet elbűvölni magyarázhatlan s csodaszerű intézkedései által, avagy megelégszik, ha rászánom magam, hogy itt a fűszeres illatú ligetben társalogjunk egy negyed órát, holdvilágos éjjelen ? Válaszszon! A grófnő szeretetreméltó kacérkodással ejté ki e szavakat, s mielőtt Elemérnek időt engedett volna a feleletre, letelepedett a kerti padra a narancsfa alatt, honnan kilátás nyílt a folyam ezüstös árjaira. — A földön semmi sem tökéletes, kezdő a grófnő és így önnek bámulatraméltó intézkedései sem. Ismerte egyetlen gyarlóságukat ? Ez a programmszerű világítás volt. Ha bűvészetét oly tökélyre vihette volna, hogy ott s amikor akarja, csapjanak föl a tűzoszlopok és világítsák meg a regényes partokat, a lehetetlen fölött ekkor diadalmaskodott volna. — Kísértse meg grófnő, s követelje a lehetetlent. — Valóban, majdnem kísértetbe hozza az embert, hogy mindenhatóságában ne kételkedjék, nevetett Adél. — Hatalmam szárnypróbálgatása gúnynyal találkozik az ön részéről. — Ellenkezőleg,—jegyzé meg a grófnő komikus komolysággal. — Ugyan kisértse meg tehát, ezermester úr, hadd világosodjék meg ama regényes bozót ott a parton, hadd lássuk az álmos gerlét, miként guggol boldog párja mellett, vagy a kis kenderikét a sűrűség éjjelében. — Látni fogja azonnal, — jegyzi meg a nábob változatlan komolysággal. Észrevétlenül egy kis rugót érintett, mely rezgésbe hozott egy vékony sodronyt; ez leszolgált a hajó alsó osztályaiba, honnanjelt adtak a partok mentén rejtőzködő szolgáknak, s alig hogy a piros lámpa sugarát a parton megpillanták, jobbot vetett a bengáli tűz a bozótban. A látvány meglepő és tündéri volt. (Folyt, következik.) A Jakab leánya. (Francia elbeszélés. Irta Dessus. (Folytatás.) A két jó barát egyedül maradt. Az utóbbi néhány év alatt teljesen kifejlett férfi lett Aubertin György. Most már barna szakál körtte az arcát. Nagy, erős, elevenkedélyű fiatalember volt ő, s ha vonásait nem lehetett is szabályosaknak mondani, mindazáltal megszépítő azokat a kifejezés, az egyeneslelkűség, őszinteség és jóság kifejezése. Megvolt benne az apa erélye, de a fiatalkor szeretetreméltó tulajdonaival párosulva. Ritkaság napjainkban — ő valóban fiatal volt. A másik fiatal ember, Henrik, egész ellentéte volt. Szép fiatal, ki még nem ismerte komolyabb oldaláról az életet, jóllehet abból máris talán sokat előre.