Fővárosi Lapok 1881. október (223-248. szám)

1881-10-09 / 230. szám

A Bernard családja. (Egy orvos elbeszélése.) Irta AboUt. (Folytatás.) Marat-t, megvallom, nem szerette, de drágaság­ként őrzött egy sárga mellényt, az utolsót, melyet Robespierre viselt. Megérintetett velem egy zsebken­dőt, mely a Corday Charlotte nevének első betűivel volt megjelölve: ide adott olvasni négy, trónnal jegy­zett sort, melyet Chénier André sajátkezűleg irt. Megdöbbentő részrehaj­latlansággal beszélt a rém­uralom minden áldozatáról, gyűlölet és irgalom nél­kül , mégis dicsérte Bailly-t, mint valódi tudós és derék embert. Megkérdeztem Condorcet felől. — Melyik Condorcet ? — felelte. — A melyi­ket börtönében öltek meg ? Nem ismertem. Ellenben Lavoisier-re igen jól emlékezett. — Csak a szeptemberi napokat nem értem, — folytatta. — Hogy kivégeznek, az természetes. De a gyilkosság, oh, az irtóztató! Kezet szorítottam vele s megköszöntem neki, hogy úgy beszél, mint valódi republikánushoz illik. — Én! — kiáltott nevetve — én oly kevéssé vagyok republikánus, mint az ön boncoló kése. Hiva­­taloskodtam én minden kormány alatt, s mondhatom, becsülettel, mert sohasem engedelmeskedtem másnak, mint a törvénynek. Öt óra volt, látogatásom kissé hosszúra nyúlt. Búcsút vettem tehát az érdekes várgróftól s lementem az első emeletre, hogy istenhozzádot mondjak a höl­gyeknek, a kik a teremben loto­t játszottak a nagy lánynyal és Bernard-ral. IV. Bernard még ugyanazon a héten irt nekem, hogy ígéretemre és házassága napjára emlékeztessen. Annyival inkább óhajtott e napon látni, mert már másnap uj állomására, Valenciennes-be kellet utaznia. A levél utó­iratában értésemre adta, hogy nem ezred­orvosi egyenruhájában esküszik s én is jót ten­ném, ha polgári öltözetben jellennék meg, mint ő. Ez az ajánlat nem volt rám nézve kellemetlen, mert egé­szen uj ruhám volt s abban díszelegni nem volt el­lenemre. Még csak a Broussais úr engedélye hiányzott. Pénteken reggel, miután hivatalos ügyeinket elvégez­tük, szabadságot kértem tőle. — Már! — szólt szemöldeit összeráncolva — Hát ön is szerelmes, mint a többi ? Ellene mondottam e gyanúsításnak s előadtam az igazi okot. Tudni akarta, melyik barátom lakodalmára­­ megyek, s minthogy nem láttam a dologban titkot,­­ megmondtam.­­ Bernard nevére meglepetten kiáltott fel:­­ — Bernard, Lyonból ? . — Igen, uram. Itt tanulta az orvosi tudomá­nyokat. ] — Emlékszem rá. És ugyan hol talált feleséget ?­­ — Azt hiszem, hogy egy falusi jegyző leányát­­ veszi el.­­ — Valóban? Ez igen jó parthie — Bernard-­­ ra nézve.­­ Akkortájt még azok ellenében is védelmeztem barátaimat, a­kik nem támadták meg őket. Oly fiatal­­ voltam! Bizonyos nagyzással dicsértem Bernard-t, s­­ azt mertem mondani róla mesterem előtt, hogy oly­­ fiatal sebész, a­kire a legnagyobb jövő vár. — Mindegy — szólt Broussais úr hátat fordít- ' va nekem — soha sem fog annyi embert meggyógyí-­­ tani, a­mennyit az apja megölt. Nem ügyeltem e szavakra különösebben. Tud­tam, hogy századunk első theoretikusa gyilkost és oly orvost, a­ki többet adott a tapasztalatra minden theo­­riánál, egy sorba helyezett Másnap »kicsíptem magamat«, s a Pantheonnál bérkocsiba ültem, hogy öltözetem teljes üdeségében érkezzem meg. Mikor a zárda­ utca elején voltunk, azt hittem, hogy a kocsival nem mehetek a 37. számú házig s ki kell szállanom. Az utcát oly embertömeg állta el, hogy a lovak csak lépésben mehettek. Kiha­joltam az ablakon, hogy megbámuljam ezt a népet, mire egy vén asszony elkiáltotta magát: — Ez a vőlegény* Az utca­gyerekek chórusban kiabálták: — Éljen ! Éljen ! Ez a gyülekezés és a lelkesült kiáltások meg­győztek arról, hogy a Bernard családja nagy népsze­rűségnek örvendett a társadalom alsóbb osztályaiban. Néhányszor már észrevettem, hogy különösen falun, a kuruzsló csoda­doktorokat sokkal inkább magasztal­ják, mind a tudomány fejedelmeit. A zárda-utcának mind a két oldalán nem volt egy ablak sem, mely meg ne telt volna kiváncsiakkal. Még a háztetők is tele voltak. Egy király házasságára nem tódult volna több nép. Azt mondják, hogy senki sem próféta a maga­­ hazájában. Az én várgróf barátom szomszédai igen szépen bizonyították be a közmondás ellenkezőjét. A 37. számú házhoz érkezve, új jelenséget vet­­t­­em észre, melyet szintén nem mindennapinak talál­­t­tam. A­helyett, hogy a tömeg a ház küszöbéig tolon­gott volna, tisztességes távolban tartotta magát. Azt mondták volna önök, hogy egy sereg láthatatlan ka­tona tartotta vissza a kiváncsiakat az alkalmatlanko­dástól. A szemközti ablakban sem láttam senkit, sőt a függönyök is le voltak eresztve, így, leszállt­a a bérkocsiból, elértem a ház ka­puját a nélkül, hogy oldalba lökdöstek volna. A kapun a kalapács és a kémlő­ lyuk, meg a szolgáló külsejű nagy leány ép úgy megtették kötelességüket, mint első látogatásom alkalmával s beléptem az óriásokkal teli terembe. Körülbelől hatvanan voltak, nők, férfiak ve­gyest, s a­mennyire megítélhettem, mindnyájan a csa­ládból valók, mert igen bizalmasan viselték magukat egymás iránt. A jó vér! Bernard felesége, meg én olyanok voltunk közöttük, mint három öleb a bulldo­gok sergében. Legalább két tucat urat számláltam meg, a­kik a középkor fegyverviselőihez hasonlítottak. Egész könnyűséggel hordhatták volna a múzeumi fegyvertár legnehezebb vértjeit. Egyébként tartásuk, külsejük modern emberre vallott: mindnyájan fekete kabátot s fehér nyakkendőt viseltek, bár talán néme­lyiknek több lyuk volt a cipőjén, mint szükséges lett volna s az az arcjáték, melyet keztyűjök felhúzása előidézett, megengedte a következtetést, hogy keztyűt nem viselnek mindennap. A várgróf igen szívélyesen fogadott, de nem tartotta időszerűnek, hogy akárkinek bemutasson Megjelenésem összes ünnepélyessége egy általános köszöntésből állott, melylyel az engem körülvevő óriá­sokat üdvözöltem. Néhány meghívott, úgy látszott, meglepetéssel vette észre az új arcot maguk között, de megmondták nekik, ki vagyok s hallottam, hogy futott körül a társaságban félhangon e három szó: — A Bernard barátja. Megkértem barátomat, hogy mutasson be atyjá­nak. Ő ezt a formaságot látható megindulással telje­sítette. Egy körülbelül hatvan éves, erővel teljes, ne­mes arcú öregre mutatott, a­ki a terem egyik félreeső szegletében ült. — Ott van — szólt. — Lásd, ez az ember a legnagyobb áldozatokat hozta meg neveltetésemért. Sohasem hallottam tőle egyebet, csak jó tanácsot, sohasem láttam mást, mint szép példát. A­hányszor alkalma van jót tenni valamely szerencsétlennel, segít­­ rajta. Ha csakugyan van egy másik élet, a­hol minden tett mérlegbe kerül, atyámnak nincs mit félnie az isten igazságosságától. Beszélj vele s meglátod, inkább méltó tiszteletedre, mint sok más. (Folyt, köv.) Madárcsicsergés. Várjunk csak egy kissé, kedvesem ! Hadd veszek lélekzetet. Úgy rémlik, mintha rohanva jutottam volna a nyugalom, a béke ez áldott zugáig s velünk rohant volna mindaz, a­mit most itt magam között látok. Valóban, a bútorok, a könyvek, a képek még nem állanak rendes helyükön szilárdan, még mintegy benne vannak a rohanás mámorában, keringenek és lihegnek, nem akarják elhinni, hogy »itthon« vannak. Nem, nem akarják elhinni, és épen ezért nem is mernek elhelyezkedni, csak úgy lebegnek, majdnem bizonyosra véve azt, hogy nem sokára tovább utaznak. És ne csodáld, hogy egy részök végkép gyanakodó, hitetlen: velem kóborolták át a gorgon-élet kalandos, nyughatatlan világát és gazdájukat sohasem látták pihenni. Nincsenek nyugalomhoz szoktatva. Előttük teljesen idegenszerű fogalmak a »megállapodás«, az »otthon«, a »rend.« De te majd megismerteted velük e szavak értel­mét, kedvességét és rendre szoktatod őket a gazdá­jukkal együtt. Nem, nem! Sokat találtam mondani. Mielőtt tovább mennénk — hogy is kezdjem csak ? — hátha neked igen komoly nézeteid vannak a rendről, tisztáz­zuk egy kissé ezt a fogalmat. Látod, én professzor vagyok (sohasem hittem volna, hogy az leszek, de azzá lettem), hanem azért nincs bennem semmi pedantéria, sőt gyűlölök mindent, a­mi feszes, nem természetes, pedáns, te pedig nem vagy professzor, hanem egy csinos, ügyes, kedves feleség és azért te benned épen nem szabad semmi pedantériának lenni. Határozzuk el tehát közös akarattal, hogy házunknál semmiféle pedáns rend nem tűzetik. Tudod, — őszintén meg­vallva — én olyan rendet szeretek, amely rendetlen. Nem rendetlenséget értek ez alatt — isten mentsen ! — csak olyan rendetlen rendet,­­vagy rendes rendet­lenséget. Legyen is rend, meg ne is legyen. Sejted, hogy mondják ezt egy szóval ? Otthonosság a neve. A nagy rend — elhiheted — megöli az ottho­nosságot, pedig az otthon otthonosság nélkül nem egyéb mint otthontalanság. Kissé szét kell zilálni a bútorokat. Mosolyogsz ? Azt akarom ezzel mondani, hogy őrizkedjél a túlságos symmetriától. Nem múzeu­mot fogsz berendezni, melybe kiváncsi látogatók jön­nek, hogy minden tárgyat megbámuljanak s hogy mindenre megtegyék a magok megjegyzéseit, —de egyszerű szobákat, melyeket mi használni és lakni akarunk. Nincs sivárabb, mint egy szoba (legyen az különben bármily fényes) ha nem használják, ha nem lakják. Valami fagyasztóan rideg, dideregtető van az ilyen szobákban. A bennük levő bútorokat és tárgya­kat nem hatja át az élet melege; bizonyos tetszelgés, hiúság látszik mindenen, mintha azt mondanák: »Bá­muljátok meg fényünket, de meg ne érintsetek!« Még a szőnyeg is rimánkodik: »Az istenért! valahogy rá ne lépj virágaimra!« Nem én! Sohasem. A hideg és feszes symmetria helyett tehát inkább keressük az édes, mosolygó összhangot. Minden bátor darabnak így kell szólani: »Én itt nem állok haszontalanul!« s még a csecsebecsék is hasonló szellemben nyilatkozza­nak: »Nem a dísz, hanem a kellem kedvéért vagyunk itt!« Ah, de mi mindent beszélek én itt összevissza? Te bizonyára oly ügyesen, annyi kellemmel fogod e szobákat elrendezni, hogy a­ki belép hozzánk, lelkünk részét látja maga előtt kis világunk összhangjában. Csak egyre kérlek! Az Íróasztalom meg a könyvtáram legyenek kivétel! Ezeket hagyd a maguk ősi har­­moniátlanságában, mert hogyha ezeket is rendben akarod tartani, semmit nem fogok megtalálni s kellet­lenül megy a munkám. Nos? Megegyezünk? Meg. Tudtam én azt, hogy végre mégis szét kell kissé zilálni a bútorokat! A rendre vonatkozólag tehát tisztában volnánk. Most egy nem kevésbbé fontos s rám nézve nagyon lényeges kérdés következik: az úgynevezett »vizitek«, látogatások kérdése. Emlékszel arra a kis heinei versre, amely úgy végződik, hogy: »A társaság vár rám, — jaj nekem!« Ilyenformán vagyok én leggyakrabban a társasággal. Ne ítélj el s ne gondolj, kérlek, olyan Vad Marczi-féle embergyűlölőnek, annál kevésbbé ostoba féltékeny­­kedőnek, a­ki téged nem akarnálak társaságokba vinni — de lásd, nem tudom magamat sokfelé osztani, — aztán, megvallom, kissé hitetlen és gyanakodó ter­mészetem is van, kissé bizalmatlanná tett a tapaszta­lás ; egyenes, nyílt szivem sokat tanult a maga kárán. Olyan különös, sajátságos világ ez a mostani, — az a künn zúgó, rohanó, élvező világ, édesem! A szív, biza­lom és szeretet dolgaiban annyira felszínes, őszinteség dolgában oly esetlen, erkölcseiben oly ledér, oly léha mint amilyen hazug és tettető mindenben. Nem az én világom. Nekem nem kell az érdek, a látszat, a komédia. Én mindent a szív mélysége s a szellem magassága szerint óhajtanék mérlegelni és becsülni. Ne félj, azért nem szigeteljük el magunkat, remete­életet sem élünk, de járunk föl-alá az ember-óceánban, csakhogy vigyázva, szívünk szirmait gyengéden össze­vonva, míg az magától — az igazi szeretet melegére — föl nem tárul valahol. Sejted most már, hogy mit akarok mondani ? Mentül kevesebb ismeretség, minél ritkább vizit! Oh, mert minden egyébtől eltekintve, nekem borzasztó feladat belebújni egy pár keztyübe, félóráig ülni egy helyt s törni a fejemet illedelmes, finom kifejezéseken, melyek amily simák, ép oly üresek és hazugok. S ha csak arról van szó, hogy te se maradj vég­kép árván, téged is felkeressen, meglátogasson valaki, rendelkezésedre állok minden pillanatban. Megjelenek, egészen illedelmesen, kifogástalanul meghajtom előt­ted magamat, te elém sietsz, kezedet nyújtod s termé­szetesen mit is mondhatnál egyebet, mint ezt: »Isten hozta, isten hozta, kedves költőm! tessék helyet fog­lalni !« Erre én »helyet foglalok«, durvábban is ma­­gyarábban mondva: leülök, és beszélek neked a nagyvilág sím­a nyelvén, elmondom a le­gujabb plety­kákat, melyeket hallottam; megszólom X. kisasszonyt, akinek alig van megenni valója odahaza, de azért minden bálban ott van s 80—100 frtos ruhákba jár. Folytatás a mellékleten, 1360

Next